BEVEZETÉS - A prospektív tanulmány célja a kalcium- és az alfakalcidolkezelés kalcium-anyagcserére gyakorolt hatásának hosszú távú vizsgálata vesetranszplantált betegek körében. MÓDSZEREK - A vizsgálatokat két betegcsoportban végeztük: az 1. csoport betegei (n=159) kalciumpótlást kaptak, a 2. csoportban pedig (n=89) alfakalcidolkezelést. A transzplantáció elõtt, majd azt követõen három évig rendszeresen vizsgáltuk a szérumban a kalcium, a foszfor, a magnézium, az alkalikus foszfatáz (AP) és a parathormon (PTH) koncentrációját. A csontdenzitometriai vizsgálatokat a lumbalis gerincen és a femurnyakrégióban végeztük, a veseátültetés után ugyanazon idõpontokban. EREDMÉNYEK - A transzplantációt követõen a szérumkalciumszint mindkét csoportban szignifikánsan nõtt, a foszforszint pedig szignifikánsan csökkent.A műtétet követõen a PTH-koncentráció mindkét csoportban csökkent, s ezt a csökkenést az alfakalcidollal kezelt csoportban sokkal kifejezettebbnek találtuk. A betegek jelentõs része a veseátültetést követõen osteopeniás volt. A lumbalis gerincen a csontok ásványianyag-tartalma (BMD) a transzplantációt követõen három évvel (a három hónapos értékekhez viszonyítva) az 1. csoportban 9,4%-kal nõtt, a 2. csoportban 4%-kal csökkent. A femurnyakrégióban az átültetés után három évvel (a három hónapos szinthez képes) a BMD az 1. csoportban 6,5%-kal, a 2. csoportban 6,7%-kal növekedett. A BMD változása csak az 1. csoportban, a lumbalis gerincen bizonyult szignifikánsnak (p=0,019). A veseátültetést követõen az 1. csoportban hat esetben, a 2. csoportban kilenc betegnél jelentkezett csontnekrózis. KÖVETKEZTETÉS - Az alfakalcidolkezelés gyorsabban és hatásosabban csökkenti a szekunder hyperparathyreosist, mint ezt a PTH-szint kifejezettebb csökkenése is mutatta. A hároméves utánkövetés során a 2. csoportban a lumbalis gerincszakasz kivételével a BMD növekedését figyeltük meg, bár a betegek jelentõs része továbbra is osteopeniás. A vizsgálat nem igazolta, hogy vesetranszplantációt követõen az osteopenia megelõzésében az alfakalcidolkezelés eredményesebb lenne, mint a kalciumpótlás.

A szerző összegzi az elmúlt évek irodalmi adatait az autoimmun polyarthritisekhez társuló osteoporosisról. A csontvesztés kiterjedése alapján lokális és generalizált forma különböztethető meg. Az ízületeket övező paraarticularis osteoporosis régóta ismert, azonban nagyságára és a kiváltásában szerepet játszó tényezőkre a modern vizsgálóeljárások világítottak rá. A szisztémás csontvesztés ténye - az epidemiológiai vizsgálatok segítségével - már bizonyított rheumatoid arthritisben, juvenilis krónikus arthritisben és szisztémás lupus erythematosusban. A többi autoimmun ízületi kórképben a vizsgált betegek kis száma miatt még nem megalapozott a generalizált osteoporosis feltételezése. Az autoimmun gyulladás és az osteoporosis együttes előfordulásakor tovább romlik a betegek életminősége és életkilátása, ugyanakkor a csonttömeg rendszeres követése és a csontvesztés megelőzése napjainkban még nem épült be e betegségek ellátásába. Ez a tény indokolja az autoimmun polyarthritisekben szenvedő betegek kezelésével foglalkozó szakemberek figyelmének felhívását az osteoporosis jelentőségére.

A mellékpajzsmirigy, majd az általa termelt parathormon (PTH) hatása folyamatosan az érdeklődés tárgyát képezték az elmúlt 150 év orvostudományi kutatásai során. A tudományos figyelem először érthetően az elsődleges funkcióra, a szérum kalciumszintjének szabályozására irányult. Azonban egyre több adat bizonyította az elmúlt évtizedekben, hogy a klasszikus ismerettel szemben a PTH receptorát nemcsak a csont és a vese sejtjei expresszálják a felszínükön, hanem majdnem minden szerv. Ezért érthető, hogy a PTH hatása sem korlátozódhat csak a csont- és ásványianyagcsere szabályozására. A hyperparathyreosis szisztémás tünetei is érthetőbbé és megmagyarázhatóbbá váltak a PTH extraskeletalis hatásainak kutatási eredményei által. Az intenzív kutatómunka ellenére sok területen ma még nem ismert pontosan a PTH által mediált hatások kialakulásának mechanizmusa. Ezért is fontos ennek a témának a további kutatása, amely remélhetőleg már a közeljövőben tovább gazdagítja a tudásunkat. A mostani munkánkban a PTH nem klasszikus, azaz a csontanyagcsere és a veseműködés befolyásolásán túli, extraskeletalis hatásait és az azokra irányuló kutatási eredményeket kívánjuk összefoglalni.