A vizsgálat célja: A kutatás célja a szepszis kórállapot kategorizálásának részletes elemzése, valamint az erre vonatkozó diagnosztikai nehézségek feltárása. A vizsgálat kiterjed az ellátás során végzett diagnosztikai és monitorizálási módszertan ápolói kompetenciába tartozó elemeire, ezen belül is a triage jelentőségére. Vizsgálati módszer és minta: A kutatómunka felmérése egy fővárosi, III. progresszivitás szintű sürgősségi betegellátó-osztályon készült, kiemelve egy betegségcsoportot, a szepszist. Az osztály 2013-as adatforgalma alapján 81 szepszissel kezelt beteg került kiválasztásra. A kutatás módszere dokumentum elemzésen alapszik, melynek során adatgyűjtésre került sor. Ezzel párhuzamosan a kutatás további része az osztályon dolgozó, különböző végzettségű ápolók kompetenciájának vizsgálata, akik a triage tevékenységet végezték a betegellátás folyamatában. Az összesített eredmények értékelése SPSS 14.0 programmal készült. Eredmények: Az adatokból kiderül, hogy a szeptikus betegek ellátása során az ápolók által végzett triage tevékenységet a gyakorlati tapasztalat és a végzettség nem befolyásolja. Az osztályon ellátott betegek több mint a fele nem kapott helyes besorolást, így a terápiát sem kezdődött el időben. Következtetések: A sürgősségi osztályon dolgozó ápolók triage osztályozási rendszer ismeretei hiányosak, ezért az ott dolgozó minden ápoló részére biztosítani kell a triage ismeretek bővítését, illetve akiknek nincs ismerete a triage rendszerről azoknak a megszerzését, mint elméleti és gyakorlati ismeretek elsajátítását.

BEVEZETÉS - Napjainkban a balesetek az egész világon a vezető halálokok között szerepelnek. Ezek a gyerekeket fokozottan érintik. Ezért fontos, hogy legyen a környezetükben olyan személy, aki megfelelő ismeretekkel rendelkezik a témában. Kutatásunk célja az óvodáskorú gyermeket nevelő szülők baleset-megelőzési és elsősegély- nyújtási ismereteinek felmérése volt. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Kutatásunk - ban óvodáskorú gyermekek szülei vettek részt. Az ő baleset-megelőzési és elsősegély- nyújtási ismereteiket mértük fel kérdőív segítségével. A kutatásban összesen 234 szülő vett részt (n=234). A statisztikai elemzést SPSS 20.0 programmal végeztük, leíró statisztikát, χ2-próbát és ANOVA-tesztet al - kalmaztunk. EREDMÉNYEK - A gyermekek nagy része már szenvedett el legalább egyszer balesetet korábban (73,5%). A legtöbb baleset otthon következett be (88,5%). A szülők jelentős része vett már részt korábban elsősegély- tanfolyamon (74,4%), legtöbb esetben a jogosítvány megszerzésekor (81,6%). A szülők nagy része fontosnak tartaná, hogy a gyermek kapjon baleset-megelőzéssel (89,7%) és elsősegélynyújtással (70,5%) kapcsolatos ismereteket már óvodában. A szituációs feladatok során mindössze 10 szülő volt, aki mind a kilenc kérdésre a helyes választ adta (4,3%). A helyes válaszok száma szignifikánsan összefüggött az anyagi helyzettel (F=2,737, p=0,03). A szülők saját tudásának megítélése és a korábbi tanfolyamon való részvétel (p<0,05), valamint az iskolai végzettség (p=0,029) között is szignifikáns összefüggést találtunk. KÖVETKEZTETÉSEK - A balesetek egy része megelőzhető. A probléma javítható lenne azzal, ha a szülők részt vehetnének olyan tanfolyamon, ahol bővíthetik ismereteiket.

A tradicionális biomedikális megközelítést felváltó biopszichoszociális modell szerint a betegségek kialakulása nem egyetlen oki tényezőre vezethető vissza, hanem biológiai, pszichológiai és környezeti tényezők kölcsönhatásának következménye. A paradigmaváltás eredményeként nagyobb hangsúlyt kapott az orvos-beteg közti partneri együttműködés, valamint a kezelések kiegészültek a pszichológiai és szociális tényezők fi gyelembevételével, így a multidiszciplináris team komplexebb módon képes felmérni a beteg állapotát, kezelésre való alkalmasságát, valamint meghatározni az intervenció irányát. A daganatos betegségre adott reakciókat, az adaptációt és a betegséggel való megküzdést mind az egyéni szint, tehát a beteg pszichológiai jellemzői, mind a szociális szint, vagyis a beteget körülvevő családi rendszer kölcsönösen, egymásra hatva meghatározzák.

Célkitûzés és kérdésfeltevés – A Jendrassik-mûfogás alatti reflexélénkülésre eddig ellentmondó magyarázatok születtek. Munkánk során azt vizsgáltuk, hogy kétoldali erôs kézszorítás során változik-e a soleus motoneuronjaira ható rekurrens gátlás. Módszer – A nervus tibialis ingerlésével soleus-H-reflexet vál­tottunk ki teljes nyugalmi állapotban és erôs kétoldali kéz­szorítás alatt, váltakozva egyes (H1), illetve kettôs ingerléssel (H2). A kettôs ingerlésnél 10, 15, 20, illetve 25 ms ingerközti intervallumot és szupramaximális tesztingert használtunk. A H1- és H2-hullám amplitúdóit az M-hullám maximális amp­li­túdójának százalékos arányaként fejeztük ki. Páros Student-teszt és Bonferroni-korrekció segítségével összehasonlítottuk a kettôs ingerlés során nyugalmi állapotban mért, százalé­ko­san kifejezett H2max/H1max és H2/H1max amplitúdóarány értékeit a kézszorítás során kapott értékekkel. Vizsgálati alanyok – A vizsgálatban 28 egészséges önkéntes vett részt. Eredmények – A kézszorítás alatt kapott H1max/Mmax × 100 (37,5 ± 10,1) értékei (átlag ± 2SD) szignifikánsan magasabbak voltak a nyugalmi állapotban kapott (27,1 ± 7,4) értékekhez képest. A páros ingerlés során kapott H2max/ H1max × 100 értékei szignifikánsan magasabbnak bizo­nyultak kézszorítás alatt, mint nyugalmi állapotban, miköz­ben a H2/H1max × 100 arány vonatkozásában a kéz­szorítás alatt, illetve a nyugalmi állapotban kapott értékek között szignifikáns különbséget nem találtunk. Következtetések – A H2max/H1max értékét a motoneuro­nok excitabilitása és a kondicionáló inger által kiváltott re­kur­rens gátlás egyaránt meghatározza, miközben a H2/ H1max értékét csak a rekurrens gátlás befolyásolja. Ered­mé­nyeink alapján a Renshaw-sejtek megtartják gátló hatásukat a soleus motoneuronjaira távoli izomkontrakció esetén is. A Jendrassik-mûfogás alatt megfigyelt soleus-H-reflex-nö­ve­ke­dés nem magyarázható a rekurrens gátlás csökkenésével.

A Covid-19-járvány megelôzô intézkedései­nek része az egészségügyi ellátás eljárásrendjének módosítása, amelynek kiemelt idôszaka a 2020. március 21. – május 3. kö­zötti periódus volt. A távkonzultáció hangsúlyos és deklarált szerepet kapott a háziorvosi praxisokban, és a telemedicina keretében nyújtható egészségügyi szolgáltatások sora rendeletben is megjelent. Jelen vizsgálatban az ezen idôszakban érvényes háziorvosi eljárásrend tapasztalatait érté­keltük a háziorvosok által elektronikusan ki­töltött kérdôív segítségével. A válaszadók 83%-a úgy ítélte meg, hogy a távkonzultáció keretében ellátottak száma jelentôsen nôtt a járvány elôtti idôszakhoz képest. A távkonzultáció során használt eszközök kö­zül minden válaszadó említette a telefont, 85,5%-a az e-mailt, ugyanakkor 40%-ban a közösségi média alkalmazásait is. Az ismert krónikus betegek számára a gyógyszerfelírás és az adminisztrációs feladatok ellátása volt a leginkább kivitelezhetô a személyes találkozás mellôzése mellett. 96,5%-ban az a válasz született, hogy a há­zi­orvosok a járványügyi vészhelyzetet kö­ve­tôen is alkalmaznák a távkonzultációt. Összességében megállapítható, hogy a járványügyi vészhelyzetben a háziorvosi rend­szer kiállta a próbát és gyorsan reagált a telemedicina bevezetésére, eredményesen szorította vissza a személyes kontaktust az ellátásban és a visszajelzések alapján megoldották a „táveseteket”. A telemedicinának helye van a háziorvosi ellátásban a betegellátás és a szakorvosi konzíliumok tekintetében is. A telemedicina bevezetésétôl a racionálisabb betegellátás és betegirányítás lehetôsége várható. A betegbiztonság és az orvosi felelôsségvállalás támogatása érdekében telemedicina-protokollok kidolgozása szükséges és idôszerû.