A cukorbetegség és a depresszió gyakran komorbid krónikus betegségek. Önmagukban is nagy betegségterhet jelentenek, azonban együttes elôfordulásuk tovább növeli a cukorbetegség szövôdményeinek számát, a morbiditást és a mortalitást. A két betegség közti kapcsolat kétirányú, amelynek hátterében már ismert és még csak feltételezett mechanizmusok állnak. A szerzôk összefoglaló közleményének célja az antidepresszívumok és a cukorbetegség közti kapcsolat bemutatása, illetve a gyógyszerek szénhidrát-anyagcserére gyakorolt hatásának elemzése. Az antidepresszívum-kezelés egyrészt javíthatja a betegek hangulatát, kognitív funkcióit és adherenciáját, amely pozitív hatással lehet a glükózháztartásra, másrészt a gyógyszerek metabolikus mellékhatásai ronthatják is a szénhidrát-anyagcserét. A metabolikus mellékhatások szempontjából a szelektív szerotoninvisszavétel-gátlók a legelônyösebbek, a triciklikus antidepresszívumok és a monoaminoxidáz-gátlók szoros kontroll mellett alkalmazhatók. A szerotonin- és noradrenalinvisszavétel-gátlók a noradrenerg aktiválási úton keresztül ronthatják a glykaemiás kontrollt. Az újabb típusú antidepresszívumok hatása pedig pozitív vagy semleges. A depresszió szû­ré­sével és idôben elkezdett kezelésével csökkenthetôk a két betegség komorbiditásából származó komplikációk. A cukorbetegek dep­ressziójának kezelése során pedig fontos az antidepresszívumok metabolikus mellékhatásainak a figyelembevétele, és a szénhidrátháztartás szorosabb ellenôrzése.

Az Amerikai (ADA) és az Európai (EASD) Diabetes Társaság 2018-ban a 2-es típusú diabetes kezelési alapelveiről adott ki egy közös ajánlást, majd 2019-ben az ADA Professional Practice Committee tagjai közölték a cukorbetegség kezelési-gondozási javaslataikat a klinikusok számára. Fentieken túl kidolgozták a diabeteshez társult hypertonia és hyperlipidaemia kezelési irányelveit is. A javallatokat és irányelveket egy rövid illusztratív képsorban mutatjuk be.

A 2-es típusú cukorbetegek kezelése során a korai inzulinkezelés bevezetése javítja a β-sejt-funkciót, lassítja a betegség progreszszióját és hosszú távon is eredményesen javítja a glykaemiás értékeket. Ezekben az esetekben is a bázis-bolus inzulinkezelési rendszerrel érhetőek el a legszigorúbb glykaemiás célértékek. Továbbá a normoglykaemiára való törekvés lassítja leginkább a krónikus szövődmények kialakulását. Speciális feladatot jelent a humán inzulinnal történő bázis-bolus kezelési rendszer váltása analóg inzulinokra. A szerző egy eset kapcsán mutatja be a gyakorlati, klinikai tudnivalókat a váltással kapcsolatban.

BEVEZETÉS - A 2-es típusú cukorbetegség kezelésében a bázisinzulinok alapvető fontosságúak. Az analóg bázisinzulinok bizonyítottan csökkentik a hypoglykaemiagyakoriságot az NPH inzulinhoz képest, így előnyösek lehetnek a 2-es típusú cukorbetegek kezelésében. Vizsgálatunkban az analóg bázisinzulinok költségminimalizációs elemzését végeztük el, összehasonlítva a Magyarországon forgalomban lévő glargin és detemir inzulinokat. MÓDSZEREK - Irodalomkeresés során a 12 hétnél hosszabb, 2-es típusú cukorbetegek részvételével végzett olyan véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálatokat kerestük, amelyekben a glargin és a detemir inzulinok direkt összehasonlítását végezték el. Metaanalízis keretében elemeztük az anyagcserehelyzet és a testtömeg alakulását, a hypoglykaemia-gyakoriságot, a beadott inzulinadagokat, illetve a szükséges inzulininjekciók számát. Amennyiben a metaanalízisben nagyfokú heterogenitás (I2>75%) igazolódott, metaregresszióval igyekeztünk tisztázni ennek okát. A költségminimalizációs elemzés során finanszírozói nézőpontot alkalmazva figyelembe vettük a gyógyszerköltségeket, illetve a gyógyszer beadásához szükséges segédeszközök költségeit a napi inzulinjekciók száma alapján. EREDMÉNYEK - Az irodalomkeresés során a Cochrane-adatbázisból ismert metaanalízisben szereplő vizsgálatokon túl nem azonosítottunk újabb vizsgálatokat. Három vizsgálat alapján a detemir inzulin használatakor a betegek naponta átlagosan több injekciót adnak be (súlyozott különbség: 0,42, 95% CI 0,14-0,69 injekció/nap). Két változó esetén tapasztaltunk nagyfokú heterogenitást: az összes hypoglykaemiás esemény éves száma betegenként (I2=83%), illetve a napi inzulinadag/testtömeg (I2=94%). A metaregressziós elemzés során nem sikerült igazolni a hypoglykaemiás események gyakoriságának direkt okát, az inzulinadagok különbsége pedig nagyobb testtömeg esetén kisebb volt (-0,027 E/ttkg/1 ttkg, 95% CI: -0,051-től -0,004-ig). A metaanalízis, illetve a metaregressziós eredmények alapján glargin inzulin alkalmazása mellett átlagos testtömegű (90 kg) 2-es típusú cukorbetegek éves költsége bruttó fogyasztói áron számítva 93 452 Ft-tal kisebb a finanszírozó számára, mint detemir inzulin mellett. KÖVETKEZTETÉSEK - A rendelkezésre álló klinikai bizonyítékok alapján a glargin inzulin átlagos testtömegű 2-es típusú cukorbeteg esetén költségmegtakarító alternatívája lehet a detemir inzulinnak. Forráshiányos időszakban felerősödik az azonos klinikai nyereség mellett költségmegtakarítást eredményező terápiás lehetőségek szerepe. Következtetéseink általánosíthatóságát befolyásolhatja a glargin és detemir inzulin gyártói visszafizetésének eltérősége.

Célunk az országspecifikus FRAX-algoritmus által meghatározott 10 éves csípő- és a major osteoporoticus törések valószínűsé­gének, a D-vitamin-ellátottságnak, csontsű­rűségnek (bone mineral density, BMD) és a csontanyagcsere biokémiai markereinek vizsgálata volt 50 évesnél idősebb, 2-es típusú diabeteses (T2DM) férfiak csoportjában. Meghatároztuk a FRAX által kalkulált 10 éves csípő- és major osteoporoticus törések való­színűségét, a 25-hidroxi-D-vitamin-szintet [25-(OH)-D], a csontanyag­csere marke­reit, a csontsűrűséget az L1-L4 csigolyákon (LS) és combnyakon (FN) összesen 68, T2DM-ben szenvedő férfi esetében, és összehasonlítottuk ezeket az eredményeket életkorban illesztett férfiak eredményeivel (n=68). A T2DM-csoportban az átlagéletkor 61,4 (51-78) év, a D-hypovitaminosis [25-(OH)-D <75 nmol/l] prevalenciája 59% volt. Az átlagos FRAX-csípőtörés és FRAX nagy osteoporoticus törés valószínűsége 0,7 (0-2,8) és 3,2 (0-8,5)%-nak adódott. Az FN-BMD (0,974 vs. 0,915 g/cm2, p=0,008) és LS-BMD (1,221 vs. 1,068 g/cm2, p<0,001) szignifikánsan magasabb volt a T2DM-csoportban, mint az egészséges, életkorban illesztett kontrollcsoportban. A 25-(OH)-D-vitamin (67,7 vs. 79,8 nmol/l, p<0,001), az I-es típusú keresztkötött kollagén C-telopeptid (b-CTx) (0,19 vs. 0,24 µg/l, p=0,004) és az oszteokalcin (13,3 vs. 15,7 µg/l, p=0,004) -szintek szignifikánsan alacsonyabb vol­­tak a T2DM-csoportban. A FRAX által meghatározott csonttörés valószínű­ségei között nem volt statisztikailag szignifikáns különbség a két csoport között. Mivel tudatában vagyunk, hogy vizsgálatunk esetszáma korlátozott, feltételezzük, hogy a T2DM-csoportban lévő magasabb BMD és a T2DM mint másodlagos kockázati tényező kihagyása a FRAX-algoritmusból szolgálhatnak magyarázatul az irodalomban leírt és FRAX-kalkulált törés valószínűségei közötti diszkordanciára.