A tanulmány a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán futó orvosi antropológia tantárgy oktatásában szerzett tapasztalatokról számol be. Az orvosi antropológiát sokan a „Dr. Csont-féle” fizikai antropológiával azonosítják, holott e tudományterület a kulturális antropológia egyik, alkalmazott antropológiával foglalkozó ága. A gyakorlatok során a preklinikai éveiket töltő - tehát már nem laikus, még nem gyógyító - hallgatók többek között antropológiai terepmunkát, részt vevő megfigyelést végeznek az általuk választott egészségügyi intézményben: kórházi osztályon, családorvosi rendelőben vagy alternatív gyógyászati központban/rendelőben. A terepmunka célja a különböző gyógyító rendszerek, és az orvos-beteg viszony vizsgálata, értelmezése. Az utóbbi kilenc év alatt közel ötszáz terepmunka-beszámoló született, ezek alapján a tanulmány kísérletet tesz arra, hogy összegezve a tapasztalatokat, képet alkosson a hazai orvoslás pluralizmusáról, a különböző gyógyítási rendszerek használhatóságáról és esetleges hibáiról, és végső soron az orvosi antropológia tantárgy hatékonyságáról.

A beszámoló célja leírni és összefoglalni a CDK 4/6 gátlók szerepét hormonreceptor-pozitív (HR+) áttétes emlőrákban (HR+MBC), valamint rávilágítani a jelen ellentmondásaira és a kutatás kibontakozó új területeire. Jelenlegi leletek: A palbociclib, a ribociclib és az abemaciclib egyaránt befogadást nyertek HR+MBC kezelésére egy aromatázgátlóval vagy a fulvestranttal való kombinációban. Az abemaciclib előzetesen kezelt esetekben monoterápiában is alkalmazható. A téma megválaszolatlan alapkérdései a következők: Minden HR+MCB-ben szenvedő betegnél az első vonalban vagy csak egy későbbi vonalban kell alkalmazni a CDK 4/6 gátlókat? Kérdéses a teljes túlélésre gyakorolt hatás, kérdéses a folyamatos CDK 4/6 gátlás szerepe, kérdéses a klinikai rezisztencia kialakulásának mechanizmusa és a kezelések sorrendje is. Összefoglalás: A CDK 4/6 gátlók kifejlesztése megváltoztatta a HR+MBC-s betegek kezelését. További kutatások szükségesek az optimális kezelési sorrend meghatározásához, a rezisztenciát vezérlő mechanizmusok megértéséhez és a rezisztencia megelőzését és legyőzését célzó, valamint az áttétes emlőrákos betegség kimenetelének javításához szükséges új terápiás stratégiák kialakításához.

A negatív nyomású sebkezelés (negative pressure wound therapy, NPWT), vagyis a sebek vákuumkezelése évezredes, dokumentálható orvostörténeti múlttal rendelkező sebellátási technológia. Korszerű, bizonyítékalapú felhasználásáról azonban csak alig 30 éve találunk közléseket (Apelquist J et al: https://doi. org/10.12968/jowc.2017.26.Sup3.S1). Az első közleményeket szinte kizárólag traumatológiai centrumok orvosai készítették nagy kiterjedésű, és reménytelen gyógyulási esélyűnek ítélt roncsolásos sérülések kezelésével szerzett – meglepően jó – tapasztalataikról. Ezek birtokában, és az orvoslást némi kurázsival művelő szakemberek révén, az eljárás hihetetlen gyorsan és elképesztően széles szakmai körben terjedt el, mára éppúgy rutinszerűen alkalmazza az ér- és szívsebészet, a plasztikai sebészet, mint a fej-nyak sebészet, vagy a szemészet.

A koronavírus-járványra tekintettel az idei évben az Európai Vesetársaság (ERA-EDTA) évenkénti grandiózus konferenciáját online módon rendezte meg 2020. június 6–9. között. Jelen közleményben a számomra érdekesnek tartott szekciókból készítettem egy összefoglalást, azzal a céllal, hogy bemutassam a nefrológia számos területén az elmúlt évben történt fejlődést, illetve az egyes témákban részletesebb elmélyülést szándékozók számára, néhány friss irodalmi utalást, hogy segítséget nyújtsak a részletek további tanulmányozásához.

Napjainkban a genetikai, neurobiológiai, neuropszichológiai és pszichoszociális kutatások középpontjában a pszichiátriai betegségek etiológiájának pontosabb felderítése áll, különös tekintettel az egyes rizikófaktorok szerepére és komplex interakcióira. Azonban egyre nagyobb kihívást jelent az eltérő szempontú és módszerű kutatások eredményeinek koherens elméleti keretben való értelmezése, pedig csak ez vezet­het a pszichiátriai betegségek komplexitásának és ki­alakulásuk mechanizmusának pontosabb megérté­sé­hez. A közlemény célja a mentális zavarok etioló­giai hátteré­vel kapcsolatos új kutatási irányvonalak áttekintése, valamint az ezek integrálása érdekében kidolgozott Research Domain Criteria (RDoC) rendszer bemutatása. A legrangosabb pszichiátriai szaklapokban az elmúlt öt évben megjelent nagy esetszámú kutatások­ról beszámoló közlemények áttekintése, melyek a mentális zavarok etiológiájával kapcsolatos új eredményeket foglalták össze. Bár a jelenlegi osztályozás szerint a mentális zavarok szigorúan elkülönített diagnosztikus kategó­riákat alkotnak, az új eredmények arra utalnak, hogy ezek a markáns különbségek a tünettani, genetikai és neurobiológiai háttér vonatkozásában nem észlelhetők, hiszen kiderült, hogy számos mentális zavar hátterében közös molekuláris genetikai rizikófaktorok vannak, melyek közös neurobiológiai patomechanizmusokra utalhatnak. A kutatási eredmények a pszichiátriai nozológia etiológiai alapokon történő újragondolásának szükségességét támasztják alá, és fontos előrelépést je­lentenek a mentális zavarok neurobiológiai háttérténye­zőinek pontosabb felderítésében és így a célzottabb terápiás módszerek kifejlesztésében is. Ebben komoly segítséget jelenthet az RDoC szempontrendszerének kidolgozása, hiszen ez a dimenzionális megközelítés annak esélyét nyújtja, hogy a – napjainkban még sokszor diffúz vagy akár ellentmondásos – idegtudományi kutatási eredményeket egy­séges elméleti keretbe integrálva a mentális zavarok etiológiájának, nozológiájának és terápiájának új aspektusai is megismerhetőek legyenek.