A személyiség vizsgálatát sokáig az én belső, környezettől nagyrészt független, vagy függetlenedett tulajdonságainak kutatása jelentette. Ugyanakkor a személyiség univerzális, kultúrafüggetlen koncepciójának megalkotását számos zavaró jelenség korlátozta: a nehezen értelmezhető kultú­raközi konfliktusok, kultúrához kötött patológiák és kísérletek, amelyek nem hozták meg a várt eredményeket. Felmerült tehát, hogy talán létezik egy, az euroatlanti civilizáció és pszichológia főárama által képviselt személyiségkoncepció mellett egy má­sik, alternatív személyiségkoncepció is. Az individualista kultúrák independens, autonóm én koncepciójával szemben a kollektivista (elsősorban ázsiai) kultúrák alternatív, interdependens modellt kínálnak. Eszerint a személyiség lényegét nem saját tulajdonságai, hanem szociális beágyazottsága határozza meg, ezekhez képest az egyéni tulajdonságok másodlagosak. A ta­nul­mány megpróbálja röviden, a probléma­felvetés szintjén bemutatni az interdependens én koncepcióját néhány szemel­vény­szerű klinikai példával alátámasztva.

Az addiktológiai nehézségekkel küzdő személyek körében - a normál populációhoz képest - nagyságrendekkel gyakoribb a pszichopatológiai problémák előfordulása. Ezek természetét, dinamikáját járjuk körül a közleményben, utalva speciális kezelési igényeikre, illetve az e területen dolgozó szakemberek védelme érdekében tett lé­pé­sekre. A teljesség igénye nélkül mutatunk be néhány jellemző addiktológiai és pszichopatológiai összekapcsolódást, mely alapján képet formálhatunk a duáldiagnózis okozta nehézségekről, ezek jelentőségé­ről.

Közleményünkben egy megyei pszichiátriai gondozó és a szociális alapellátás két elemének összekapcsolását, a szociális közösségi ellátás és a nappali ellátás integrációját mutatjuk be egy alapítvány közbeiktatásával. Ebben a rendszerben a kapcsolódást, a kettős foglalkoztatást a megfelelő képzések teszik lehetővé. Egészségügyi oldalról a fejlődést a gondozói ellátás hatékony pszichoszociális intervenciókkal történő kiterjesztése jelenti. A szociális ág tevékenységének szakavatott csoportos pszichoterápiákkal, szocioterápiákkal való kiegészítése is az ellátások minőségi változását hozta, melynek kiteljesedéseként megjelent az önsegítés, és a tapasztalati szakértőkké váló felhasználók a szocioterápiás csoportok vezetését is átvehették. Immár 10 éves tapasztalatunk alapján mondhatjuk, hogy ebben a lakóhelyközeli, biopszichoszociális gondozási modellben hatékonyabban valósulhat meg a felépülés szemléletű pszichiátriai rehabilitáció.

Hazánkban a ’60-as évektől beszélhetünk osztályos pszichoterápiákról, de még a ’80-as évekre sem alakult ki országos hálózat. Debrecenben a ’90-es években kezdődött meg a pszichoterápiás szemlélet elterjedése a pszichiátriai intézetekben, és először a Megyei Kórházban, majd a Pszichiátriai Klinikán is létrejött a Nappali Kórház. A klinikán ennek lehetőségét a pszichiátria önállósodása teremtette meg, miután különvált a neurológiától. A tanulmány célja bemutatni, hogyan fejlődött a nappali ellátás a Pszichiátriai Klinikán a lehetőségekhez igazodva, valamint ismertetni a jelenleg működő rendszer felépítését, beszámolni további terveinkről. Az első időben munkaterápia, torna indult, közös főzést, sétákat szerveztek, ami nem igényelt külön helyiséget. A 22 ágyas rezsim rendszerű pszichoterápiás osztály 2014-től jött létre, és ettől kezdve fejlődhetett az ehhez tartozó 11 férőhelyes Nappali Kórház. Míg a megyei Nappali Kórházban döntően pszichotikus pszichiátriai betegek szocioterápiája zajlik, addig a Pszichiátriai Klinikán elsősorban affektív spektrumba tartozó betegek rehabilitációja történik szocioterápiás és pszichoterápiás kiscsoportokban fél-egy évig, majd a betegek ambuláns kezelésben részesülnek, betegklubhoz csatlakozhatnak, terápiás munkát végezhetnek a lehető legjobb felépülés érdekében. A visszajelzések szerint a betegek pszichés állapotában hosszú távú változás észlelhető, ami az életminőségük javulását eredményezheti, melyet hatékonyságvizsgálattal tervezünk alátámasztani.

Az a tény, hogy a humanisztikus pszichoterápiának két jelentős magyar úttörője van, mindmáig ismeretlen a hazai tudományos közélet előtt. A Magyarországot 1920-ban végleg elhagyó, előbb Európában helyet kereső, majd Amerikában letelepedett, s ott sikeres karriert befutott Angyal András és Mittelmann Béla pályáját reprezentatívnak tartó szerző igyekszik orvosolni ezt a hiányt. A tanulmány végigköveti életútjukat, be­mutatja főbb eredményeiket, különös te­kin­tettel arra, ami napjainkban is inspiráló. Angyal legfontosabb teljesítménye a Mas­low-ra is befolyást gyakorló holisztikus-organizmikus személyiségelmélet. Mittel­mann esetében egyrészt a „coaching” gyakorlata, másrészt a tánc- és testterápia alkalmazása a rehabilitációban napjainkban is aktuális eredmény.