Ideggyógyászati Szemle

A neurológia és a pszichiátria helyzete a 21. század elején - közös gyökerek, hasonló nehézségek, megoldási lehetõségek

OSVÁTH Péter

2013. OKTÓBER 05.

Ideggyógyászati Szemle - 2013;66(09-10)

A neurológia és a pszichiátria fejlődése szorosan összefonódott, hiszen a 20. század végéig egységes szakterületet képeztek, és ma is számtalan elméleti és gyakorlati területen kapcsolódnak össze. Így különösen nagy érdeklődéssel olvastam Szirmai professzor írását, melyben a neurofóbia (félelem az idegtudományoktól és az idegrendszeri betegségektől) jelenségét tárgyalja részletesen.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Ideggyógyászati Szemle

Magas grádusú gliomák elõfordulása és molekuláris patológiája

MURNYÁK Balázs, CSONKA Tamás, HEGYI Katalin, MÉHES Gábor, KLEKNER Álmos, HORTOBÁGYI Tibor

Háttér - A primer agytumorok leggyakoribb formáját a glialis daganatok képviselik. A tumorokat jellemző heterogenitás megnehezíti a diagnózist, a szövettani besorolást és a megfelelő terápia megválasztását is. A fejlődő terápiás eljárások ellenére a malignus gliomákban szenvedő betegek prognózisa továbbra is rossz, ezért a glialis tumorok a daganatkutatás egyik legsürgetőbb területét képviselik. A magas grádusú glialis daganatok magyarországi epidemiológiáját illetően nem állnak rendelkezésre részletes információk, így közleményünk első részében saját eredményeinkre támaszkodva ezeket az adatokat elemeztük. Módszer - Munkánk során a DEOEC Patológiai Intézetében 2007 és 2011 között szövettanilag diagnosztizált 214 magas grádusú glioma előfordulását elemezzük a tumorok grádusa, a betegek neme, életkora és a daganatok anatómiai elhelyezkedése szerint. Eredmények - Az esetek döntő része glioblastoma (182 eset), míg a maradék 32 eset anaplasztikus glioma volt. A betegek átlagéletkora 57 év (±16,4), a férfi:nő arány pedig 1,1:1 volt. A tumorok leggyakrabban a homloklebenyben fordultak elő, amit a halántéklebeny, a fali lebeny és a nyakszirti lebeny követ. Kapott adatainkat a gliomák patogenezisében szerepet játszó molekuláris útvonalak hibás génjeivel és kromoszomális régióival kapcsolatos legújabb információkkal egészítettük ki. Kifejtjük az érintett gének szerepét a gliomagenesisben és a modern molekuláris módszerek nyújtotta új ismereteket, melyek kedvezően befolyásolhatják a gliomák terápiáját és diagnosztikáját.

Ideggyógyászati Szemle

A D-vitamin jelentõsége neurológiai kórképekben és a neurorehabilitációban: a dementiától a sclerosis multiplexig. I. rész: a D-vitamin szerepe a sclerosis multiplex megelőzésében és kiegészítő kezel

SPEER Gábor

A D-vitamin-hiány előfordulásának gyakorisága minden életkorban és világszerte nagy. A sclerosis multiplex krónikus betegség, patomechanizmusában a genetikai tényezők mellett környezeti faktorok szerepe is felmerül. A környezeti faktorok között számos adat veti fel a D-vitamin-hiány jelentőségét. A D-vitamin immunmoduláns hatását számos autoimmun betegségben igazolták. Gátolja a Th1- és Th17- irányú differenciálódáshoz szükséges IL-6, IL-12, valamint IL-23 citokineket, valamint ezen sejtekben a proinflammatorikus citokinek termelését. Elősegíti az immunszuppresszív hatású IL-10 citokin megjelenését, valamint a regulatív T-sejtek működését. Ezek mind szerepet játszanak a sclerosis multiplex patológiájában. Az eredmények arra utalnak, hogy a sclerosis multiplex prevenciójában el kellene érni a 100 nmol/l (40 ng/ml) D-vitamin-szintet. Ezért, ezen szint alatt indokolt a D-vitamin pótlása. Terhes nők esetében az utolsó két trimeszterben fontos a megfelelő D-vitamin-anyagcsere a születendő gyermek sclerosis multiplex- prevenciója szempontjából. Úgy tűnik, hogy az elérendő optimális szérumszint 100-150 nmol/l (40-60 ng/ml) a sclerosis multiplexben szenvedők esetén. Addig, míg nincs egyértelmű konszenzus a D-vitamin szerepéről sclerosis multiplexben, a D-vitamin-hiány diagnózisa és korrekciója tekintendő fontosnak a betegségben szenvedők és a veszélyeztetettek számára. Az eddigi adatokból úgy tűnik, hogy az átlagpopuláció számára meghatározott D-vitaminszint szuboptimális a sclerosis multiplexben szenvedők esetén, de további véletlen besorolásos vizsgálatok szükségesek a D-vitamin szerepének, napi dózisának és a pótlás tartamának meghatározására.

Ideggyógyászati Szemle

Aktív fertőzésfelügyeleti („surveillance”) tapasztalatok neurológiai intenzív terápiás osztályon

CSIMA Zoltán, HRADECZKY Katalin, SIMONNÉ SZAPPANOS Erzsébet, BERECZKI Dániel, SIPOS Ildikó

Az infekciókontroll az ápoltak és a kórházi személyzet védelmét szolgáló komplex rendszer, amelynek fontos eleme a fertőzések monitorozása. A kórházi ellátással összefüggő infekciók folyamatos felügyelete a betegbiztonság és a minőségbiztosítás egyik legfontosabb részterülete. Munkánk célja az intenzív ellátásra szoruló neurológiai betegek között előforduló, kórházi ellátással összefüggő infekciók mértékének felmérése, a jellegzetes fertőzési formák és a leggyakoribb kórokozók megismerése volt. A vizsgálatot fél éven keresztül végeztük az Országos Epidemiológiai Központ által meghirdetett HELICS módszertan szerint. Ennek alapján minden betegnél, aki legalább 48 órán át intenzív ellátásban részesült, megfigyeltük a fertőzéseket és a fertőzési kockázatokat (eszközhasználat, antibiotikum-terápia stb.). A féléves vizsgálat alatt megfigyelt 88 betegnél összesen 16 kórházi ellátással összefüggő fertőzést regisztráltunk, melyek között egyaránt előfordult mono- és polimikrobás infekció is. A fertőzéseket főként Gram-pozitív mikrobák váltották ki, de előfordult multirezisztens kórokozó is. A fertőzéstípusok közül egyértelműen a klinikai diagnózisú pneumonia dominált. Az alacsony mikrobiológiai mintavételi arány mellett regisztrált fertőzések a mintavétel gyakoriságának növelését indokolják, így még pontosabb fertőzési adatok nyerhetők. A standardizált fertőzési adatok összehasonlítása után az infekciókontroll megerősítését tartjuk a megelőzés legfontosabb feladatának.

Ideggyógyászati Szemle

A CD4+ és CD8+ Treg-sejtek jellemzése myastheniához hasonlító tünetekkel jelentkezõ Hodgkin-lymphomás beteg esetében

KRAUSZ Ludovic Tibor, MAJOR Zoltán Zsigmond, MURESANU Dafin Fior, CHELARU Eugen, NOCENTINI Giuseppe, RICCARDI Carlo

A Hodgkin-lymphoma (HL) és a myasthenia gravis (MG) együttes előfordulása ritka jelenség, amelyet néha paraneoplasiás manifesztációnak tartanak. Kevés olyan esetet írtak le eddig, amelyben a myastheniás tünetek csak a tumor sebészi eltávolítása után manifesztálódtak. Az összefüggés biológiai alapja ismeretlen. Az egyik elmélet szerint az okozza, hogy a fejlődő tumor infiltrálja a reziduális thymusszövetet. Esetünkben a myastheniás tünetek vezettek a HL diagnózisához. Célunk a T-sejt-fenotípus vizsgálata volt myastheniához hasonló tünetekkel jelentkező, Hodgkin-lymphomás beteg esetében. Az autoimmun betegségben szenvedők esetében általában csökkent a Treg-sejtek száma, de néhány esetben számuk emelkedettnek tűnik. Felvetették, hogy a jelenség hátterében az immunrendszer homeosztatikus törekvése állhat, hogy kontrollálja az autoreaktív effektorsejtek expanzióját. Az ismertetett beteg esetében nagy volt a lymphomát infiltráló Treg-sejtek aránya (több, mint a CD4+ sejtek 10%-a és a CD8+ sejtek 1,34%-a), azt mutatva, hogy a Treg-sejtek száma nő a HL-ben és myasthenia gravisban szenvedő betegek esetében. HL-ben a Treg-érintettség vitatott és jelenleg kutatott terület. Adataink hozzájárulhatnak a HL és az autoimmun jelenségek közötti összefüggés hátterében álló mechanizmus jobb megértéséhez.

Ideggyógyászati Szemle

Alacsony grádusú glialis daganatok elõfordulása és molekuláris patológiája

MURNYÁK Balázs, CSONKA Tamás, KLEKNER Álmos, HORTOBÁGYI Tibor

Háttér - A WHO szerinti I-es és II-es, alacsony grádusú glialis tumorok alkotják az összes primer agydaganat közel 15%-át. A daganatok klinikailag, szövettanilag és molekulárisan is különböző tumortípusokat foglalnak magukba. A IIes grádusú glialis daganatok hisztológiai jellemzőjük alapján diffúz astrocytoma, oligodendroglioma és oligoastrocytoma alcsoportokra különíthetők el; az ependymalis daganatokat jelen munkánkban nem tárgyaljuk. Módszer - Munkánk során a DEOEC Patológiai Intézetében 2007 és 2011 között szövettanilag diagnosztizált II-es grádusú glialis daganatok előfordulását vizsgáltuk a betegek neme, életkora és a tumorok anatómiai elhelyezkedése szerint. Eredmények - II-es grádusú glialis daganatot 127 esetben állapítottak meg (62 férfi/65 nő), az átlagéletkor 39 év (±20,3) volt. A daganatok több mint fele a homloklebenyben lokalizálódott, a második leggyakrabban érintett terület a halántéklebeny volt. Eredményeinket az alacsony grádusú glialis daganatokban leírt molekuláris eltérésekkel egészítettük ki.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

Mi történik a szédülô beteggel a sürgôsségi osztály elhagyása után?

MAIHOUB Stefani, MOLNÁR András, CSIKÓS András, KANIZSAI Péter, TAMÁS László, SZIRMAI Ágnes

Bevezetés – A szédülés a fájdalom mellett az egyik leggyakoribb panasz, amellyel a beteg felkeresi az orvosi ellátást. A modern diagnosztika ellenére a szédülés okának diagnosztizálása napjainkban is nehéz feladat, számos buktatót rejt magában. Célkitûzés – Kérdôíves felmérésünk célja annak vizsgálata, hogy mi történik a szédülést panaszoló beteggel a sürgôsségi ellátást követôen. Kérdésfelvetés – A sürgôsségi osztályon felállított diagnózis és a késôbbi kivizsgálás eredménye között mennyire volt összefüggés? Hogyan alakult a betegek életminôsége az idô függvényében? A vizsgálat módszere – A Semmelweis Egyetem Sürgôsségi Betegellátó osztályán megjelent 879, szédülést panaszoló beteghez juttattuk el kérdôívünket. A vizsgálat alanyai – A kitöltött kérdôíveket 308 betegtôl (110 férfi, 198 nô, átlagéletkor 61,8 ± 12,31 SD) kaptuk vissza, ezeket elemzésnek vetettük alá. Eredmények – A sürgôsségi diagnózisok megoszlása a következôképpen alakult: centrális eredetû (n = 71), szédülékenység (n = 64) és BPPV (n = 51) voltak a leggyakoribb diagnózisok. A végleges diagnózis tisztázásáig eltelt idô leggyakrabban napokat (28,8%), illetve heteket (24,2%) igényelt, kiemelendô azonban, hogy 24,02%-ban végleges diagnózis sosem született. A sürgôsségi és a végleges diagnózis között csupán 80 beteg esetén (25,8%) volt egyezés, amelyet alátámaszt a kvalitatív statisztikai elemzés (Cohen-féle Kappa-teszt) eredménye (κ = 0,560), moderált összefüggést indikálva. Megbeszélés – A sürgôsségi osztályon felállított diagnózis és a késôbbi kivizsgálás eredménye közötti korreláció alacsony, de az eredmények a nemzetközi irodalomban is hasonlónak mondhatók. Emiatt fontos a betegek követése, beleértve az otoneurológiai, illetve esetlegesen neurológiai kivizsgálás fontosságát. Következtetések – A szédüléssel jelentkezô betegek sürgôsségi diagnosztikája nagy kihívás. A pontos anamnézis és a gyors, célzott vizsgálat a nehézségek ellenére tisztázhatja a szédülés centrális vagy perifériás eredetét.

Hypertonia és Nephrologia

A cyclothym affektív temperamentum és a hypertonia kapcsolata

NEMCSIK János, BATTA Dóra, KŐRÖSI Beáta, RIHMER Zoltán

Az affektív temperamentumok (cyclothym, hyperthym, depresszív, szorongó, ingerlékeny) a személyiség stabil részét képezik, serdülőkor után csupán kismértékű változatosságot mutatnak. Kapcsolatuk a pszichopatológia több területével is leírásra került; a depresszív temperamentum szerepet játszik a major depresszió, a cyclothym a bipoláris II-es betegség, a hyperthym a bipoláris I-es betegség kialakulásában. Emellett az utóbbi évtized kutatásainak eredményei azt igazolják, hogy az affektív temperamentumok a szomatikus betegségekkel is összefüggésbe hozhatók. A hypertoniával, úgy tűnik, legszorosabb kapcsolatban a cyclothym temperamentum áll. A hypertonia prevalenciája és a domináns cyclothym temperamentum kapcsolata mellett a kórelőzményben előforduló cardiovascularis események is gyakoribbnak bizonyultak a domináns cyclothym temperamentum jelenléte mellett. Krónikus hypertoniás betegekben a cyclothym temperamentum mértéke magasabb szisztolés vérnyomásértékkel, nőbetegeknél a hypertonia korábbi kialakulásával függött össze. A kapcsolatok hátterében elsősorban a közös rizikófaktorok (dohányzás, elhízás, alkoholizmus) cyclothym temperamentum melletti gyakoribb jelenléte állhat. A személyiségtípusok, ezeken belül is az affektív temperamentumok és a szomatikus betegségek kapcsolatának vizsgálata segíthet a nagyobb rizikójú alcsoportok azonosításában.

Lege Artis Medicinae

Az evés és a testkép zavarai a 21. század elején - mit hoz a jövő?

TÚRY Ferenc, HAYRIYE Güleç, MEZEI Ágnes

Az evészavarok a modern civilizációs betegségek közé tartoznak, az anorexia nervosa (AN) 1873 óta ismert, a bulimia nervosa (BN) pedig mindössze 1979 óta. Pszichoszomatikus zavarokról van szó, amelyek megértését a biopszichoszociális modell könnyíti: a kialakulásban szerepük van biológiai, pszichológiai és társadalmi- kulturális tényezőknek egyaránt.

Ideggyógyászati Szemle

A szocioökonómiai helyzet és a stroke kapcsolata a fôvárosban

VASTAGH Ildikó, SZŐCS Ildikó, OBERFRANK Ferenc, AJTAY András, BERECZKI Dániel

A nyugat- és kelet-európai országok stroke halandósága közötti szakadék a társadalmi-gazdasági különbségeket tükrözi. Felvetôdik a kérdés, hogy az életszínvonalbeli különbségek kisebb régiók szintjén is megnyilvánulnak-e a stroke jelleg­ze­tes­ségeiben. Összefoglalónkban a fôváros egyik legszegé­nyebb (VIII.) és leggazdagabb (XII.) kerülete stroke-betegeinek összehasonlítását mutatjuk be életkori megoszlás, stroke-incidencia, esethalálozás és mortalitás szempontjából. Két összehasonlító epidemiológiai vizsgálatunk eredményeit összegezzük, melyek ugyanabban a két kerületben az akut cerebro­vascularis betegséget elszenvedett lakosságot vizsgálták. A „Budapest 8–12 Projekt” igazolta, hogy a szegényebb VIII. kerületben a stroke fiatalabb életkorban jelentkezik, valamint magasabb a dohányzás, az alkohol­abú­zus és a kezeletlen hypertonia prevalenciája. A „Hat Év Két Kerületben” tanulmányba bevont 4779 beteg a 10 éves utánkövetéssel egy­értel­mûen igazolja, hogy a stroke fiata­labb korban következik be, magasabb incidenciával, eset­ha­lálozással és mortali­tással jár a kedvezôtlen szocio­öko­nó­miai adottságokkal rendelkezô VIII. kerületben. A fiatalabb korcso­portokon belül magasabb a halálozás és a társbetegségek prevalenciája a VIII. kerületben a XII. kerülethez képest. A rizikófaktorok magasabb prevalenciája és a fiatalabb korcsoport magasabb halálozása a kedve­zôtlenebb szocioökonómiai adottságú VIII. kerület lakossá­gának jelentôsebb sérülékenységére utal. A hiányzó láncszem a szegénység és a stroke között az életmódi rizikó­tényezôk és az elsôdleges prevencióhoz való adherencia hiánya lehet. A népegészségügyi stroke-prevenciós prog­ramoknak a kedvezôtlen szocioökonómiai környezetben élô fiatalabb korosztályra kellene fókuszálniuk.

Lege Artis Medicinae

Az antidepresszívumok és a cukorbetegség közti kapcsolat

HARGITTAY Csenge, GONDA Xénia, MÁRKUS Bernadett, VÖRÖS Krisztián, TABÁK Gy. Ádám, KALABAY László, RIHMER Zoltán, TORZSA Péter

A cukorbetegség és a depresszió gyakran komorbid krónikus betegségek. Önmagukban is nagy betegségterhet jelentenek, azonban együttes elôfordulásuk tovább növeli a cukorbetegség szövôdményeinek számát, a morbiditást és a mortalitást. A két betegség közti kapcsolat kétirányú, amelynek hátterében már ismert és még csak feltételezett mechanizmusok állnak. A szerzôk összefoglaló közleményének célja az antidepresszívumok és a cukorbetegség közti kapcsolat bemutatása, illetve a gyógyszerek szénhidrát-anyagcserére gyakorolt hatásának elemzése. Az antidepresszívum-kezelés egyrészt javíthatja a betegek hangulatát, kognitív funkcióit és adherenciáját, amely pozitív hatással lehet a glükózháztartásra, másrészt a gyógyszerek metabolikus mellékhatásai ronthatják is a szénhidrát-anyagcserét. A metabolikus mellékhatások szempontjából a szelektív szerotoninvisszavétel-gátlók a legelônyösebbek, a triciklikus antidepresszívumok és a monoaminoxidáz-gátlók szoros kontroll mellett alkalmazhatók. A szerotonin- és noradrenalinvisszavétel-gátlók a noradrenerg aktiválási úton keresztül ronthatják a glykaemiás kontrollt. Az újabb típusú antidepresszívumok hatása pedig pozitív vagy semleges. A depresszió szû­ré­sével és idôben elkezdett kezelésével csökkenthetôk a két betegség komorbiditásából származó komplikációk. A cukorbetegek dep­ressziójának kezelése során pedig fontos az antidepresszívumok metabolikus mellékhatásainak a figyelembevétele, és a szénhidrátháztartás szorosabb ellenôrzése.