Jean Piaget elmélete szerint az ember kognitív fejlődése több lépésben megy végbe. Az első lépcső az úgynevezett szenzorimotoros periódus, amely a születés utáni első két évre jellemző. Az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy a normális emléknyom rögzítéséhez érett és sértetlen hippocampus szükséges a kísérleti állatoknál és az embernél egyaránt. Az emberi hippocampus morfológiai fejlődését vizsgálva összehasonlítjuk azt az intellektuális fejlődés gyermekkori stádiumaival. Eredményeink szerint a neuronok képződése mintegy 16-18 héttel a születés előtt fejeződik be az emberi Ammon-szarvban. A gyrusden tatusban kis arányú (1%-nál kevesebb) szemcse sejtképződés figyelhető meg az újszülöttkorban, egyéb neuronok osztódása nem észlelhető. Az első hat hónap során az éretlen szemcsesejtek a hiluson keresztül vándorolnak a szemcsesejtek rétegébe. A neuronok fénymikroszkópos morfológiája alapján állítható, hogy a szemcsesejtek és célsejtjeik között a szinaptikus kapcsolat nem alakul ki a születés idejére. Amennyiben kísérleti állatokban meggátoljuk ezeknek a szinaptikus kapcsolatoknak a létrejöttét, a hippocampalis funkció tartósan károsodik. Ezek a kapcsolatok a harmadik életévre alakulnak ki; emiatt feltételezhető, hogy az újszülöttekben az emléknyomok rögzítésének alapvető neuronalis körei létezhetnek ugyan, de a memória rögzítésében fontos szerepet játszó hippocampalis neuronalis körök jelentős változásokon mennek keresztül az újszülöttkor és a késői gyermekkor között. Feltételezzük, hogy ennek következménye a tartós emléknyomok hiánya a csecsemőkorból. Ugyancsak feltételezzük, hogy a kognitív fejlődés morfológiai alapja többek között a hippocampus születés utáni fejlődése.

Régóta tudjuk, hogy az emberiség a mikroorganizmusokkal bonyolult kölcsönhatásban él. Ez az interakció megnyilvánulhat hagyományos fertőző betegségekben, de lehet egyszerű, következmények nélküli szimbiózis is. Negyven évvel ezelőtt mindenki azt gondolta, hogy a fertőző betegségek nagy része felszámolható. Azóta kiderült, hogy a nosocomialis fertőzések, valamint számos, újólag felfedezett és régóta ismert fertőző betegség tömeges előfordulása szertefoszlatja ezt a hiú ábrándot. Az elmúlt évtizedekben egyre több új fertőző betegséget ismertünk meg, és az egykor legyőzöttnek hittek is támadnak. Ma már a fertőző betegségek egyre bonyolultabb formában, minden orvosi szakágban előfordulhatnak, és ez óriási kihívást jelent a gyakorló orvosoknak. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az új évezred hajnalán a világon legtöbben fertőző betegségben halnak meg.

A cardiovascularis betegségek kezelésében az utóbbi években elért sikerek nemhogy fölöslegessé tennék, hanem még inkább előtérbe hozzák a megelőzés fontosságát. A prevencióban prioritási sorrendet állítunk fel, és az adott egyén abszolút multifaktoriális kockázatát saját klinikai paraméterei alapján határozzuk meg. Ebben életmódbeli szokások, klinikai laboratóriumi paraméterek és a szubklinikai atherosclerosis kimutatására alkalmas metodikák egyaránt segítenek. A kockázatot az életmód megváltoztatása is csökkenti, ehhez szakszerű orvosi segítséget adunk. A kockázatcsökkentésben kimagasló szerepet játszik a hypertonia, a diabetes mellitus és a hyperlipidaemia megfelelő kezelése, de a kardiológiai, a szívsebészeti ellátás is a megelőzés része. A prevenció eredménye a várható élettartam meghosszabbodása, ami nemcsak szociális, hanem pénzügyi haszonnal is jár. Ezt az eredményt csak megfelelő befektetés után várhatjuk.

Közismert, hogy a fiatal Gustav Mahler (1860–1911) három éven át - a csupán néhány évvel korábban elkészült – budapesti operaház igazgatója volt. Ezalatt a repertoár értékét és az előadások művészi színvonalát rendkívüli mértékben megemelte, mi több, egyszersmind a korábban veszteséges működést is nyereségessé tette. Első, rendkívül sikeres évadja után, ahogy az már nálunk szokás, támadások kereszt tüzébe került, s amikor Zichy Géza gróf, az újonnan kinevezett intendáns elérte, hogy művészeti kérdésekben ő mondhassa ki a végső szót, tíz évre kötött szerződését felbontva távozott Budapestről.

Az orvoshoz fordulás szélsőséges esetei közismertek: bizonyos betegek gyakran és szükségtelenül keresik fel orvosukat a legapróbb panaszokkal is, tüneteiket erősen figyelik és túlértékelik, miközben másokat egészségi állapotuk elhanyagolása, a tünetek észlelésének hiánya, azok elhárítása jellemez. A testi folyamatok, tünetek észlelése és minősítése, és ezen belül az egészségi állapot önmegítélése számos tényezővel mutat kapcsolatot: szorosan kapcsolódik kognitív sémákhoz, kultúrához, személyiségjellemzőkhöz, ismeretekhez, aktuális emocionális állapotokhoz, a reálisan fennálló megbetegedésekhez.