A pajzsmirigy betegségei nemcsak az endokrin kórképek között, de általában véve is igen gyakoriak. Minden klinikus, szakterületétől és érdeklődésétől függetlenül, óhatatlanul találkozik pajzsmirigybetegekkel a mindennapokban. Bár a pajzsmirigybetegségek diagnosztikus és terápiás palettája az elmúlt évtizedben nem sokat változott, a betegek ellátásában több olyan intenzíven kutatott terület van, melyek újdonságaival fontos tisztában lennünk. Összefoglalónkban a forrongó témák közül tekintünk át hármat.

Az önálló fejfájások leggyakoribb képviselője, a tenziós típusú fejfájás a népesség körülbelül 80%-át érinti. Elsősorban gyakorisága miatt társadalmi-gazdasági kihatása jelentős. A tenziós fejfájás általában kétoldali lokalizációjú, enyhe vagy közepes erősségű, nyomó jellegű, egyéb kísérő tünettel nem jár. Az egyén számára elsősorban a gyakori, vagy mindennapos tenziós fejfájás jelent nagy terhet. A tenziós fejfájás kezelésének két pillére a roham-, illetve a megelőző kezelés. Rohamkezelésre elsősorban egyszerű, vagy kombinált analgetikumokat célszerű alkalmazni. Megelőző kezelést gyakori, és/vagy nehezen kezelhető fejfájásrohamok esetén alkalmazunk. A tenziós fejfájás megelőző kezelésére triciklikus antidepresszánsokat, elsősorban amitriptylint javasolt adni, melynek hatékonyságát számos kettős vak, placebokontrollált tanulmány igazolta. Az egyéb antidepresszánsok közül a mirtazapin és venlafaxin hatékonyságát támasztják alá tudományos vizsgálatok. Gyengébb minőségű bizonyítékok vannak a gabapentin, topiramat, illetve a tizanidin hatékonyságára. A tenziós fejfájás megelőzésének nem gyógyszeres lehetőségei között egyes pszichoterápiás módszerek, illetve az akupunktúra hatékonyságát támasztják alá vizsgálatok.

Az európai és hazai orvoslás és képviselői óriási változáson mentek keresztül a 16- 19. század folyamán. Az orvoslás sokszínű piaca a 18. századtól kezdve jelentősen átalakult. A felvilágosult abszolutizmusnak a köz, az állampolgárok egészségét szem előtt tartó intézkedései indították el a modern orvosképzést és az orvosi professzionalizációt eredményező folyamatokat. Ennek során az orvoslás bizonyos képvise­lőit kiemelték a kézművesek, népi gyógyászok sorából (sebészek, gyógyszerészek, bá­bák, állatorvosok), másokat viszont ki­szorítottak (olejkárok). A felülről jövő kezdeményezést a reformkorban az orvosok, sebészek „öntudatra ébredése” követte, s megjelentek az önszerveződés első formái, igény a szakmai továbbképzésre, diszkusszióra az új folyóiratokon, egyesületeken, gyűléseken keresztül. A korszak legnagyobb kérdése a középkorból örökölt, ám a sebészet és a medicina új vívmányainak köszönhetően idejétmúlttá vált orvosdoktori és sebészmesteri kettős képzés megszüntetése, egyesítése volt, ami 1872-ben valósult meg, a doctor medicinae universalis cím bevezetésével. A modern orvosi hivatás kialakulásához hozzájárult az 1876. évi XIV. tc., azaz a közegészségügyi törvény, valamint az orvosok önálló érdekvédelmi szervezetei, az 1897-ben alakult Buda­pes­ti, valamint Vidéki Orvosszövetségek.

A natriureticus peptid (NP) egy fontos endokrin, autokrin és parakrin rendszer, amely állandó interakcióban van a RAAS-sal és a szimpatikus idegrendszerrel annak érdekében, hogy a cardiorenalis homeosztázis folyamatosan biztosított legyen. Kóros körülmények között – amennyiben a szívben nyomás/volumen terhelés alakul ki vagy változik az értónus, illetve megbomlik a nátrium-víz háztartás egyensúlya – az NP-rendszer elindítja a szervezet védekezőmechanizmusát. A neutrális endopeptidáz (NEP) inaktiválja a vasodilatator NP-ken túl a bradikinint, másrészt a vasoconstrictor hatású angiotenzin-II-t és endothelin-I-et is. Ebből az ismeretből indult ki a gondolat, hogy a NEP-hatás gátlása (NEPg) potenciális kedvező lehetőséget nyújt a szívelégtelenség és a hypertonia kezelésében, csak az angiotenzin-II-serkentő hatást szükséges blokkolni. Hosszas keresés után jutottak el egy kettős hatású molekulához, amelyben érvényesült a NEP-gátlás (szakubitril) és az angiotenzin-II AT1- receptor-antagonista valzartán (ARNI) kedvező hatása. Számos klinikai vizsgálat igazolta, hogy az ARNI önmagában és más antihipertenzív szerekkel kombinálva szignifikánsan csökkenti az SBP-t és a DBP-t hypertoniás betegekben. Hatása izolált szisztolés hypertoniában és krónikus vesebetegségben is érvényesül. ACEinhibitorral együtt adni nem szabad. Az eddigi klinikai tapasztalatok alapján jogos remény van, hogy a közeljövőben az ARNI-t is besorolják az alkalmazható antihipertenzív szerek közé.

Célkitűzés és kérdésfeltevés – A Jendrassik-műfogás alatti reflexélénkülésre eddig ellentmondó magyarázatok születtek. Munkánk során azt vizsgáltuk, hogy kétoldali erős kézszorítás során változik-e a soleus motoneuronjaira ható rekurrens gátlás. Módszer – A nervus tibialis ingerlésével soleus-H-reflexet vál­tottunk ki teljes nyugalmi állapotban és erős kétoldali kéz­szorítás alatt, váltakozva egyes (H1), illetve kettős ingerléssel (H2). A kettős ingerlésnél 10, 15, 20, illetve 25 ms ingerközti intervallumot és szupramaximális tesztingert használtunk. A H1- és H2-hullám amplitúdóit az M-hullám maximális amp­li­túdójának százalékos arányaként fejeztük ki. Páros Student-teszt és Bonferroni-korrekció segítségével összehasonlítottuk a kettős ingerlés során nyugalmi állapotban mért, százalé­ko­san kifejezett H2max/H1max és H2/H1max amplitúdóarány értékeit a kézszorítás során kapott értékekkel. Vizsgálati alanyok – A vizsgálatban 28 egészséges önkéntes vett részt. Eredmények – A kézszorítás alatt kapott H1max/Mmax × 100 (37,5 ± 10,1) értékei (átlag ± 2SD) szignifikánsan magasabbak voltak a nyugalmi állapotban kapott (27,1 ± 7,4) értékekhez képest. A páros ingerlés során kapott H2max/ H1max × 100 értékei szignifikánsan magasabbnak bizo­nyultak kézszorítás alatt, mint nyugalmi állapotban, miköz­ben a H2/H1max × 100 arány vonatkozásában a kéz­szorítás alatt, illetve a nyugalmi állapotban kapott értékek között szignifikáns különbséget nem találtunk. Következtetések – A H2max/H1max értékét a motoneuro­nok excitabilitása és a kondicionáló inger által kiváltott re­kur­rens gátlás egyaránt meghatározza, miközben a H2/ H1max értékét csak a rekurrens gátlás befolyásolja. Ered­mé­nyeink alapján a Renshaw-sejtek megtartják gátló hatásukat a soleus motoneuronjaira távoli izomkontrakció esetén is. A Jendrassik-műfogás alatt megfigyelt soleus-H-reflex-nö­ve­ke­dés nem magyarázható a rekurrens gátlás csökkenésével.