Az evészavarok (főleg a bulimia nervosa és a falászavar) etiológiájában fontos szerepet játszanak a traumatikus előzmények (szexuális, fizikai, érzelmi abúzus, elhanyagolás). A traumatizáció súlyos következményekkel jár, melyeket a megrázkódtatás egyes paraméterei, valamint egyéb rizikó- és protektív tényezők, továbbá a traumát átélt személy rezilienciája is befolyásol. A következmények számos pszichés és szomatikus megbetegedéshez vezethetnek, valamint az életút során bármikor bekövetkező reviktimizációt is okozhatnak. A traumatikus előzményekre vonatkozó adatok feltárása lényeges az evészavarok esetében is. Amennyiben az evészavar hátterében traumás események explorálhatóak, akkor a terápia során az evészavarok tekintetében a specifikus terápiás elemek mellett a traumaterápiákra vonatkozó általános irányelvek a követendőek. A biztonságot jelentő terápiás kapcsolat alapvető. A terápiás lehetőségek széles körűek, a pszichodinamikus megközelítések mellett a kognitív viselkedésterápiára épülő újabb módszerek is ajánlottak, mint a dialektikus viselkedésterápia, vagy az integratív kognitív-analitikus terápia. A hipnoterápia alkalmazása is hasznos lehet.

A szorongás az egyik leggyakoribb időskori pszichés rendellenesség. Nemcsak a testi betegségek járulnak hozzá a kialakulásához, hanem fordítva is igaz, a szorongás számos szomatikus betegség prognózisát is kedvezőtlenül befolyásolja, így nagymértékben fokozza a morbiditást és a mortalitást. Ezért a háziorvosi gyakorlatban is ki­emelten fontos az időskori szorongásos zavarok felismerése és megfelelő kezelése. A várható élettartam növekedésével egyre kiemeltebb figyelmet kapnak az orvosi gyakorlatban az időskori problémák és betegségek, és ezek közül a szorongás sem ma­radhat ki, mert tüneteinek korai felismerése javítja az életminőséget és csökkenti a kedvezőtlen prognózis esélyét.

Hazánkban a ’60-as évektől beszélhetünk osztályos pszichoterápiákról, de még a ’80-as évekre sem alakult ki országos hálózat. Debrecenben a ’90-es években kezdődött meg a pszichoterápiás szemlélet elterjedése a pszichiátriai intézetekben, és először a Megyei Kórházban, majd a Pszichiátriai Klinikán is létrejött a Nappali Kórház. A klinikán ennek lehetőségét a pszichiátria önállósodása teremtette meg, miután különvált a neurológiától. A tanulmány célja bemutatni, hogyan fejlődött a nappali ellátás a Pszichiátriai Klinikán a lehetőségekhez igazodva, valamint ismertetni a jelenleg működő rendszer felépítését, beszámolni további terveinkről. Az első időben munkaterápia, torna indult, közös főzést, sétákat szerveztek, ami nem igényelt külön helyiséget. A 22 ágyas rezsim rendszerű pszichoterápiás osztály 2014-től jött létre, és ettől kezdve fejlődhetett az ehhez tartozó 11 férőhelyes Nappali Kórház. Míg a megyei Nappali Kórházban döntően pszichotikus pszichiátriai betegek szocioterápiája zajlik, addig a Pszichiátriai Klinikán elsősorban affektív spektrumba tartozó betegek rehabilitációja történik szocioterápiás és pszichoterápiás kiscsoportokban fél-egy évig, majd a betegek ambuláns kezelésben részesülnek, betegklubhoz csatlakozhatnak, terápiás munkát végezhetnek a lehető legjobb felépülés érdekében. A visszajelzések szerint a betegek pszichés állapotában hosszú távú változás észlelhető, ami az életminőségük javulását eredményezheti, melyet hatékonyságvizsgálattal tervezünk alátámasztani.

Az alvászavarok kórismézése és kezelése egyre nagyobb szerepet kap a mindennapi családorvosi munkában. Kiemelt jelentő­ségű kórkép az obstruktív alvási apnoe szindróma (OSAS), részben relatív gyakorisága, részben az idő előrehaladtával egyre va­lószínűbben megjelenő súlyos következményei miatt is. Előfordulása a teljes né­pességben 2-4%-ra tehető. Lényege a felső légutak alvás alatt ismétlődő, részleges, vagy teljes (hypopnoe/apnoe) elzáródása, amelyet többnyire az oxigénszaturáció esése és rövid ébredési reakció követ. Ez rontja az alváshatékonyságot és a nappali kognitív funkciókat, továbbá növeli a szív-ér rendszeri rizikót. Típusos klinikai tünetegyüttese a hangos, légzésszünetekkel meg­szakított horkolás fokozott nappali aluszékonysággal. Az obstruktív alvási apnoe szindróma a terápiarezisztens és/vagy nondipper hypertonia, jellegzetes nocturnalis szívritmuszavarok, stroke, mentális hanyatlás vagy depresszió kóroki tényezője lehet. A kórkép jelentőségét mutatja, hogy kockázatának felmérése a magyar gépjárműve­zetők egészségi alkalmassági vizsgálatának része lett a legutóbbi jogszabály-módosítás alapján. A családorvos feladata, hogy a figyelmeztető tüneteket felismerje, a kezelésre szoruló és a potenciális szövődmények vonatkozásában nagy kockázatú betegeket azonosítsa, majd alvásdiagnosztikai egységbe irányítsa.

A szorongó beteg azonosítása nem mindig könnyű feladat. Diagnosztizálása csupán azon esetben egyszerű, amennyiben a szorongásnak markáns külső (szomatikus és pszichés) jelei vannak jelen, avagy a beteg maga panaszkodik rá. A szorongás önmagában nem patológiás tünet, amennyiben erőssége vagy időtartama nem túlzott. A szorongásos reakció nagy egyéni változatosságot mutat, patológiásnak akkor tekintendő, ha inadekvát, irreleváns, és nincs összhangban az aktuális szituációval. Epidemiológiai adatok szerint a családorvosi praxis betegeinek egyharmada szenved szorongásos megbetegedésben, azonban mivel gyakorta a testi tünetek állnak előtérben, a betegek nagyszámú orvosi vizsgálaton esnek át. Fontos hangsúlyozni az orvosi kivizsgálás fontosságát egy esetlegesen fennálló testi betegség kizárása érdekében. A DSM-5 diagnosztikus kategóriái-nak használata kiváló segítség a helyes diagnózis felállítására. A szorongás kardiológiai megbetegedések és a diabetes mellitus rizikófaktora is. A szorongásos megbetegedések prevalenciája 12,6-17,2%. A szorongásos megbetegedések jól menedzs-elhető, ám komplex terápiát igénylő kórképek: benzodiazepinek, antidepresszívumok, hipnotikumok, valamint pszichoterápia alkalmazása jön szóba. Mivel depresszió és alvászavar gyakran együtt jár vele, így ezek együttes gyógykezelése a helyénvaló.