Bevezetés - A fejlett ipari országokban a lakosság átlagos élettartamának növekedése miatt egyre gyakrabban találkozunk nagyon idős korú (≥85 év) betegekkel. Jelenleg Japánban a leghosszabb a várható élettartam, így itt jól vizsgálható az igen idősek stroke-ja. Kevés, kis mintaelemszámú cikkből már tudható, hogy ebben a korcsoportban az elszenvedett cerebrovascularis betegség statisztikai jellegzetességei jelentősen különböznek a fiatalabbakétól. Betegek és vizsgálati módszerek - Az Akita Stroke Registryből kiválogattuk az 1996 és 1998 közötti első stroke-ot elszenvedett, 85 évnél idősebb betegeket. Eredmények - A regisztrált, 10 022 stroke-esetből 8046 volt első stroke (80,2%). Ebből 684 beteg életkora érte el a 85 évet (8,5%). A nemek aránya (nő/férfi) 1,89 volt. A teljes akitai populációban az első stroke incidenciája 222/100 000/év volt, míg a 85 évesnél idősebbek körében 1,085/100 000/év. A fő stroke-altípusok megoszlásában a cerebralis ischaemia a Japánban ismert 60% körüli érték helyett 73,3%-ban fordult elő a vizsgált korcsoportban, ezzel szemben a vérzéses történések kisebb arányban voltak jelen (intracerebralis haemorrhagia 20,6%, subarachnoidealis haemorrhagia 6,1%). A 85 évesnél idősebbeket a kockázati tényezők viszonylag ritkább előfordulása jellemezte, kivételt képeztek ez alól a pitvarfibrilláció (26,9%) és a cardiovascularis betegségek (34,2%). A halálozás aránya kifejezetten nagy volt, különösen a subarachnoidealis vérzéses alcsoportban. A halálozás legerősebb előrejelzője a tünetek kezdetekor jelentkező tudatzavar volt. Statisztikai szempontból erősségben a subarachnoidealis vérzés bizonyult a következőnek. Következtetés - A 85 évesnél idősebbek esetében viszonylag kevés hagyományos cardiovascularis kockázati tényező van jelen, mégis nagy gyakorisággal szenvednek el stroke-ot, a bekövetkezett agyi érkatasztrófa igen súlyos tüneteket okoz, és nagy arányban vezet halálhoz. Mindez implicit módon rávilágít az öregedés mint folyamat komplexitására, valamint megnöveli nemcsak a fiatal, de az idős emberek körében is a megelőzés, még inkább az aktív akut kezelés és a rehabilitáció jelentőségét.

Az arcizomzat bénulásához vezető perifériás facialisidegkárosodás oka az esetek több mint kétharmadában ismeretlen (úgynevezett idiopathiás vagy Bell-féle facialis paresis), ritkábban más betegség okozza. A Bell-paresis tünetei és lefolyása jellegzetesek, ennek ellenére gyakran félreismerik. Tanulmányoztuk a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikáján a 2000-2004 közötti ötéves időszakban perifériás facialis paresis miatt kezelt 110 beteg kórtörténetét. Vizsgáltuk az életkor és nem szerinti megoszlást, a betegség szezonalitását, az alapbetegségeket, a tünettant, az oldaliságot, a beutaló diagnózisokat és a gyógyszeres kezelést. Elemeztük a diagnosztikai tévedések lehetséges okait és következményeit. A férfi:nő arány 50% volt, a betegek életkorában nem volt jelentős különbség a nemek szerint. Száztíz betegből 106 bizonyult idiopathiás Bell-paresisnek, három esetben a bénulást herpes zoster oticus, egy esetben Lyme-kór okozta. A betegség a nyárhoz viszonyítva szignifikánsan gyakrabban fordult elő az őszi-téli-kora tavaszi hideg hónapokban. A betegek között a populációban észlelt átlaghoz képest gyakoribb volt a diabetes mellitus és a hypertonia. A betegek 74%-a két napon belül került felvételre, 37%-uknak nem volt beutalója vagy beutaló diagnózisa. A téves kórisme 15%-ban agyi vascularis betegség volt. Mindössze 16%-ban állították fel Bellparesis előzetes diagnózisát. A tévedéseket a tájékozatlanság a környéki és centrális bénulás elkülönítésében, és a félrevezető kísérő betegségek okozhatták. Áttekintettük a terápia irodalmát. Ennek alapján az időben alkalmazott parenteralis kortikoszteroidkezelés mellett foglalunk állást.

Célkitűzés - Az essentialis tremor (ET) és a Parkinson-tremor (PT) patomechanizmusát vizsgáltuk, összefüggést kerestünk a tremor súlyossága és az elektroencefalográfiával (EEG) detektált mozgásfüggő béta-válaszok között. Betegek és módszerek - Tíz beteget essentialis tremor, tíz beteget tremordomináns Parkinson-betegség miatt és tíz kontrollt vizsgáltunk. A vizsgálat előtt akcelerométerrel meghatároztuk a kisebb (T+) és nagyobb (T++) amplitúdójú tremor oldalát. A mérések során a vizsgálati alanyok saját elhatározásukból be/ki gombot nyomtak meg a hüvelykujjukkal. Miután a C4-, C3-, Cz-elektródokon regisztrált EEG-t digitalizáltuk, meghatároztuk a mozgásra reagáló bétafrekvencia- tartományt. Az itt mért minimum/maximum teljesítményértékeket és ezeknek a mozgás végéhez viszonyított latenciáját értékeltük. Eredmények - A mozgásfüggő béta-deszinkronizáció teljesítménye és latenciája nem különbözött a vizsgálati csoportokban, a két érték független volt a tremor intenzitásától. Az ETcsoportban a mozgás utáni béta-szinkronizációt (PMBS) nem befolyásolta a tremor intenzitása (PMBSET+=100,98± 48,874%, PMBSET++=135,1±92,87%; p=0,23), de latenciája nagyobb volt a T++ kéz mozgása után, mint a T+ kéz mozgása után (latPMBSET+=1,26±0,566 s, latPMBSET++= 1,57±0,565 s, p=0,003). A PT-csoportban a PMBS teljesítménye kisebb volt a T++ mozgása után, mint a T+ kéz mozgása után (PMBSPT+=115,19±72,131%, PMBSPT++=77,84±53,101%, p=0,0028), a latencia nem különbözött (latPMBSPT+=1,4±0,74 s, latPMBSPT++= 1,25±0,797 s, p=0,19). A kontrollcsoportban a PMBS teljesítménye és latenciája hasonló volt a két kéz mozgása után. Következtetések - Az eredmények szerint a PMBS generálása eltérően módosul essentialis és Parkinson-tremorban. A PMBS vizsgálata segítséget nyújthat a két betegség elkülönítéséhez.

A meningokele a gerinccsatorna falának folytonossághiányán keresztül elõboltosuló, liquorral telt üreg, amely leggyakrabban a lumbosacralis régióban, dorsalisan helyezkedik el. Többnyire záródási zavar, rendszerbetegség vagy iatrogenia részeként jelentkezik. Az alábbiakban egy igen ritka, izolált, valódi ventralis, thoracalis meningokele esetét ismertetjük.

Az ablatív beavatkozásokat jelenleg is széles körben alkalmazzák a Parkinson-kór késői stádiumának kezelésére. Az esetek egy részében a műtét során elért tüneti javulás csak átmeneti és a végleges eredmény eléréséhez reoperáció szükséges. Harminc, Parkinsonkórban szenvedő beteg ablatív műtétje során összehasonlító tremorometriás vizsgálattal olyan biológiai markert kerestünk, amely alkalmas lehet a műtét hatékonyságának előrejelzésére. Huszonhét sikeres beavatkozást követően tartós tremorredukciót észleltünk a nyugalmi tremor szignifikáns frekvencianövekedése mellett. Ezzel szemben három, hosszú távon eredménytelen beavatkozást követően rövid ideig tartó, átmeneti tremorredukciót észleltünk frekvenciaváltozás nélkül. Feltételezhető, hogy a frekvenciaváltozás jelenléte vagy hiánya előre jelzi a műtéti kimenetelt.