Hypertonia és Nephrologia

Hemodializált vesebetegek transzplantációval kapcsolatos attitűdjének vizsgálata

VÁMOS Eszter Panna1,2, CSÉPÁNYI Gábor1, MOLNÁR Miklós Zsolt1,3, RÉTHELYI János4, KOVÁCS Ágnes1, MARTON Adrienn2, NÉMETH Zsófia2, NOVÁK Márta1,5, MUCSI István1,2

2010. FEBRUÁR 20.

Hypertonia és Nephrologia - 2010;14(01)

Háttér: A krónikus vesebetegek kezeléssel kapcsolatos döntése alapvető fontosságú a transzplantáció felé vezető út szempontjából. Ezeket a döntéseket, egyéb tényezőkön kívül, a betegek vesebetegséggel és kezeléssel kapcsolatos ismeretei, véleménye, elvárásai és más szubjektív tényezők is befolyásolhatják. Vizsgáltuk a dializált betegek transzplantációval kapcsolatos attitűdjét, valamint a betegek szociodemográfiai paramétereinek, ismereteinek, tapasztalatainak összefüggését az egészség percepciójával. Módszerek: Keresztmetszeti vizsgálatunkban nyolc budapesti dialízisállomás valamenynyi betegével, akik legalább három hónapja kezelésben részesültek, munkacsoportunk által kifejlesztett kérdőívet töltettünk ki. Ebben a vizsgálatban 459, 70 évesnél fiatalabb beteg adatait elemeztük. Eredmények: A betegek átlagéletkora 53±12 év, 54%-uk férfi, a diabetes gyakorisága 22% volt. A betegek, akik úgy nyilatkoztak, hogy szeretnének transzplantációt, fiatalabbak (51±11 vs. 58±11 év) és magasabb iskolai végzettségűek voltak, nagyobb eséllyel voltak foglalkoztatottak (11% vs. 4%) és volt korábbi transzplantációjuk (15% vs. 7%) betegtársaikhoz képest, akik nem szerettek volna transzplantációt (p<0,05 mindegyik elemzésre). A többváltozós elemzésben az életkoron kívül a betegek transzplantációval kapcsolatos negatív percepciója, műtéti beavatkozástól érzett félelem, a betegtársak körében látott rossz kimenetelű esetek összefüggést mutattak a transzplantáció mint lehetséges kezelési mód visszautasításával. Következtetések: Egységes, átfogó és bizonyítékokon alapuló betegtájékoztató rendszerek kidolgozása és alkalmazása elősegítené, hogy a betegek a megfelelő információ birtokában tudjanak döntést hozni a kezelésükkel kapcsolatban.

AFFILIÁCIÓK

  1. Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet, Budapest
  2. Semmelweis Egyetem, I. Sz. Belgyógyászati Klinika, Budapest
  3. Semmelweis Egyetem, Transzplantációs és Sebészeti Klinika, Budapest
  4. Semmelweis Egyetem, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika, Budapest
  5. Department of Psychiatry, University Health Network, University of Toronto, Toronto, Canada

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Hypertonia és Nephrologia

Kedves Olvasó! Tisztelt Társasági Tag!

KISS István, TÚRI Sándor,

A szívünkhöz nőtt, együtt élt velünk, és most egy tucat év után megújul. Ez a Hypertonia és Nephrologia folyóirat. A szerkesztőbizottságban sok az új arc, a szerkesztőségben a tettre kész régiek.

Hypertonia és Nephrologia

Új ismeretek a serdülőkori hypertoniáról

PÁLL Dénes, JUHÁSZ Mária, LENGYEL Szabolcs, FÜLESDI Béla, PARAGH György, KATONA Éva

A gyermek- és a serdülőkori hypertoniával kapcsolatos új ajánlás a Journal of Hypertension 2009. szeptemberi számában jelent meg. Az ajánlás alapján áttekintettük a serdülőkori hypertonia epidemiológiájával, jelentőségével, patomechanizmusával, diagnosztikájával és terápiájával kapcsolatos legfrissebb ismereteket.

Hypertonia és Nephrologia

Az artériás stiffness patofiziológiája, mérési lehetőségei és prognosztikai szerepe

TIMÁR Orsolya, SOLTÉSZ Pál

Az elmúlt években hazánkban is az érdeklődés középpontjába került a keringési rendszer új jellemzője, az artériás stiffness (az artériafal merevsége, csökkent érfali tágulékonyság). A Hypertonia és Nephrologia már 2005-ben összefoglaló közleményben foglalkozott az érfali tágulékonyság jelentőségével, két mérési paraméterrel (pulzushullám-terjedési sebesség és augmentációs index), valamint a stiffness és a hagyományos cardiovascularis kockázati tényezők összefüggésével. Az utóbbi években lezárult mind több epidemiológiai tanulmány támasztja alá, hogy az artériás stiffness mutatói nemcsak egyszerű mérési eredmények, hanem a célszervkárosodással, halálozással is összefügghetnek. Az alábbiakban artériás stiffness patomechanizmusának és mérési módszereinek ismertetését követően összefoglaljuk a legfontosabb, már lezárult epidemiológiai vizsgálatok eredményeit, és röviden kitérünk a kóros érfali tágulékonyság terápiás befolyásolására is.

Hypertonia és Nephrologia

A Magyar Nephrologiai Társaság hírei

Hypertonia és Nephrologia

Hypertonia és szexualitás

BARNA István

Az atherosclerosis során természetes jelenség az életkor előrehaladtával, hogy a generalizált érbetegség részeként megjelenik az erectilis diszfunkció (ED). A dohányzás, a diabetes mellitus, az atherogen dyslipidaemia, a túlsúlyos állapot, a szisztolés hypertonia és az érbetegségek jelenléte (carotis, coronaria, perifériás) bizonyítottan tovább rontja az ED-t, amelynek incidenciája átlagosan 19,2%, de az életkortól (30-80 év) függően igen eltérő a gyakorisága (2,3-53,4%). Az ED megjelenése a cardiovascularis betegség figyelmeztető előrejelzője lehet. A hypertoniás férfiak esetében az ED kezelésének az alapja a dohányzás és az alkoholfogyasztás csökkentése, elhagyása. A testsúly optimalizálása magában foglalja a zsír- és szénhidrátszegény étrendet. A hypertoniás férfiak kezelése során az ED-t figyelembe véve igen megfontolandó a centrálisan ható szerek, a nagy dózisú diuretikumok (kivéve az indapamidot) és a β- blokkolók (kivéve a carvedilolt és a nebivololt) adása. A kalciumcsatorna-blokkolók és ACE-gátlók neutralitásuk miatt biztonsággal adható készítmények. Az ARB-kkel kapcsolatban egyre több bizonyíték mutatja, hogy kedvező hatásúak az erectilis működésre és a libidóra egyaránt. Csökkent tesztoszterontermelés esetén hatékony segítséget jelent az urológus által kontrollált hormonpótlás. A szájon át alkalmazható foszfodiészterázgátlók (PDE-5) hypertonia esetén is biztonsággal alkalmazhatók. A 40-80 év közötti nők körében 47%-os a szexuális diszfunkció (SZD) gyakorisága. A csökkent női szexuális vágy hátterében pszichológiai, emocionális, hormonális okok, illetve gyógyszerek mellékhatása áll a leggyakrabban. Nők esetén több tanulmányban is igazolták a hypertonia, az emelkedett koleszterinérték, a dohányzás, valamint a különböző érbetegségek és az SZD közötti összefüggést. A lokális (clitoris, vagina) vérellátási zavar épp úgy kimutatható korai jel, mint férfiak esetében. Az ARB-k alkalmazása nők esetében is javítja a libidót. Az ösztrogénterápia nagy fokban enyhítheti az SZD tüneteit. Az elmúlt években a sildenafiladás kedvező eredményeiről több közleményben is beszámoltak.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Hypertonia és Nephrologia

Covid-19 és a vese

PATÓ Éva, DEÁK György

A Covid-19-pandémia a kínai Wuhanból indult 2019 decemberében. A fertôzés nemcsak a tüdôt, hanem más szerveket, így a vesét is megbetegíti. A Covid-19-fertôzés és a vese kapcsolata kétirányú. Egyfelôl a Covid-19-fertôzés az esetek felében-háromnegyedében vesekárosodást okozhat, amelynek következményei proteinuria, haematuria és akut veseelégtelenség lehetnek. Az akut veseelégtelenség etiológiája multifaktoriális. Kiemelt szerepe van a vírus által okozott direkt proximális tubulussejt-károsodásnak, a szepszis által okozott hemodinamikai zavarnak, a citokinviharnak és a hypercoagulabilitásnak. A vírus a proximális tubulusok, illetve podocyták ACE-2-receptorához kötôdve hatol be a sejtbe, majd a vírus a lysosomákban szaporodik, és károsítja a sejteket. A szövettani képet az akut tubularis necrosis és az akut interstitialis nephritis jellemzi. Kritikus állapotú betegekben az akut veseelégtelenség a mortalitás meghatározó prediktora. Másfelôl a krónikus vesebetegek, külö nö sen a vesetranszplantált vagy dialíziske zelésben részesülôk esetében, gyengült im munvédekezésük következtében, je lentôsen fokozott mind a megfertôzôdés, mind a mortalitás rizikója. Hemo dia lizáltak ese té ben a kis csoportos mentôszállítás és a közös térben történô kezelés miatt a fertôzés futótûzként terjedhet. Vesepótló kezelésben részesülô, Covid-19-fertôzött betegek mortalitási rátája 20-35%-os. Elengedhetetlenek a preventív, korlátozó intézkedések és a fertô zöt tek (kohorsz) izolációja a tömeges in fekció elkerülése érdekében. Magyarországon min den fertôzött dializált vagy transzplantált beteget fel kell venni a kijelölt járványosztályra.

Lege Artis Medicinae

A vesetranszplantáció után „de novo” kialakult daganatok elôfordulási gyakorisága és rizikófaktorai

BORDA Bernadett, HÓDI Zoltán, SZEDERKÉNYI Edit, OTTLAKÁN Aurél, SEREGÉLY Edit, LÁZÁR György, KERESZTES Csilla, VIRÁG Katalin

A transzplantáció után alkalmazott immunszuppresszív terápia nemcsak fogékonnyá teszi a beteget a fertôzésekkel szemben, hanem a daganatsejtek felismerésének és eliminálásának funkcióját is károsítja. Vizsgálatunkat a Szegedi Tudományegyetem Sebészeti Kli­ni­káján végeztük. A beválasztási kritériumok megállapítását követôen 570 beteget vontunk be a vizsgálatba. Néztük a betegek életkorát, nemét, az alkalmazott immunszuppresszív terápiát, valamint kerestük a különbözô immunszuppresszív szerek és a daganat típusa közötti kapcsolatot. 81 esetben diagnosztizáltunk „de novo” daganatot. A cyclosporint és tacrolimust szedôk körében az átlagéletkorban (p = 0,734) és a testtömegindexben (p = 0,543) szignifikáns különbséget nem találtunk. A két betegcsoport között a graft mûködését tekintve szignifikáns eltérés nem mutatkozott (Tac vs. Cyc; 44 vs. 20). A vesetranszplantáltak körében a transz­plantációtól a daganat diagnózisáig eltelt idô függvényében a prostata- és a méhnyakrák alakult ki a leghamarabb, de szignifikáns különbség nem mutatkozott. A bôr­daganatok elôfordulása a leggyakoribb, ezt követik a poszttranszplantációs lym­pho­pro­­liferativ betegségek. A tumorok kialakulásának növekvô kockázata legfôképpen az immunszuppresszív terápiára vezethetô vissza.

Nővér

1-es és 2-es típusú diabeteszes betegek a peritoneális dialízis programban

JUHÁSZNÉ LESKÓ Mónika, GYÖRFI Gáborné, LADÁNYI Erzsébet

A vizsgálat célja: Peritoneális dialízissel (PD) kezelt 1-es és 2-es típusú cukorbetegeknél a kezelés hatékonyságának és a szövődmények előfordulásának a vizsgálata. Vizsgálati módszer és minta: 22 év alatt 85 diabéteszes beteget kezelése történt PD-vel, (19 fő 1-es típusú és 66 fő 2-es típusú). Retrospektív vizsgálatban összehasonlításra került a betegek PD beteghónapjainak száma, a szénhidrát anyagcsere paraméterek, a testsúly és a reziduális veseműködés értékeinek változása, a kezeléshez felhasznált PD oldatok mennyisége és minőségi eloszlása, az infekciók előfordulása és a PD programból való kikerülések oka. Eredmények: Mindkét vizsgált csoportban a betegek közel azonos időt töltöttek PD programban, a reziduális klírensz az 1-es típusú diabéteszes (DM1) csoportban alacsonyabb volt. Mindkét csoport betegeinek testsúlya növekedett a PD mellett. A 2-es típusú cukorbetegeknél már induláskor is több volt a nagy testsúlyú beteg, akik a PD kezelések során nagyobb mennyiségű és töményebb PD oldatra szorultak. A 2-es típusú cukorbetegek esetében jobb anyagcsere kontrol figyelhető meg, az 1-es típusú diabéteszes csoport magasabb HbA1c értéke csökkenést mutatott a PD kezelés alatt. A PD peritonitisz előfordulása az DM1-ben ritkább volt, azonban ebben a csoportban gyakrabban fordultak elő katéter infekciók. Következtetés: Mindkét diabéteszes csoport jól kezelhető volt PD-vel, bár alapbetegségük és szövődményeik miatt nagyobb odafigyelést igényeltek, mint a nem diabéteszes betegtársaik.

Hypertonia és Nephrologia

A gyulladás és az alvászavarok összefüggései vesetranszplantált betegek körében

FORNÁDI Katalin, LINDNER Anett, CZIRA Mária Eszter, SZENTKIRÁLYI András, LÁZÁR S. Alpár, ZOLLER Rezső, TURÁNYI Csilla, VÉBER Orsolya, NOVÁK Márta, MUCSI István, MOLNÁR Miklós Zsolt

A gyulladás és az alvászavarok összefüggéseire vonatkozó eredmények ellentmondásosak dializált betegek esetében. Kutatócsoportunk vesetranszplantált betegek körében vizsgálta a gyulladásos markerek és a különböző alvászavarok közötti összefüggéseket. Keresztmetszeti vizsgálatunkban 100, véletlen módon kiválasztott vesetranszplantált beteg egyéjszakás poliszomnográfiás vizsgálata során [„SLeep disorders Evaluation in Patients after kidney Transplantation (SLEPT) Study”] diagnosztizáltuk az alvási apnoe szindróma (OSA) és a periodikus lábmozgás zavar (PLMS) jelenlétét. Az insomnia előfordulását az Athens Insomnia Skála (AIS) felvételével határoztuk meg. Rögzítettük a betegek szociodemográfiai és gyógyszerelési adatait, a társbetegségeket és a laboratóriumi paramétereket. A gyulladást jelző paraméterek közül mértük a C-reaktív protein (CRP), a szérumalbumin, az interleukin-6 (IL-6) és a tumornekrózis-faktor-α (TNF-α) szintjét és meghatároztuk a fehérvérsejtszámot. A betegek átlagéletkora 51±13 év (43% nő) és a cukobetegség előfordulása 19% volt. Az OSA vagy PLMS diagnózisú betegek és alvászavarban nem szenvedők között a gyulladásos markerek szintjében nem mutatkozott szignifikáns különbség. Az apnoehypopnoe index szignifikáns összefüggést mutatott a fehérvérsejtszámmal (rho=0,23), és gyenge, nem szignifikáns összefüggést a többi, gyulladást jelző markerrel (rho<|0,15|). A PLM-index gyenge, nem szignifikáns összefüggést mutatott valamennyi gyulladásos paraméterrel (rho<|0,15|). A szérum-IL-6-szint szignifikánsan magasabb volt az insomniában szenvedő (AIS≥10) betegek körében [medián (IQR): 3,2 (2,6-5,1) vs. 1,7 (1,2-2,9) ng/l; p=0,009]. A többi gyulladásos marker szintjében nem volt különbség insomniában szenvedők és nem szenvedők között. Vesetranszplantált betegek csoportjában nem találtunk összefüggést az alvászavarok jelenléte és a gyulladásos markerek szintje között.

Hypertonia és Nephrologia

A testösszetétel és a halálozási kockázat összefüggései várólistás dializált és vesetranszplantált betegek körében

UJSZÁSZI Ákos, KALANTAR-ZADEH Kamyar, MOLNÁR Miklós Zsolt

A túlsúly [testtömegindex (body mass index, BMI) = 25-30 ttkg/m2)] és az elhízás (BMI ≥30 ttkg/m2) tömeges méreteket ölt, nemcsak a fejlett, hanem a fejlõdõ országokban is. A testsúlyfelesleg önmagában vesebetegség kialakulásának fokozott lehetõségével és rosszabb életkilátások kockázatával jár. A hemodialíziskezelésben (HD) részesülõ, végállapotú veseelégtelenségben szenvedõ betegek kétharmada meghal a terápia kezdetét követõ öt éven belül. Annak ellenére, hogy a transzplantációra váró dializált betegeknek kevesebb a komorbid tényezõjük, a halálozás még mindig magas, miközben a szervdonációig évek telhetnek el. A HD-betegek esetében viszonylag egybehangzóak az adatok az úgynevezett „elhízásparadoxon” fennállásáról. Az átlagpopulációtól eltérõ módon lényegesen jobbak a magasabb BMI-értékű dializált betegek várható életkilátásai. A túlsúly és az elhízás gyakori probléma a vesetranszplantált betegek és várólistán lévõ betegek körében. A legtöbb amerikai transzplantációs centrumban nem tartják várólistán a betegeket 30-35 ttkg/m2-nél nagyobb BMI felett, és javasolják a testsúly csökkentés érdekében gyomorszűkítõ sebészeti beavatkozás elvégzését. A vesetranszplantációt megelõzõ és az azt követõen kialakuló elhízás hatásai a graft és a betegek hosszú távú túlélésére nem kellõképpen vizsgálták. A jelen összefoglalóban áttekintjük a közelmúltban megismert jelentõsebb eredményeket arra fokuszálva, hogy a testösszetétel milyen összefüggésben áll a túléléssel a várólistás dializált és vesetranszplantált betegek csoportjában.