A dementia tünetegyüttesként, szindrómaként definiálható. Klinikai szempontok alapján a kognitív és a viselkedési és pszichés tüneteket különíthetjük el a külön­böző eredetű dementiaszindrómákban. A dementia gyakorisága az életkor előre-haladtával folyamatosan növekszik, ami je­lentős kihívást okoz a fejlett országok egész­ségügyi rendszerének. A dementiákkal kapcsolatos célkitűzésként a korai diagnózisalkotás, a progressziót lassító terápia időben történő elkezdése fogalmazható meg. Ugyanakkor a betegek és a hozzátartozók, valamint a kezelőszemélyzet képzése és pszichés támogatása is nélkülözhetetlen. A jövőbeli hatékonyabb terápiák alkalmazásához a tünetek hátterében álló pato­mechanizmusok pontosabb megismerése szükséges. A szerzők áttekintik az enyhe kognitív za­var és a dementiaszindrómák legfontosabb típusait, a klinikai és a diagnosztikai krité-riumokat és a terápiás lehetőségeket, különös tekintettel a korai diagnózisalkotásra és megelőzésre.

Azt az elvet, hogy az egészségünkért vállalt felelősség az emberi lét egyik elemi megnyilvánulása, a 20. század filozófusai közül Michel Foucault képviselte a leghatározottabban. Ez az élete utolsó öt évét átszövő motívum filozófiai keretet nyújthat a felnőtt ember egészségét - részben esztétikai és etikai - aktivitásként felfogó kutatások számára.

Az utóbbi évtizedben a Humán Mikrobiom Projekt vizsgálatai alapján számos olyan felismerés született, amelyek alapján arra a következtetésre jutottak a kutatók, hogy az emberi szervezet különböző helyein található mikrobaközösségeknek - nem utolsó- sorban a bélflóra organizmusainak - alapvető szerepük van az élettani homeosztázis fenntartásában. A kapott ismeretek a mentális egészség vonatkozásában is rendkívül relevánsak. A közlemény a pszichiáter szemszögéből foglalja össze azokat az eredményeket, amelyek remélhetőleg a nem is olyan távoli jövőben segítenek megérteni a neuropszichiátriai betegségek etiopatológiájának pontosabb felderítését, le­hetővé tesznek hatékonyabb terápiás be-avatkozásokat, és fontos szerepük várható a prevencióban, az egészséges életvitel fenntartásában.

Az elmebetegeket sokáig társadalmon kívülieknek, bűnözőknek vagy egyenest démoni lényeknek tekintették, és e szerint is bántak velük, börtönökbe zárták, láncra verték, kínozták, pénzért mutogatták őket. A 18. század folyamán azonban a megerősödő államok az élet egyre több területét kívánták ellenőrizni. Az egészség is közüggyé vált, egyre szorosabban kapcsolódott a pénzügyekhez és a jogalkotáshoz. Mindennek számos következménye lett, a szervezett járványügy, a szegénygondozás megjelenésétől a kórházépítéseken és a csatornázáson át a közegészségügy kialakulásáig. A kibontakozó közegészségügy azután a társadalmi élet egyre nagyobb szeletét igyekezett hatáskörébe vonni, medikalizálni. Ennek a folyamatnak a részeként kezdték az elmezavarban szenvedő embereket is betegeknek, a róluk való gondoskodást pedig állami feladatnak tekinteni.

A graffiti kérdését általában kétféle megközelítés jellemzi: jogi érvelés az illegális falfestéssel szemben, amely a törvényszegést, a tulajdonsértést és a károkozást hangsúlyozza, és vandalizmusról beszél. A másik a megértő - sőt, lelkes néző - a bennük fellelhető alkotást, a mű vészi élményt értékeli. Mindkét vélekedés érthető. Az egyik a tulajdon károsítása, a környezet nyugtalanítása, a falfirka megtisztításával járó költségek miatt ellenséges, sőt elutasító. A második az esztétikai érték, a modern művészet és környezet gazdagítása miatt a graffiti mellett áll, és többnyire elragadtatva szól az utcai, köztéri művészetről, mint a kortárs művészet új ágáról. A meglévő ellentétek ellenére a pszichopatológiai, pszichoanalitikus és szociálpszichológiai megközelítés új megvilágításba helyezheti a graffiti értelmezését.