Az onkológia gyors fejlődése az onkológiai betegek mind hosszabb túléléséhez vezet. Közülük egyre többen érik el a természetes menopauzát, vagy onkoterápiájuk mellékhatásaként idő előtt tapasztalják a gonadalis funkciók megszűnését, vazomotoros tünetekkel és hosszú távú negatív cardiovascularis és csontrendszerre gyakorolt hatásokkal. Egyre növekvő számban kérnek ilyen betegek endokrinológiai segítséget hormonpótló terápia (HRT) formájában. A WHI (Women’s Health Initiative) tanulmány eredményeinek téves értelmezése irracionális félelemhez vezetett a nőihormon-pótlás tekintetében mind a betegek, mind az orvosok körében. Számos orvos számára logikus és biztonságos következtetésnek tűnik a HRT elkerülése, feltételezve, hogy ez a hozzáállás biztosan nem okoz kárt, míg az ösztrogén önmagában vagy gesztagénekkel történő alkalmazása onkológiai és thrombemboliás kockázatokat hordoz, szövődmények esetén pedig peres eljárásokhoz is vezethet. Ugyanakkor már a WHI-tanulmány eredményei előtt is ismert volt, hogy a korai menopauza és hypogonadismus a skeletalis és a cardiovascularis hatások révén évekkel csökkenti a nők várható élettartamát, és ez a negatív hatás korrelál a hypoestrogenaemiás időszak hosszával. HRT-ről való döntés esetén ezeket a pró és kontra érveket kell mérlegelni úgy, hogy a HRT onkológiai kockázatát rendkívül nehéz objektíven felbecsülni. Összefoglaló tanulmányunkban áttekintjük a témával kapcsolatos legfrissebb evidenciákat az in vitro kísérletektől a klinikai vizsgálatokig, mind nőgyógyászati, mind nem nőgyógyászati daganatok túlélőinek vonatkozásában. Ez alapján a következő csoportokat határoztuk meg: a „HRT előnyös” (például I-es típusú endometriumcarcinoma, méhnyak-adenocarcinoma, malignus hematológiai betegségek, lokális melanoma malignum, colorectalis carcinoma, hepatocellularis carcinoma); a „HRT neutrális” (például BRCA 1/2 mutációt hordozóknál tumoros megbetegedés nélkül, II-es típusú endometriumcarcinoma, méhcarcinosarcoma és adenosarcoma, egyes ovariumtumorok, méhnyak-, hüvelyi és vulvalaphámrák, prolactinoma, veserák, hasnyálmirigyrák, pajzsmirigyrák); a „HRT relatíve ellenjavallt” különféle okok miatt (például leiomyosarcoma, bizonyos petefészekrákok, agydaganatok, előrehaladott metasztatikus malignus melanoma, tüdőrák, gyomorrák, húgyhólyagrák esetén); a „HRT kedvezőtlen hatású, ezért ellenjavallt” (például emlőrák, endometrium-, stromasarcoma, meningioma, glioma, hormonreceptor-pozitív gyomor- és hólyagrák).

A fejlett országokban a nők 12%-ának lesz emlőrákja az élete folyamán. Ez az áttekintés az emlőrák szisztémás endokrin kezelésének jelenlegi lehetőségeivel foglalkozik. Az emlőrákokat három nagy alcsoportba lehet osztani a szövettani vizsgálat során értékelt három marker (ER, PR, HER2-receptorok) jelenléte és hiánya alapján. A nem áttétes betegeknél a kezelés célja a lokoregionális és a távoli kiújulás megelőzése. Az adjuváns hormonterápia alkalmazásának időtartama fontos kérdés a mindennapi onkológiai gyakorlatban. Áttétes betegeknél a terápia célja az élet meghosszabbítása, az életminőség megőrzése és a daganatos betegséggel kapcsolatos tünetek palliálása. A HR+ emlőrákos betegek monoterápiában és kombinált kezelések részeként is kaphatnak endokrin ellátást. Az új terápiás megközelítések és a nemzetközi gyógyszerfejlesztési erőfeszítések eredményeként egyre több terápiás lehetőség áll rendelkezésre mind a korai emlőrákos betegek, mind az áttétes betegek számára.

Az emlőrák különböző molekuláris biológiai sajátosságú és klinikai lefolyású alcsoportokra tagolódó heterogén betegség. Hagyományosan klinikai, patológiai jellemzők alapján határozzuk meg a korai emlőrákok kezelési stratégiáját, habár annak megítélése, hogy kinek előnyös az adjuváns szisztémás terápia, továbbra is nagy kihívás, és a betegek gyakran indokolatlan alul- vagy túlkezeléséhez vezet. A korai emlőrákos betegek kockázatelemzése támogatja az adjuváns kemoterápiás döntéshozatalt. Az alábbi áttekintő közlemény részletesen bemutatja hét, kereskedelmi forgalomban elérhető multigén assay kifejlesztését, validációját, amelyeknek célja, hogy hasznos prognosztikus és lehetőség szerint prediktív információkat nyújtson a korai stádiumú emlőrákos betegekről. A szerzők a tesztek analitikai, klinikai validitása és klinikai hasznossága részletes elemzését éppúgy, mint a klinikai alkalmazásukat igazoló evidenciák, összehasonlító és költséghatékonysági vizsgálatok eredményeit ismertetik.

Az elmúlt 20 évben az emlőrák diagnosztikája komplexebbé vált. Az intraoperatív kórismézés helyett a multidiszciplináris közegben megvalósuló preoperatív/nonoperatív diagnosztika került előtérbe. Mind a mell, mind pedig a hónalj sebészi kezelése előre tervezhető. A szelekció nélküli radikális műtétek helyébe a többnyire szűréssel felfedezett kisebb tumorokhoz mért, szelektíven alkalmazott, csökkentett radikalitású, konzervatív műtétek (szektorális vagy széles kimetszés, őrszemnyirokcsomó-biopszia) kerültek sok esetben. A patológiai leletben szereplő prognosztikai paraméterek (nyirokcsomóstátus, tumorméret, érinvázió, a reszekciós szélek épsége) mellett egyre nagyobb hangsúlyt kaptak azok a prediktív markerek (ösztrogénreceptor, progeszteronreceptor, HER-2, bazális és proliferációs markerek), amelyek alapján az emlőrákok molekuláris típusait igyekszünk leírni, és amelyek a szisztémás kezelést napjainkban leginkább befolyásolják. A kezelések hatékonyságát jósló eszközök tárháza bővülőben van, és ezek segíthetnek a tumorok neoadjuváns kezelésének indikálásában, ami megint csak az elmúlt 20 év vívmánya. A jelen közlemény e változások egy részébe ad szubjektív, a patológiai módszerekkel való kapcsolatuk alapján válogatott, rövid, tematikus betekintést.

Az agyi áttétek rendkívül rossz prognózisúak. A kezelés első vonalát a sebészi és a sugárterápia jelenti, a szisztémás, azaz gyógyszeres kezeléssel eddig csekély eredményeket lehetett elérni. A tapasztalatok azonban gyűlnek: a normális sejtek a daganatsejtekkel együttműködésben hozzájárulnak azok letelepedéséhez, metasztázisok keletkezéséhez; a primer tumor és metasztázisainak molekuláris profi lja eltérő lehet, amely lényegesen befolyásolhatja a kezelési stratégiát; az érellátás típusa változhat a metasztázis növekedése során. Fontos lenne egyrészt a különböző terápiás lehetőségek kombinációjának optimalizálása és olyan markerek alkalmazása, amelyek jelezni tudják a metasztatizálás esélyét.