BEVEZETÉS - A meningitis carcinomatosa a szolid daganatoknak általában előrehaladott stádiumban fellépő súlyos szövődménye, a hosszabbodó túlélések miatt napjainkban gyakoribbá válhat. ESETISMERTETÉSEK - Az 53 éves, emlőrákos anamnézisű (pT2pN2M0) nőbeteg egy éve mastectomián esett át, és kombinált adjuváns kezelésben részesült. Kettős látás, szédülés, gyengeség tüneteivel, vertebrobasilaris keringési zavar, esetleges térszűkítő folyamat gyanúja miatt került felvételre. A párhuzamosan tárgyalt, hypertoniás anamnézisű 62 éves férfi beteg hasi panaszok miatti kivizsgálásakor a közös epevezeték szűkületét állapították meg. Intenzív fejfájás, majd hányás és kétoldali hallásvesztés jelentkezett tenziókiugrással, ezt hipertenzív krízisnek véleményezték. Mindkét esetben a gyorsan progrediáló neurológiai tünetegyüttes és az emlőrákos anamnézis, illetve a pancreasfej-daganat lehetőségét felvető, de be nem fejezett kivizsgálás alapján, lényegében negatív CT- és korlátozott értékű, de ugyancsak negatív MR-lelet ellenére meningitis carcinomatosa klinikai diagnózisát állították fel. Ezt a liquor laboratóriumi és citológiai lelete, majd - a kórházi felvételhez vezető tünetek kialakulása után kevesebb mint egy hónappal beálló halált követően - a kórbonctani vizsgálat is alátámasztotta. A második betegnél a primer daganat a gyomor kiterjedt áttéteket képző diffúz típusú rákja volt. KÖVETKEZTETÉS - A meningitis carcinomatosa változatos, de jellegzetes klinikai képe alapján többnyire könnyen diagnosztizálható, de néha differenciáldiagnosztikai kérdéseket vet fel. A két eset tanulságai segíthetik a kórkép felismerését.

A nem kissejtes tüdőrák egyik kitüntetett markere az epidermalis növekedési faktor receptorfehérjéjének (EGFR) expressziója. Újabban vált ismertté, hogy az EGFR-gén amplifikált lehet, de mutálódhat is nem kissejtes tüdőrákban, ami ideális célponttá teszi az úgynevezett molekulárisan célzott terápiák számára. A nem kissejtes tüdőrák terápiájában mérföldkövet jelent a molekulárisan célzott kezelések integrálása a klinikai gyakorlatba. Ugyanakkor igen keveset tudunk azokról a prognosztikus és prediktív tényezőkről, amelyek meghatározzák az EGFRellenes terápia hatékonyságát. A klinikai gyakorlatban egyelőre sokkal megbízhatóbb prediktív markerek a beteg és daganatának általános jellemzői (dohányzási szokások, nem, szövettani típus), mint azok a finom molekuláris sajátosságok, amelyek közvetlenül befolyásolhatják a terápiás választ. Az anti-EGFR-terápia hazai indikációjának alapja az EGFR-protein immunhisztokémiai kimutatása, ezért fontos ezeknek a vizsgálatoknak a lehető legmegbízhatóbb elvégzése. Másrészről az EGFR-gén esetleges hibái rezisztenssé vagy éppen különösen érzékennyé tehetik a daganatot az EGFR-gátló kezelésekkel szemben. Diagnosztikus és terápiás költséghatékonysági szempontokból nagy jelentősége van a fenti vizsgálatok elvégzési sorrendjének.

A szerzők cikkükben összefoglalják az ischaemiás szívbetegségben szenvedők szekunder prevenciójában alkalmazandó gyógyszeres lehetőségeket, kiemelve a statinterápia szükségességét, biztonságosságát. Bemutatják e terápia kedvező hatását a cardiovascularis mortalitásra és morbiditásra, szólnak a szérum-LDL-koleszterin-szint minél nagyobb mértékű csökkentésének klinikai hasznáról. Röviden ismertetik az ASTEROID vizsgálat eredményeit, amelyben intenzifikált statinkezeléssel plakkregressziót lehetett elérni.

A renalis anaemia kezelésére több mint húsz éve használatos a rekombináns humán eritropoetin; ismert hagyományos készítményei az epoetin-α és -β. A molekula szénhidrátrészének, illetve szerkezetének módosításával az eritropoetinreceptort hosszabban stimuláló készítményeket állítottak elő (darbepoetin, CERA); ezeknek már havi egy-kétszeri adagjával is elérhetők a szérumhemoglobin- célértékek, a ritkább adagolás a betegek és az ellátás szempontjából egyaránt kedvezőbb. A rekombináns humán erytropoetint és az újabb, eritropoetinreceptort stimuláló szintetikus molekulákat együttesen erythropoesist stimuláló anyagoknak nevezzük. Dializált betegek erythropoesist stimuláló anyagokkal való kezelésének elsődleges útja az erythropoesist stimuláló anyagokkal végzett intravénás kezelés; hatástani és gazdasági okokból a subcutan bevitel is megfontolandó. A predializált, a transzplantált és a peritonealisan dializált betegeket subcutan kezelik. Klinikai vizsgálatok folynak az inhaláció útján vagy per os is bevihető erythropoesist stimuláló molekulákkal. A jelenlegi tapasztalatok alapján az erythropoesist stimuláló anyagokkal végzett kezeléssel nem kívánatos túllépni a 12 g/dl-es szérumhemoglobin- szintet; az eddigi nagy, randomizált tanulmányok nem igazolták a magasabb szérumhemoglobin- szint cardiovascularis védőhatását. További, jól tervezett vizsgálatok szükségesek, hogy az erythropoesist stimuláló anyagokkal végzett kezelés hemoglobin-célértékeit evidenciákkal tudjuk alátámasztani. Az egyre hosszabb hatású erythropoesist stimuláló készítmények alkalmazása mellett szakmai, gazdasági és betegelégedettségi érvek egyaránt szólnak. Az újabb készítmények klinikai alkalmazása tovább egyszerűsítheti a renalis anaemia kezelését.

A rheumatoid arthritis ismeretlen eredetű, autoimmun patomechanizmusú betegség, amely gyakorisága, nem kellőképpen megoldott kezelése, a mortalitásra és a várható élettartamra gyakorolt kedvezőtlen hatásai, a beteget, a családot és az egész társadalmat sújtó anyagi és pszichés terhei miatt kiemelkedő népegészségügyi jelentőségű. Noha a betegség fontosságát nemcsak a lakosság, hanem még az orvostársadalom sem ismeri kellőképpen, az utóbbi évek tendenciái már javulást mutatnak. Az elmúlt évtized jelentős áttöréseket hozott a rheumatoid arthritis jelentőségének felismerése, patogenezisének, diagnosztikájának és kezelésének terén is. A korszerű diagnosztikai és prognosztikai markerek és a korai agresszív kezelés bevezetése, a koraiarthritis-ambulanciák létrehozása és főként a biológiai terápia sikeres alkalmazása forradalmasította a rheumatoid arthritis kezelését. Jelen közlemény a rheumatoid arthritis modern terápiájáról nyújt összefoglalót, kitérve a hazai lehetőségekre is.