BEVEZETÉS - Az 1-es típusú (inzulinfüggő) diabetes mellitus (1TDM) totális fázisában a napi inzulinadagot mind mennyiségileg, mind minőségileg úgy kell meghatározni, hogy hatására az elfogyasztott diéta és a beteg életvitele eredőjeként a napszakos vércukorprofil a normoglykaemiát közelítse meg. A serdülés az 1TDM-ben szenvedő ifjak számára igen megterhelő - gyakran megrázó - pszichoszomatikus állapot. Nem csak a kontrainzuláris hormonok (elsősorban a növekedési hormon) fokozott - de rapszodikus - elválasztása miatt, hanem a gyermek sajátos lelkiállapota okán is. Ezért a kontrainzuláris hatást ellensúlyozni kívánó bázisinzulin típusának és mennyiségének a helyes megválasztása ebben az életperiódusban is az optimális kezelés kulcsa. ESETISMERTETÉS - Serdülés alatt álló, 11 éves, 7,5 éve 1TDM-ben szenvedő leány bázisinzulin-igényének és anyagcsereegyensúlyának glargin inzulinnal történő optimalizálási folyamatát mutatjuk be. Az eredmény elérése érdekében mind a glargin mennyiségét, mind az adagolás napszakos időpontját változtatni kellett. KÖVETKEZTETÉSEK - Az optimális anyagcsere elérése érdekében a bázisinzulinnak mind a mennyiségét, mind a hatásgörbéjét igazítani kell és lehet az aktuális általános testi fejlettségi állapothoz. Serdülés alatt a bázisigény jelentősen meghaladhatja az általánosan elfogadott 50%-ot. A glargin inzulin adagolásának napszak szerinti változtatása lehetőséget teremt a fokozottan érvényesülő kontrainzuláris hatások aktuális ellensúlyozására.

BEVEZETÉS - A cukorbetegség jelentős betegségterhet jelent világszerte és hazánkban is. Vizsgálatunk célja az volt, hogy megbecsüljük a cukorbetegek ellátására fordított direkt egészségügyi kiadások mértékét annak érdekében, hogy jellemezni tudjuk a betegségterhet ebből a szempontból, illetve, hogy az eredmények hasznosíthatók legyenek további elemzések számára. MÓDSZEREK - Az elemzéshez az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatait használtuk. Cukorbetegként definiáltuk azokat, akik 2007 második fél évében orális antidiabetikum- (OAD) vagy inzulinreceptet váltottak ki. Az így kialakított vizsgálati populációt felosztottuk két csoportra, aszerint, hogy 2007-2008-ban részesültek-e aktív fekvőbeteg-ellátásban a cukorbetegség legfontosabb szövődményei miatt. A vizsgált szövődmények miatt fekvőbeteg-ellátásban nem részesülő csoportot tovább osztottuk háromfelé a gyógyszerhasználat jellege szerint (csak OAD, csak inzulin, OAD és inzulin). A csoportokban költségelemenként és korcsoportonként megbecsültük a 2008. évi egészségügyi kiadások átlagát, szórását és mediánját az egész csoportra, illetve az adott szolgáltatást igénybe vevőkre vonatkozóan. Ezenkívül a szövődményes csoporton belül mintákat vettünk az egyes konkrét szövődményekben szenvedők köréből, és megbecsültük a szövődményt követő első és második év kiadásait. EREDMÉNYEK - A vizsgálatba bevont 521 545 cukorbetegre jutó éves átlagos egészségügyi kiadás 335 ezer forint volt, a szövődményes betegeké 633 ezer, a szövődménymentes OAD-használóké 242 ezer, a szövődménymentes inzulinhasználóké 449 ezer Ft. A költségek 53%-át a gyógyszerek, 27%-át a fekvőbeteg-ellátás költsége tette ki. Az összes gyógyszerköltség 26%-a esett az orális antidiabetikumokra és az inzulinokra. A szövődményeket követő első évben többszörösére növekedett az aktív fekvőbeteg-ellátás és a gyógyszerek költsége. Ez utóbbi a legtöbb vizsgált szövődmény esetén az ezt követő évben is nagyjából azonos szinten maradt vagy növekedett. KÖVETKEZTETÉS - A cukorbetegek ellátása napjainkban is igen jelentős egészségügyi kiadást jelent Magyarországon, különösen a betegség szövődményeinek a kezelése. A korai halálozásban, az életminőség romlásában, a jelentős kiadásokban jelentkező betegségterhet, valamint az epidemiológiai trendeket figyelembe véve a cukorbetegség megelőzése, hatékonyabb gondozása népegészségügyi prioritás kell legyen hazánkban.

BEVEZETÉS - A 2-es típusú cukorbetegség kezelésében a bázisinzulinok alapvető fontosságúak. Az analóg bázisinzulinok bizonyítottan csökkentik a hypoglykaemiagyakoriságot az NPH inzulinhoz képest, így előnyösek lehetnek a 2-es típusú cukorbetegek kezelésében. Vizsgálatunkban az analóg bázisinzulinok költségminimalizációs elemzését végeztük el, összehasonlítva a Magyarországon forgalomban lévő glargin és detemir inzulinokat. MÓDSZEREK - Irodalomkeresés során a 12 hétnél hosszabb, 2-es típusú cukorbetegek részvételével végzett olyan véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálatokat kerestük, amelyekben a glargin és a detemir inzulinok direkt összehasonlítását végezték el. Metaanalízis keretében elemeztük az anyagcserehelyzet és a testtömeg alakulását, a hypoglykaemia-gyakoriságot, a beadott inzulinadagokat, illetve a szükséges inzulininjekciók számát. Amennyiben a metaanalízisben nagyfokú heterogenitás (I2>75%) igazolódott, metaregresszióval igyekeztünk tisztázni ennek okát. A költségminimalizációs elemzés során finanszírozói nézőpontot alkalmazva figyelembe vettük a gyógyszerköltségeket, illetve a gyógyszer beadásához szükséges segédeszközök költségeit a napi inzulinjekciók száma alapján. EREDMÉNYEK - Az irodalomkeresés során a Cochrane-adatbázisból ismert metaanalízisben szereplő vizsgálatokon túl nem azonosítottunk újabb vizsgálatokat. Három vizsgálat alapján a detemir inzulin használatakor a betegek naponta átlagosan több injekciót adnak be (súlyozott különbség: 0,42, 95% CI 0,14-0,69 injekció/nap). Két változó esetén tapasztaltunk nagyfokú heterogenitást: az összes hypoglykaemiás esemény éves száma betegenként (I2=83%), illetve a napi inzulinadag/testtömeg (I2=94%). A metaregressziós elemzés során nem sikerült igazolni a hypoglykaemiás események gyakoriságának direkt okát, az inzulinadagok különbsége pedig nagyobb testtömeg esetén kisebb volt (-0,027 E/ttkg/1 ttkg, 95% CI: -0,051-től -0,004-ig). A metaanalízis, illetve a metaregressziós eredmények alapján glargin inzulin alkalmazása mellett átlagos testtömegű (90 kg) 2-es típusú cukorbetegek éves költsége bruttó fogyasztói áron számítva 93 452 Ft-tal kisebb a finanszírozó számára, mint detemir inzulin mellett. KÖVETKEZTETÉSEK - A rendelkezésre álló klinikai bizonyítékok alapján a glargin inzulin átlagos testtömegű 2-es típusú cukorbeteg esetén költségmegtakarító alternatívája lehet a detemir inzulinnak. Forráshiányos időszakban felerősödik az azonos klinikai nyereség mellett költségmegtakarítást eredményező terápiás lehetőségek szerepe. Következtetéseink általánosíthatóságát befolyásolhatja a glargin és detemir inzulin gyártói visszafizetésének eltérősége.

A várandós cukorbetegek (közel) normoglykaemiás anyagcserevezetése - pregesztációs diabetesben már prekoncepcionálisan megkezdve - csökkenti az anyai és a magzati szövődmények előfordulását. Ezt optimalizált inzulinkezelési rendszerek alkalmazásával lehet elérni. Az elmúlt évtizedben sorra megjelenő (ultra) gyors hatású és hosszú hatású inzulinanalógok elméleti megfontolások alapján alkalmasak lehetnek a normoglykaemia biztosítására. A ma rendelkezésünkre álló adatokat összegezve a gyors hatású inzulinanalógok (lizpro, aszpart inzulin) terhességben adva hatásosnak és biztonságosnak tűnnek, alkalmazásuk módja azonban kérdéseket vet fel. A hosszú hatású inzulinanalógok terhességi alkalmazása jelenleg nem javasolt, további vizsgálatok szükségesek hatásosságuk és biztonságosságuk egyértelmű igazolására.

Az inzulinanalógokat a humán inzulinok néhány kedvezőtlen tulajdonságának kiküszöbölése érdekében fejlesztették ki. A bázis-bolus kezelési rendszeren belül a humán bázisinzulin felváltása naponta egyszer adott detemirrel az anyagcserehelyzet javulását és a kezelés biztonságosságának növelését eredményezheti. A humán NPH-inzulin helyett napjában egyszer alkalmazott detemir inzulin hatását vizsgáltuk bázis-bolus rendszerrel kezelt 2-es típusú cukorbetegek körében, beválasztási feltétel volt a HbA1c ≥7,0% értéke. A megfigyeléses, többcentrumos, 24 hétre terjedő követéses vizsgálatban 1474 cukorbeteg adatát [életkor: 59,1±9,8 év, testtömeg 89,6±8,6 kg, testtömegindex (BMI) 31,6±5,4 kg/m2] értékeltük. Valamennyi beteg kezelése bázis-bolus rendszerrel történt, ahol bázisinzulinként korábban humán NPH-t, bolusinzulinként pedig humán vagy analóg inzulint lehetett használni. A beválasztást követően a betegek NPH-inzulin helyett napjában egyszer detemir inzulint kaptak, a bolusinzulinok folytatólagos alkalmazása mellett. A betegek ellenőrzése a 12. és a 24. héten történt. A HbA1c a 24. héten a kiindulási helyzetben talált 8,63±1,01% értékről 0,79±0,63% értékkel, szignifikánsan (p<0,0001) csökkent, a változás az egyes BMI-kategóriákban közel azonos volt. Az éhomi vércukor 8,86±1,78 mmol/l-ről 7,09± 1,31 mmol/l értékre csökkent; p<0,0001). A HbA1c kezelési célértékét (<7,0%) 194 beteg (13,1%) érte el. A betegek testtömege szignifikánsan csökkent a 12. héten (-0,69±2,00 kg; p<0,0001) és a 24. héten (-1,28±2,80 kg; p<0,0001). A csökkenés kifejezettebb volt a nagyobb, mint a kisebb BMI-kategóriákban (p a tendenciára <0,0001). A bázisinzulin napi átlagos dózisa 0,28 NE/kg-ról 0,33 NE/kg-ra nőtt, a bolusinzulinok dózisa érdemben nem változott. A súlyos hypoglykaemiás események előfordulása szignifikánsan (p=0,048) csökkent [kiindulási helyzet: 2,95 (nappal 1,02, éjszaka 1,93), 24. hét: 0,06 (nappal 0,04, éjszaka 0,02) epizód/betegév]. A bázis-bolus rezsimmel kezelt 2-es típusú cukorbetegek körében a naponta egyszer adott detemir inzulin a korábban alkalmazott humán bázisinzulinhoz viszonyítva szignifikáns anyagcsere- javulást eredményez, kevesebb hypoglykaemiás esemény és a testtömeg csökkenése kíséretében. Mindazonáltal a glykaemiás célértéket elérő betegek kis aránya arra hívja fel a figyelmet, hogy a bázisinzulin megfelelő megválasztásán túl más tényezők is szerepet játszanak az optimális anyagcsere-egyensúly elérésében.