HÁTTÉR - Az elmúlt évtized új felismerése volt, hogy a csontátépülés helye, a metabolikus csontegység (bone metabolic unit) és a szervezet energia-háztartása között egy addig nem ismert kapcsolat létezik. Eddigi állatkísérletes és klinikai adatok alapján az oszteokalcint tekintették e kapcsolat fő mediátorának. A katepszin K ciszteinproteáz típusú, osteolyticus enzim, amelynek szerepe van a csontreszorpcióban, farmakológiai célpont az osteoporosis és a csontmetasztázis kezelésében. Állatkísérletes adatok szerint hiánya vagy szelektív gátlása csökkenti a praeadipocyták differenciálódását, a testsúlyt, a szérum inzulin- és glükózszintjét elhízott egerekben. Vizsgálatunk célja az volt, hogy feltárjuk a katepszin K szerepét nőknél (n=66), a humán csont-metabolizmus tengelyben. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - 21 egészséges és 45 glükózintoleráns nőt vizsgáltunk. Orális és intravénás glükóztolerancia-tesztet (OGTT, IVGTT) és hyperinsulinaemiáseuglykaemiás clamp vizsgálatot végeztünk a szénhidrátháztartás, inzulinszekréció, egésztest- és izom-glükózfelhasználás vizsgálatára (M-1 és M-3). Mértük a csontmarkerek és az adipokinek vérszintjét, valamint DEXA-val a csontok denzitását és a zsír- és izomszövet mennyiségét. EREDMÉNYEK - A katepszin K-szintek szignifikáns (p<0,05), negatív korrelációt mutattak a BMI-vel, a testzsírszázalékkal, az OGTT glükóz- és inzulingörbe alatti területével (AUC), míg pozitív korrelációt az M-értékekkel. Nem találtunk összefüggést a katepszin K-szintek és az IVGTT-adatok között. KÖVETKEZTETÉS - A katepszin K - nők esetében - nemcsak résztvevője a csontátépülés- energia-háztartás tengelynek, de szerepe a humán glükózhomeosztázisban eltér az állatkísérletek alapján elvárttól, mert paradox módon a növekvő katepszin K-szintek a javuló anyagcsere-állapotot jelzik. Adataink alapján úgy tűnik, hogy a katepszin K inzulinregulációja az inkretinrendszeren keresztül valósul meg.

Az inzulinanalógokat a humán inzulinok néhány kedvezőtlen tulajdonságának kiküszöbölése érdekében fejlesztették ki. A bázis-bolus kezelési rendszeren belül a humán bázisinzulin felváltása naponta egyszer adott detemirrel az anyagcserehelyzet javulását és a kezelés biztonságosságának növelését eredményezheti. A humán NPH-inzulin helyett napjában egyszer alkalmazott detemir inzulin hatását vizsgáltuk bázis-bolus rendszerrel kezelt 2-es típusú cukorbetegek körében, beválasztási feltétel volt a HbA1c ≥7,0% értéke. A megfigyeléses, többcentrumos, 24 hétre terjedő követéses vizsgálatban 1474 cukorbeteg adatát [életkor: 59,1±9,8 év, testtömeg 89,6±8,6 kg, testtömegindex (BMI) 31,6±5,4 kg/m2] értékeltük. Valamennyi beteg kezelése bázis-bolus rendszerrel történt, ahol bázisinzulinként korábban humán NPH-t, bolusinzulinként pedig humán vagy analóg inzulint lehetett használni. A beválasztást követően a betegek NPH-inzulin helyett napjában egyszer detemir inzulint kaptak, a bolusinzulinok folytatólagos alkalmazása mellett. A betegek ellenőrzése a 12. és a 24. héten történt. A HbA1c a 24. héten a kiindulási helyzetben talált 8,63±1,01% értékről 0,79±0,63% értékkel, szignifikánsan (p<0,0001) csökkent, a változás az egyes BMI-kategóriákban közel azonos volt. Az éhomi vércukor 8,86±1,78 mmol/l-ről 7,09± 1,31 mmol/l értékre csökkent; p<0,0001). A HbA1c kezelési célértékét (<7,0%) 194 beteg (13,1%) érte el. A betegek testtömege szignifikánsan csökkent a 12. héten (-0,69±2,00 kg; p<0,0001) és a 24. héten (-1,28±2,80 kg; p<0,0001). A csökkenés kifejezettebb volt a nagyobb, mint a kisebb BMI-kategóriákban (p a tendenciára <0,0001). A bázisinzulin napi átlagos dózisa 0,28 NE/kg-ról 0,33 NE/kg-ra nőtt, a bolusinzulinok dózisa érdemben nem változott. A súlyos hypoglykaemiás események előfordulása szignifikánsan (p=0,048) csökkent [kiindulási helyzet: 2,95 (nappal 1,02, éjszaka 1,93), 24. hét: 0,06 (nappal 0,04, éjszaka 0,02) epizód/betegév]. A bázis-bolus rezsimmel kezelt 2-es típusú cukorbetegek körében a naponta egyszer adott detemir inzulin a korábban alkalmazott humán bázisinzulinhoz viszonyítva szignifikáns anyagcsere- javulást eredményez, kevesebb hypoglykaemiás esemény és a testtömeg csökkenése kíséretében. Mindazonáltal a glykaemiás célértéket elérő betegek kis aránya arra hívja fel a figyelmet, hogy a bázisinzulin megfelelő megválasztásán túl más tényezők is szerepet játszanak az optimális anyagcsere-egyensúly elérésében.

A várandós cukorbetegek (közel) normoglykaemiás anyagcserevezetése - pregesztációs diabetesben már prekoncepcionálisan megkezdve - csökkenti az anyai és a magzati szövődmények előfordulását. Ezt optimalizált inzulinkezelési rendszerek alkalmazásával lehet elérni. Az elmúlt évtizedben sorra megjelenő (ultra) gyors hatású és hosszú hatású inzulinanalógok elméleti megfontolások alapján alkalmasak lehetnek a normoglykaemia biztosítására. A ma rendelkezésünkre álló adatokat összegezve a gyors hatású inzulinanalógok (lizpro, aszpart inzulin) terhességben adva hatásosnak és biztonságosnak tűnnek, alkalmazásuk módja azonban kérdéseket vet fel. A hosszú hatású inzulinanalógok terhességi alkalmazása jelenleg nem javasolt, további vizsgálatok szükségesek hatásosságuk és biztonságosságuk egyértelmű igazolására.

Az elmúlt évtizedekben a diabetes mellitus micro- és macrovascularis szövődményeinek megelőzése állt a betegség kezelésének célpontjában. Az idei év nagy vihart kavart publikációi alapján azonban fel kell hívnunk a figyelmet a cukorbetegség, különböző kezelési formái, valamint a daganatok összefüggéseire. A sokszor ellentmondásos humán eredményeket elemezve, megfelelő prospektív vizsgálatok hiányában, a biztonságos kezelési mód kiválasztásakor a preklinikai eredményeket is figyelembe kell vennünk.

A 2-es típusú cukorbetegség gondozásában paradigmaváltásnak vagyunk tanúi. A szénhidrátháztartás paramétereinek korrigálása helyett a cardiovascularis szövődmények megelőzésére kell koncentrálnunk. A nem inzulin készítmények előretörése szintén váltást jelent a korábbi gyakorlathoz ké­pest. A szerző az SGLT2-gátlók pozícióját vizsgálja meg a megváltozott terápiás gyakorlatban.