Klinikai Onkológia

A fluoropirimidinek melletti kardiotoxicitás

PIA Österlund

2018. MÁJUS 10.

Klinikai Onkológia - 2018;5(02)

A tradicionális kemoterápiás szerek egyik leghatékonyabb családját a fluoropirimidinek jelentik. Számos daganattípus eredményes kezelése azonban, mint más citotoxikus szer esetében, különböző szervek toxicitását okozhatja, amely a kezelés leállításához is vezethet. Ez az áttekintés a fluoropirimidinek kardiotoxicitását elemzi irodalmi adatok és saját tapasztalatok alapján. A kardiotoxicitás igen széles határok között jelenik meg, követése a kezelés tartama alatt folyamatos ellenőrzést és szükség esetén beavatkozást igényel.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Klinikai Onkológia

Malignus daganatos megbetegedések okozta neurológiai kórképek

GORKA Eszter, FABÓ Dániel

Az onkológiai betegségek okozta neurológiai tünetek, tünetegyüttesek egy szerteágazó etiológiájú heterogén klinikai entitás, amely érintheti a központi és perifériás idegrendszert, lehet primer vagy szekunder, de létrejöhet akár immunmediált folyamatok útján is. Összefoglaló cikkünkben áttekintjük az onkológiai gyakorlatban előforduló neurológiai kórképeket és vezető tüneteket. Kiemelten tárgyaljuk a háttérben álló leggyakoribb daganatként az agyi metasztázisokat, amelyek jelenleg az új célzott és immunterápiák fókuszpontjába kerültek, s napjainkban is egyre bővül azon szerek köre, amelyek intracranialis aktivitást mutatnak. Részletezzük a daganatok okozta paraneoplasiás neurológiai szindrómákat, mert bár ritkák, de egyre jobban diagnosztizálhatók, és gyors felismerésük elengedhetetlen a háttérben álló daganatos folyamat detektálásában. Végül a tumorok kezelésének mellékhatásaként újabban megfi gyelhető neurológiai tüneteket ismertetjük, mint a PD1-gátló immunterápiák következtében közel 3%-ban fellépő neurológiai szövődmények. Nem megfeledkezve a kemoterápiák okozta polyneuropathiákról és a tüneti terápiaként alkalmazott antikonvulzív terápiás indikációkról.

Klinikai Onkológia

A malignus eredetű testüregi folyadékok kezelése

SZÖLLŐSI Regő

A malignus eredetű testüregi folyadékok etiológiája változatos, és bár vannak jellemző daganattípusok, hátterükben gyakorlatilag bármilyen daganatos betegség állhat. Összességében a testüregi folyadék megjelenése egy progrediáló betegségre utal, a prognózist a tumor típusa, a daganatellenes kezelésre való reakciója és a beteg állapota nagyban befolyásolja. Az esetek nagy részében a testüregi folyadékgyülemek kezelése palliatív jellegű, amelynek célja a tünetek csökkentése és az életminőség javítása. Természetesen vannak kivételek, például a pericardialis tamponád. Megfelelő kezeléssel a betegek tünetei egyensúlyban tarthatók, így a szükséges hospitalizációk száma minimalizálható. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a megfelelő terápia megválasztásánál a beteg általános állapotát, életkilátásait, a kontraindikációkat, a lehetséges szövődményeket, a költséghatékonyságot kell fi gyelembe venni a beteg egyéni igényeit és kéréseit is tiszteletben tartva, a lehetséges alternatívákról való pontos informálással.

Klinikai Onkológia

Lágyrész-sarcomák korszerű gyógyszeres kezelése

PÁPAI Zsuzsanna, KISS Nóra

Adjuváns kezelésként az ismert standard doxorubicin-monoterápia vagy a doxorubicin + ifoszfamid kombináció az elfogadott a legtöbb esetben. Letisztult irányelv még nem jött létre, azokban az esetekben javasolt az adjuváns kezelés, akiknek nagyobb, mint 10 cm méretű, high grade sarcomájuk volt, a műtét nem volt kellően radikális, illetve radioterápia sem jöhet szóba. A lokálisan előrehaladott tumorok esetében végtagmegtartás miatt izolált végtagi perfúzió javasolható. Új vegyületként a helyi kezelésben alkalmazható hefnium-oxid nanopartikulumok (NBTXR3) intratumorális befecskendezése és sugárkezeléssel való kombinációja lehet iránymutató, azonban további vizsgálatok szükségesek. Metasztatikus tumorok gyógyításában a standard terápia mellett egyre inkább előtérbe kerülnek a célzott, új kezelések: leiomyosarcomában a trabectedin mellett a pazopanib és az olaratumab; liposarcomában a trabectedin és az eribulin; synoviosarcomában a pazopanib; imatinibrezisztens GIST esetében a sunitinib és a regorafenib. A lágyrész-sarcomák heterogén szövettani altípusokba sorolhatók, ritka daganatok, amelyek kezelésében kulcsfontosságú a szövettani altípus szerinti kezelés, valamint az interdiszciplináris együttműködés az ortopéd sebésszel, a sugárterapeutával és a patológussal az egyénre szabott megfelelő terápia meghatározásáért.

Klinikai Onkológia

Tumorellenes vakcináció

LACZÓ Ibolya, PIKÓ Béla

Annak ellenére, hogy a daganatellenes immunterápiát először William Coley vezette be egy évszázaddal ezelőtt, a tumorellenes vakcináció mind a mai napig kezdeti fázisban van. Az utóbbi időben mind a celluláris, mind a molekuláris immunológia terén olyan aktivitás jött létre, amely segített az immunrendszer és a daganatos sejtek közti interakció pontosabb megértésében. Preklinikai és klinikai vizsgálatokból származó számos adat támasztja alá a tumorellenes vakcinációk azon tulajdonságát, hogy képesek olyan immunválaszt kiváltani, amely daganatspecifi kus és néhány esetben klinikai választ is eredményez. Cikkünkben igyekszünk áttekinteni a jelenleg fejlesztés alatt álló, valamint klinikai vizsgálati fázisban levő tumorellenes vakcinációs lehetőségeket.

Klinikai Onkológia

Hírek a világból

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Klinikai Onkológia

A daganatellenes terápiák cardiovascularis mellékhatásai

LANDHERR László, NAGY András Csaba, NAGYKÁLNAI Tamás

A legtöbb hagyományos rákellenes gyógyszer, a modern monoklonális antitestek, valamint a kismolekulájú tirozinkináz-gátlók is a cardiovascularis rendszer súlyos károsodását okozhatják. A kardiotoxicitás a daganatos betegségek elleni kezelések egyik legfontosabb komplikációja. A különböző daganatgátló szerek által okozott kardiotoxicitás mechanizmusa eltérő. Ebben a közleményben összefoglaljuk a különböző típusú gyógyszerek által okozott cardialis mellékhatásokat és hangsúlyozzuk az onkológusok és a kardiológusok közötti szoros együttműködés fontosságát.

Ideggyógyászati Szemle

Szemléletváltás a szédüléssel és egyensúlyzavarral járó kórképek ellátásában

MIKE Andrea, TAMÁS T. László

A szédülés az orvoshoz fordulás egyik leggyakoribb oka. A szédülő beteg mind a háziorvosi, mind a sürgősségi, mind a szakambulanciai ellátás számára kihívást jelenthet, mert a látszólag homogén klinikai megjelenés mögött számos eltérő etiológiájú kórok állhat. Az utóbbi két évtized kutatásai számos új ismerettel szolgáltak a vestibularis rendszer élettani és patofiziológiai működéséről. Bővebb tudás áll rendelkezésre a fejmozgásokat és a gravitációt érzékelni képes labyrinthről, a vestibularis afferens információ idegi feldolgozásáról, a reflexes szemmozgás- és testtartás-szabályozásról, a vestibularis rendszer regenerációs képességéről. Az elméleti ismeretek birtokában új, betegágy melletti vizsgálómódszerek kerültek kidolgozásra, ilyenek az egyes félkörös ívjáratokba jutott ectopiás otolithkristály igazolására szolgáló pozicionális provokációs tesztek, a vestibuloocularis reflex működését vizsgáló fejimpulzusteszt, vagy a perifériás és centrális eredetű akut vestibularis szind-rómák elkülönítését szolgáló HINTS+ teszt. Technikai fejlesztésnek köszönhetően a videookulográfiás szemüveggel és a vestibularis kiváltott myogen potenciálokkal lehetséges mind a hat ívjárat és a két otolithszerv működésének szelektív, oldalspecifikus vizsgálata. A szédüléssel és egyensúlyzavarral járó kórképek patomechanizmusának pontosabb ismerete, a diagnosztikai lehetőségek fejlődése több vestibularis kórkép esetében (vestibularis migrén, Ménière-betegség, benignus paroxysmalis pozicionális vertigo, perzisztáló posturalis-perceptuális szédülés, bilaterális vestibulopathia) új diagnosztikus kritériumrendszer felállítását vagy annak pontosítását tette lehetővé. Bővült a vestibularis kórképekben alkalmazható terápiák skálája is, magába foglalva a benignus paroxysmalis pozicionális vertigo kezelésére szolgáló különböző repozíciós manővereket, új gyógyszeres kezelési módokat, a vestibularis rehabilitációt, és pszichoterápiás lehetőségeket. A szerzők célja a legújabb otoneurológiai ismeretek összefoglalása.

Ideggyógyászati Szemle

Akut stroke-betegeken validált ágy melletti dysphagiafelmérések az elmúlt húsz évben – szisztematikus irodalmi áttekintés

SZABÓ Pál Tamás, MÛHELYI Viktória, BÉRES-MOLNÁR Katalin Anna, KOVÁCS Andrea, BALOGH Zoltán, FOLYOVICH András

A stroke miatt kialakuló dysphagia súlyos következményekkel járhat, amik között az egyik legjelentősebb az aspirációs pneumonia. A hazai szakmai irányelv a stroke-betegek táplálásterápiájához nyelészavar-felmé­réseket ajánl, mivel a korai szűréssel a betegség kime­netele és a kórházi ellátás is optimalizálható. A hitelesnek tekintett (műszeresen validált) ágy melletti nyelés­vizsgálatokról még nincs magyar nyelvű összefoglaló. Célkitűzés – Célunk az volt, hogy a szakirodalom áttekintése alapján összegezzük azokat az ágy melletti nyelés­zavar-felméréseket, amelyeket az elmúlt húsz évben publikáltak, és akut stroke-betegeken, műszeresen validáltak. Kérdésfelvetés – Arra kerestük a választ, hogy az elem­zésbe bevont validációs kutatások milyen jellegzetességet mutatnak a vizsgálati elrendezést, a minta összeállítását, a felmérések összetételét, a felmérőlapok diagnosztikus érzékenységét tekintve. A vizsgálat módszere – Szisztematikus irodalmi áttekintést végeztünk nyolc tudományos adatbázison 2001–2021 között, a célkitűzéseinknek megfelelő keresőkifejezésekkel. A vizsgálat alanyai – Az irodalomkutatás során talált 652 kapcsolódó cikket nyolcra redukáltuk, ezek összehasonlító elemzését hajtottuk végre. A vizsgált tanulmányokban nagy eltérés mutatkozott a minta nagyságára, valamint a beválogatási és kizárási kritériumokra vonatkozóan. A diagnosztikus érzékenység tekintetében kiemelendő a GUSS-teszt. A teljes mintában az akut stroke-betegek között a műszeresen igazolt dysphagia prevalenciája 56,1% volt. Miután az elemzett kutatások fókusza és összetétele eltért, összehasonlításuk a dysphagia fogalmának tisztázatlansága, a kimeneti mutatók különbö­zősége vagy a szűrés időzítése miatt nehézséget jelentett. A hazai irányelvben javasolt GUSS-felmérés mind­emellett alkalmas eszköz klinikai használatra.

Ideggyógyászati Szemle

[Idiopathiás intracranialis hypertoniás betegek diffúziós képalkotás módszerével végzett üvegtestfolyadékdiffúziójának mérése]

CAGLI Bekir, TUNCEL Alpaslan Sedat, YILMAZ Erdem, TEKATAS Aslan, ERMIS Veli

[Háttér - Az idiopathiás intracranialis hypertonia etiológiája nem ismert. Nem koponyaűri laesio és nem is hydrocephalia okozza, de normális összetételű cerebrospinalis folyadék melletti rendellenes intracranialis nyomásfokozódás jellemzi. A szemüreg és a koponyaűri terület anatómiailag szorosan összefüggnek. Az emelkedett koponyaűri nyomás a látóideg hüvelye körüli cerebrospinalis folyadékon keresztül a szemüregbe átjut. Az üvegtestfolyadékot ez idáig még diffúziós képalkotó módszerrel szisztematikusan nem tanulmányozták. Célkitűzés - A vizsgálat célja, hogy idiopathiás intracranialis hypertoniában szenvedő betegeknél tanulmányozzák az üvegtestfolyadék diffúziós változásait. Módszertan - Ebben a retrospektív vizsgálatban 25 papillaoedemában szenvedő, idiopathiás intracranialis hypertonia egyértelmű diagnózisával rendelkező beteget értékeltek, és 20 kontrollrésztvevőt. A kontrollalanyokról és a betegekről 1,5 Tesla mágneses rezonanciás képalkotó eljárással készítettek szkenfelvételeket. A diffúziós képalkotó eljárással látszólagos diffúziós koefficiens térkép készült 1000 s/mm2 b-értékkel, és a látszólagos diffúziós koefficiens értékeit automatikus számolással nyerték. A felvételeket független radiológus készítette, aki vakosítva volt a vizsgálat részleteit tekintve, vagyis az egyes üvegtestfolyadékok közepére és az oldalsó agykamra testére nézve. Az egyes üvegtestfolyadékok és az oldalsó agykamra testének látszólagos diffúziós koefficiens értékeinek átlaga az egyes csoportokra (kontroll és beteg) kiszámításra került, melyekkel kvantitatív összehasonlítást végeztek. Eredmények - Statisztikailag nem volt szignifikáns különbség a jobb, a bal üvegtestfolyadéknak és az oldalsó agykamra testének látszólagos diffúziós koefficiens átlagértékeit tekintve az idiopathiás intracranialis hypertoniás betegek és a kontrollcsoport között (p=0,766, p=0,864, p=0,576, vonatkozólag). Megbeszélés - Az üvegtestfolyadék egy zárt rendszer és nincs közvetlen kapcsolata a cerebrospinalis folyadékkal, sem az agyszövettel és bár morfológiai változások megjelennek a szemüregi képletekben, beleértve a látóidegfőt és a látóideget idiopathiás intracranialis hypertonia esetén, e változások közvetett hatásai az üvegtestfolyadékra valószínűleg túl aprók, hogy mérhetők legyenek. Következtetés - Nem találtunk szignifikáns különbséget az üvegtestfolyadék látszólagos diffúziós koefficiens átlagértékei között idiopathiás intracranialis hypertoniás betegek és a kontrollcsoport között. Azonban további vizsgálatok szükségesek, hogy megállapítsák, hogy az üvegtestfolyadék változásai alkalmasak-e intracranialis hypertonia diagnosztizálására.]