A tehéntejfehérje-érzékeny gyermekek csontosodásának vizsgálata
HIDVÉGI Edit1, ARATÓ András1, CSERHÁTI Endre1, SZABÓ Antal1, SZABÓ András1, HORVÁTH CSABA2
2002. ÁPRILIS 20.
Ca&Csont - 2002;5(01-02)
HIDVÉGI Edit1, ARATÓ András1, CSERHÁTI Endre1, SZABÓ Antal1, SZABÓ András1, HORVÁTH CSABA2
2002. ÁPRILIS 20.
Ca&Csont - 2002;5(01-02)
BEVEZETÉS - A tehéntejfehérje-érzékeny betegek speciális tejmentes diétája általában kevés kalciumot tartalmaz, ezért náluk nagyobb a valószínűsége az osteopenia kialakulásának. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Vizsgálatainkban 27, tehéntejfehérje-érzékeny gyermek különbözõ csontosodási paramétereit határoztuk meg. Átlagéletkoruk 4,3 év volt. Húsz gyermeknél a tehéntejfehérje-érzékenység átmenetileg állt fenn, náluk az átlagosan 11,8 hónapig tartó tehéntejfehérje-mentes diéta után végzett tejterhelés során klinikai tünet már nem jelentkezett. Hét gyermek még a jelen vizsgálatok ideje alatt is tejmentes diétára szorult. A 27, tehéntejfehérje-érzékeny gyermek vérébõl meghatároztuk a kalcium-, foszfor- és magnéziumionok koncentrációját, valamint az alkalikusfoszfatáz- (AP-), a parathormon- (PTH-), az oszteokalcin- és a b-CrossLapsszinteket. Húsz, egészséges kontrollgyermek paramétereivel hasonlítottuk össze az eredményeket. A tehéntejfehérjeérzékeny betegek csontsűrűségét is megmértük. EREDMÉNYEK - Az AP és a PTH átlagos szintjét a tehéntejfehérje-érzékeny betegeknél magasabbnak találtuk, mint a kontrolloknál (AP: 610,2 U/l vs 499,7 U/l, p<0,01; PTH: 1,56 pmol/l vs 0,83 pmol/l, p<0,03), de minden érték a normáltartományon belül mozgott. Az oszteokalcinszint nem különbözött a két csoportban, a b-CrossLaps szintje szignifikánsan alacsonyabb volt a betegek szérumában, mint az egészséges kontrollokéban (0,92 ng/ml vs 1,47 ng/ml, p<0,001). Az AP- és az oszteokalcin-, valamint az AP- és b-CrossLaps-szintek között pozitív korrelációt találtunk. A tehéntejfehérjeérzékeny betegek csontsűrűségi Z-score-jának átlaga -0,6 volt.Tíz esetben mértünk -1 alatti Z-score-értéket; ezeknek a betegeknek a PTH-szintje szignifikánsan magasabb volt, mint azoknak a betegeknek, akiknél normális Z-score-értéket találtunk (2,24 pmol/l vs 1,16 pmol/l, p<0,03). KÖVETKEZTETÉS - Vizsgálatainkból arra következtetünk, hogy a tehéntejfehérje-érzékeny gyermekek csontosodását oszteodenzitometriával javasolt ellenõrizni.
BEVEZETÉS - Rheumatoid arthritisben gyakran szekunder osteoporosis alakul ki. Az osteoporosis patogenezisében felvetették a D-vitamin-receptor- (VDR-) gén BsmIpolimorfizmusának jelentõségét. A rheumatoid arthritis és a BsmI-polimorfizmus kapcsolatáról alig van adat. A szerzõk vizsgálatukban összevetették a különbözõ országok BsmIgenotípus- megoszlásának adatait az általuk vizsgált kontrollok értékeivel. MÓDSZEREK - A vizsgálatban 64 rheumatoid arthritises betegnél és 40 egészséges kontrollszemélynél határozták meg a VDR-gén BsmI-polimorfizmusát. A genotípusokat összevetették a csontanyagcserére jellemzõ denzitometriás és laboratóriumi paraméterekkel, valamint az arthritisre utaló laboratóriumi markerekkel. EREDMÉNYEK - A kontrollok között a homozigóta BB genotípus elõfordulása európai viszonylatban is nagyon magas (27,5%). Rheumatoid arthritises betegeknél (mindannyian osteopeniás/osteoporosisos betegek) a BB genotípus elõfordulása ritkább, a bb gyakoribb, mint a nem osteoporosisos, kontrollegyénekben. A csontanyagcsere indikátorai vizsgálatukban a B haplotípussal függtek össze. A B allél alacsonyabb csontsűrűséggel és fokozottabb csontvesztéssel járt. A bb genotípus magasabb csontásványianyag-tartalommal mutatott összefüggést. A csontanyagcsere markereinek vizsgálata során a szerzõk a B alléllel rendelkezõknél fokozott osteoclast- és osteoblastaktivitást figyeltek meg. A rheumafaktor titere, amely a rheumatoid arthritis lefolyását jellemzõ egyik fontos laboratóriumi marker, a b haplotípussal függött össze a vizsgálatban, a bb genotípusú betegeknél szignifikánsan magasabb titert mértek. KÖVETKEZTETÉSEK - Mindezek alapján feltételezhetõ, hogy a bb/BB arány eltolódása szerepet játszhat az osteoporosis, illetve esetleg az arthritis kialakulásában.
Ca&Csont
CÉLKITŰZÉS - A szerzõk a vesekõbetegség kórházi fekvõbeteg-ellátási eseményei alapján vizsgálták a morbiditás különbségeit Magyarországon, terület, nem és életkor szerint. BETEGEK ÉS MÓDSZER - Leíró epidemiológiai vizsgálatot végeztek, térinformatikai elemzõmódszer alkalmazásával.A 2000 fõ lakosságú településnagyságig összevont településeken a vesekõ-morbiditás országos átlagtól való eltérését vizsgálták az indirekt standardizálással számolt, standardizált morbiditási hányados számolásával. Az országos szinttõl való eltérést a c2-próbával ellenõrizték. EREDMÉNYEK - 1997-99 között, a 0-100 éves korcsoportban, nemi bontás nélkül, szignifikáns megbetegedési többlet igazolható Zala,Vas, Nógrád, Bács- Kiskun megyében. A férfiak és nõk aránya 1/0,98.A legjelentõsebb morbiditási többlet a 35-64 éves korcsoportban észlelhetõ, ez nõknél a 65 feletti korosztályra is áttevõdik.Tízezer kórházi kibocsátásra átlagosan 158,33 vesekõbeteg adódott. KÖVETKEZTETÉS - A fekvõbeteg-morbiditási adatok alapján szignifikáns mértékű területi különbség igazolható.A nemek aránya az irodalmi adatoktól eltérõen közel azonos. A feltárt területi, nem és életkor szerinti különbségek okainak tisztázása további vizsgálatokat igényel.
Ca&Csont
Rheumatoid arthritisben a betegek jelentõs részénél szekunder osteopenia, illetve osteoporosis alakul ki. Az osteoporosis patogenezisében a genetikai polimorfizmusok - így a D-vitamin-receptor-gén BsmI-polimorfizmusa - valószínűleg fontos szerepet játszanak. Sokkal kevesebbet tudunk azonban a BsmI-polimorfizmusnak az arthritisben, illetve arthritisasszociált osteoporosisban betöltött szerepérõl. A szerzõk ebben az összefoglalóban áttekintik a D-vitamin-receptor-gén polimorfizmusaira, annak csontanyagcserével való kapcsolatára vonatkozó nemzetközi adatokat. Rámutatnak arra is, hogy további kutatások szükségesek ezen genetikai polimorfizmusok és a rheumatoid arthritis kapcsolatát illetõen.
Ca&Csont
Ca&Csont 2002;5;01-02 Összevont lapszám
Az Osteoporosis Társaság szaklapja elsõ alkalommal 1999-ben közölte a kalcium- és csontanyagcsere magyar nyelvű orvosi irodalmának összeállítását. Ezt követõen minden évben követtük és rögzítettük az oszteológiai adatbázis bõvülését.
BEVEZETÉS - A prospektív tanulmány célja a kalcium- és az alfakalcidolkezelés kalcium-anyagcserére gyakorolt hatásának hosszú távú vizsgálata vesetranszplantált betegek körében. MÓDSZEREK - A vizsgálatokat két betegcsoportban végeztük: az 1. csoport betegei (n=159) kalciumpótlást kaptak, a 2. csoportban pedig (n=89) alfakalcidolkezelést. A transzplantáció elõtt, majd azt követõen három évig rendszeresen vizsgáltuk a szérumban a kalcium, a foszfor, a magnézium, az alkalikus foszfatáz (AP) és a parathormon (PTH) koncentrációját. A csontdenzitometriai vizsgálatokat a lumbalis gerincen és a femurnyakrégióban végeztük, a veseátültetés után ugyanazon idõpontokban. EREDMÉNYEK - A transzplantációt követõen a szérumkalciumszint mindkét csoportban szignifikánsan nõtt, a foszforszint pedig szignifikánsan csökkent.A műtétet követõen a PTH-koncentráció mindkét csoportban csökkent, s ezt a csökkenést az alfakalcidollal kezelt csoportban sokkal kifejezettebbnek találtuk. A betegek jelentõs része a veseátültetést követõen osteopeniás volt. A lumbalis gerincen a csontok ásványianyag-tartalma (BMD) a transzplantációt követõen három évvel (a három hónapos értékekhez viszonyítva) az 1. csoportban 9,4%-kal nõtt, a 2. csoportban 4%-kal csökkent. A femurnyakrégióban az átültetés után három évvel (a három hónapos szinthez képes) a BMD az 1. csoportban 6,5%-kal, a 2. csoportban 6,7%-kal növekedett. A BMD változása csak az 1. csoportban, a lumbalis gerincen bizonyult szignifikánsnak (p=0,019). A veseátültetést követõen az 1. csoportban hat esetben, a 2. csoportban kilenc betegnél jelentkezett csontnekrózis. KÖVETKEZTETÉS - Az alfakalcidolkezelés gyorsabban és hatásosabban csökkenti a szekunder hyperparathyreosist, mint ezt a PTH-szint kifejezettebb csökkenése is mutatta. A hároméves utánkövetés során a 2. csoportban a lumbalis gerincszakasz kivételével a BMD növekedését figyeltük meg, bár a betegek jelentõs része továbbra is osteopeniás. A vizsgálat nem igazolta, hogy vesetranszplantációt követõen az osteopenia megelõzésében az alfakalcidolkezelés eredményesebb lenne, mint a kalciumpótlás.
A mellékpajzsmirigy, majd az általa termelt parathormon (PTH) hatása folyamatosan az érdeklődés tárgyát képezték az elmúlt 150 év orvostudományi kutatásai során. A tudományos figyelem először érthetően az elsődleges funkcióra, a szérum kalciumszintjének szabályozására irányult. Azonban egyre több adat bizonyította az elmúlt évtizedekben, hogy a klasszikus ismerettel szemben a PTH receptorát nemcsak a csont és a vese sejtjei expresszálják a felszínükön, hanem majdnem minden szerv. Ezért érthető, hogy a PTH hatása sem korlátozódhat csak a csont- és ásványianyagcsere szabályozására. A hyperparathyreosis szisztémás tünetei is érthetőbbé és megmagyarázhatóbbá váltak a PTH extraskeletalis hatásainak kutatási eredményei által. Az intenzív kutatómunka ellenére sok területen ma még nem ismert pontosan a PTH által mediált hatások kialakulásának mechanizmusa. Ezért is fontos ennek a témának a további kutatása, amely remélhetőleg már a közeljövőben tovább gazdagítja a tudásunkat. A mostani munkánkban a PTH nem klasszikus, azaz a csontanyagcsere és a veseműködés befolyásolásán túli, extraskeletalis hatásait és az azokra irányuló kutatási eredményeket kívánjuk összefoglalni.
Lege Artis Medicinae
A szerző összegzi az elmúlt évek irodalmi adatait az autoimmun polyarthritisekhez társuló osteoporosisról. A csontvesztés kiterjedése alapján lokális és generalizált forma különböztethető meg. Az ízületeket övező paraarticularis osteoporosis régóta ismert, azonban nagyságára és a kiváltásában szerepet játszó tényezőkre a modern vizsgálóeljárások világítottak rá. A szisztémás csontvesztés ténye - az epidemiológiai vizsgálatok segítségével - már bizonyított rheumatoid arthritisben, juvenilis krónikus arthritisben és szisztémás lupus erythematosusban. A többi autoimmun ízületi kórképben a vizsgált betegek kis száma miatt még nem megalapozott a generalizált osteoporosis feltételezése. Az autoimmun gyulladás és az osteoporosis együttes előfordulásakor tovább romlik a betegek életminősége és életkilátása, ugyanakkor a csonttömeg rendszeres követése és a csontvesztés megelőzése napjainkban még nem épült be e betegségek ellátásába. Ez a tény indokolja az autoimmun polyarthritisekben szenvedő betegek kezelésével foglalkozó szakemberek figyelmének felhívását az osteoporosis jelentőségére.
1.
2.
3.
4.
5.
1.
2.
3.
Lege Artis Medicinae
Az emberarcú pszichiátria Mephistója. Muhi Klára – Dér András: A szabadság bolond körei4.
5.
HOZZÁSZÓLÁSOK
0 hozzászólás