Az európai és hazai orvoslás és képviselői óriási változáson mentek keresztül a 16- 19. század folyamán. Az orvoslás sokszínű piaca a 18. századtól kezdve jelentősen átalakult. A felvilágosult abszolutizmusnak a köz, az állampolgárok egészségét szem előtt tartó intézkedései indították el a modern orvosképzést és az orvosi professzionalizációt eredményező folyamatokat. Ennek során az orvoslás bizonyos képvise­lőit kiemelték a kézművesek, népi gyógyászok sorából (sebészek, gyógyszerészek, bá­bák, állatorvosok), másokat viszont ki­szorítottak (olejkárok). A felülről jövő kezdeményezést a reformkorban az orvosok, sebészek „öntudatra ébredése” követte, s megjelentek az önszerveződés első formái, igény a szakmai továbbképzésre, diszkusszióra az új folyóiratokon, egyesületeken, gyűléseken keresztül. A korszak legnagyobb kérdése a középkorból örökölt, ám a sebészet és a medicina új vívmányainak köszönhetően idejétmúlttá vált orvosdoktori és sebészmesteri kettős képzés megszüntetése, egyesítése volt, ami 1872-ben valósult meg, a doctor medicinae universalis cím bevezetésével. A modern orvosi hivatás kialakulásához hozzájárult az 1876. évi XIV. tc., azaz a közegészségügyi törvény, valamint az orvosok önálló érdekvédelmi szervezetei, az 1897-ben alakult Buda­pes­ti, valamint Vidéki Orvosszövetségek.

BEVEZETÉS - A magyar egészségügy égető problémája a családorvosi praxisok kiüresedése, a betöltetlen praxisok nagy száma. A humánerőforrás-krízist jelenleg nem képesek megoldani a családorvosi képzésbe belépő új kollégák. Célunk az orvostanhallgatók családorvosi hivatással kap cso - latos ismereteinek, attitűdjének felmérése. MINTA ÉS MÓDSZER - Önkitöltős kérdő - ívek segítségével végzett keresztmetszeti vizsgálat a Szegedi Tudományegyetemen, 2016-ban 94 fő, IV. és V. évfolyamos, 2017- ben 78 fő, I. és IV. évfolyamos orvostanhallgató körében. EREDMÉNYEK - 2016-ban a hallgatók 1%-a biztosan, 16%-a pedig valószínűleg családorvosként szeretne dolgozni a jövőben. 2017-ben az I. évfolyamon 3,9% biztosan családorvos akart lenni, 15,4% való - színűleg igen. A IV. évfolyamon ez az arány 0% és 19,2% volt. A családorvoslás megjelenése a graduális képzésben pozitív irányban befolyásolta a pálya megítélését az orvostanhallgatók körében (átlagpontszám: 0,4-1,31 egy -5-től +5-ig terjedő, az egyes tényezők hatásának irányát és erősségét jelző skálán). A családorvosi pálya iránt érdeklődők szignifikánsan rosszabbnak ítélték meg (p = 0,027) az egészségügy helyzetét. A pálya vonzóbbá tételében a hangsúlyosabb megjelenés a graduális képzésben (I. évfolyam: 37%), a családorvoslás presztízsének növelése (IV. évfolyam: 31%) és a színvonalas munkavégzés (IV. évfolyam: 39%) játszhat leginkább szerepet. KÖVETKEZTETÉSEK - Kevés orvostanhallgató készül családorvosi pályára. A családorvosi hivatás iránti érdeklődés felkeltésének leghatékonyabb módja a hallgatók ismereteinek növelése, melyhez kulcsfontosságú a családorvostan minél hangsúlyosabb megjelenítése a graduális képzésben.

Minden év május 12-én ünnepelik az ápolók nemzetközi napját. Az idei év nagy jelentőségű, hiszen az ápolók egyik legnagyobb példaképének, Florence Nightingale születésének 200. évfordulója van. A lámpás hölgyként is ismert ápoló életútja nem volt egyszerű, sok mindennel kellett szembenéznie. Az ápolói hivatás tiszteletét és az ápolók elismerését vívta ki. Küzdött a nők jogaiért is. Rengeteget tanult, melynek köszönhetően a mai napig használt statisztikai módszereket dolgozott ki. Feljegyzéseinek köszönhetően számos, ma is használatos statisztikai összefüggést állapított meg. Számszerű adatokkal támasztotta alá, hogy milyen fontos kapcsolat van a halálozás és a higiénés körülmények között. Több ápolói képzés is indult tanácsaira, valamint a kórházi rendszereket is megreformálta. Egyik legkiválóbb műve a feljegyzések az ápolásról (Notes on nursing), melyet ma is az ápolás első kézikönyvének tartunk.

Az orvosi hivatás díjazásának problémái nem mai keletűek. Ráadásul az igazi hivatások (pap, jogász, orvos, pedagógus) közül szükségszerűen egyedül az orvosok végeznek fi­zikai munkát is, ami csak fokozza a díjazásuk körüli bizonytalanságot. Kétkezi munkáért az ókorban (sebészet, szülészet) az or­vost mesteremberként fizették, míg az or­vos-papok spirituális közbenjárásáért a beteg, tehetőssége szerinti hálaáldozatot mu­­­tatott be. Rugalmas díjtételként ez utóbbit ültette át világi használatra Hippok­ra­tész üzleti etikája. A középkortól egyes országokban a közhatalom az orvosoknak is tarifákat írt elő, máshol viszont, mint például Magyar­or­szá­gon, az orvosok szabadon egyezkedtek a beteggel. Nálunk ezért is okozott sokkhatást az 1891-ben „bismarcki” mintára be­vezetett szociális betegbiztosítás a nyomott költségtérítési kínálatával. Az első meg­ráz­kódtatás után olyan 100 év követ­ke­zett, amelyben minden lehetséges hibát elkövetve jutottunk el az 1989-es rend­szer­váltásig. A letűnt szocialista egészségügy (1949– 1989) után a háziorvosok vállalkozók lettek, de a mai napig közfinanszírozási gyámság alatt állnak. Járó- és fekvőbeteg szakorvosi ellátásban az alulfizetett közalkalmazottak (ha akarnak és tudnak) a hálapénzes kvázimagánpiacon kaptak „műkö­dési” engedélyt. Jelenleg a fogorvoslás a rendezett magán­finanszírozás egyetlen példája, sőt a „fogászati turizmus” a szakmát nemzetközileg is „beárazta”. Minden más szakterületen fo­kozódik a jövedelmi elégtelenség: az orvosok nagyobb fizetést követelnek, vagy külföldi munkát vállalnak, és időnként a hálapénzviták is fellángolnak. A fogászattal el­lentétben, az általános orvosi diplomákra épü­lő szakorvoslásban jelenleg nincs olyan etalon, amellyel összemérhetnénk az orvosok jövedelmi elvárásait, illetve a köz- és a magánfinanszírozás fizetési hajlandóságát. Jelen tanulmány először azt bizonyítja, hogy korábban volt ilyen etalon, majd be-mutatja, hogy politikailag elnyomva ma is létezik, és ha akarnánk, eldönthetné a lég­üres térben zajló „fizetésrendezési” vitákat.

Az ápolói hivatás elméleti és gyakorlati összetevőkből álló komplex tevékenység, amelyben a szakmai ismeret az empátia, az etika, és kommunikáció mellett szükséges a modern technikai, műszaki ismeret, és manuális készség. A tudásátadás hagyományos módszerei, egyre kevésbé képesek kiszolgálni a megváltozott munkaerő-piaci igényeket. Az ápolók képzési rendszere ezekre a kihívásokra válaszolva az igényekhez alkalmazkodva megváltozott, illetve folyamatosan változik. A korszerű oktatás céljának középpontjába a képességek, készségek kialakítása, illetve ezek elsajátítását leginkább segítő szimulációs oktatás került. A szerző szeretné felhívni a figyelmet a megszerzett ápolói kompetenciák fenntartásának és fejlesztésének fontosságára, lehetőségeire valamint az ápolói kompetenciák szabályozatlanságára és felülvizsgálatának jelentőségére. Kulcsszavak: gyakorlati készségfejlesztés, kompetencia fenntartás, ápolói hatáskör