Többletfeladatot adnának a tervek szerint a háziorvosoknak, hogy mindenki a lakóhelyéhez legközelebb jusson megfelelő minőségű, definitív ellátáshoz, mentesítve ezzel a járóbeteg-ellátókat és a kórházakat. A teljes körű ellátást az indikátorrendszer és a kompetencialista bővítésével képzeli el a döntéshozó – legalábbis erről beszélt egy korábbi konferencián Beneda Attila, egészségügyért felelős helyettes államtitkár. Úgy tűnik azonban, hogy a gyakorlatban hiába bővítenék akár az ösztönzők körét, akár a kompetenciákat, pénz nélkül nem lesz változás. Az indikátorrendszert azért határozták meg, hogy érdekeltté tegyék a háziorvost a finanszírozásban. Mindezt nemcsak az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási Alapból történő finanszírozásának részletes szabályairól szóló 43/1999. (III.3.) Kormányrendelet szabályozza, hanem a háziorvosok indikátor alapú teljesítményértékeléséről és az orvosok gyógyszerrendelése értékelésének egyes szabályairól szóló 11/2011. (III. 30.) NEFMI rendelet is – mondja dr. Barzó Tímea ügyvéd, a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának docense. Az ebben meghatározottak alapján a háziorvos magasabb finanszírozást kaphat, ha például kevesebb antibiotikumot ír fel, javasolja és beadja a rendeletben megjelölt korosztálynak az ott jelzett védőoltásokat, vagy különféle szűrésekre küldi a betegét. Az indikátorrendszer azonban nincsen megfelelőképpen „reklámozva” sem az OEP, sem az ÁNTSZ részéről, a háziorvosok pedig érthető módon nem a jogszabályokat és a Magyar Közlönyt olvasgatják. Emellett meglehetősen nagy a kapcsolódó adminisztrációs teher, hiszen mindent igazolnia kell az orvosnak, ezzel szemben az anyagi ösztönző meglehetősen csekély. Amíg a háziorvos kártyapénzt kap, és nem a rendelőben elvégzett beavatkozást finanszírozzák, nincs sok értelme bővíteni a jelenlegi indikátorrendszert, ami mindössze havi bruttó 20-50 ezer forintos többletbevételt jelent a praxisnak, amely után aztán még fizetni kell az iparűzési és társasági adót is – sorolja dr. Rácz István, ságvári háziorvos, aki szerint a jelenlegi bevétel kétszeresét kellene biztosítania az államnak egy-egy praxis esetében. Egy vidéki, vállalkozó háziorvos cégének havi bevétele átlagosan összesen egymillió forint. Ennek nagy részét elviszik a bérek és járulékok, emellett az informatikai költségek, a telefon és internet előfizetés, a benzin és a gyógyszerek-kötszerek ára is az egészségügyi vállalkozást terheli, sok helyen a rendelő rezsijét és bérleti díját is ki kell gazdálkodni. A praxisok túlnyomó többsége egy asszisztenssel életképes, ha többletfeladatot akarnak bízni az alapellátóra, legalább plusz egy fő foglalkoztatását is finanszírozni kellene. Az indikátorrendszerrel Rácz doktor szerint egyébként sem arra ösztönzik az alapellátót, hogy helyben biztosítson definitív ellátást, hanem éppen arra, hogy magasabb ellátási szintre utalja a betegét. A teljes körű betegellátáshoz eszközre, esetleg a rendelő átalakítására is szükség lehet, amire szintén nem futja a jelenlegi kártyapénzből. Az indikátorrendszer Barzó Tímea szerint sem ösztönöz a gyógyító munkára, egyetért dr. Rácz Istvánnal abban, hogy napi 80-100 beteg ellátása egyébként sem lehet definitív. Ezért aztán a háziorvosok „recept és beutaló gyártó kisiparosi” szerepbe kényszerülnek, igaz, gyakran a betegek is azt várják el tőlük, hogy azt tegyék, amit ők diktálnak, különben panaszt tesznek, vagy máshoz viszik a kártyájukat. Miközben a kártyarendszer kiszolgáltatottá teszi a háziorvost, jogszabály sem írja elő, hogy pontosan mit kell tennie a beteggel. Az ide vonatkozó jogszabály általános megfogalmazásban csupán annyit rendel el, hogy akut panasz esetén, vagy ha az orvos úgy ítéli meg, magasabb ellátási szintre kell utalnia a pácienst – folytatja a jogász, aki szerint sokszor biztonsági okokból is egyszerűbb megírni a beutalót, mert akkor már a felelősség sem egyedül az alapellátót terheli. A járóbeteg-ellátónak minden körülmények között meg kell vizsgálnia a beteget, azonban ha úgy ítéli meg, hogy gyógyítása nem szakellátási feladat, és alacsonyabb szinten is megoldható, akár vissza is irányíthatná őt a háziorvoshoz. Ám a hazai rendszerben jellemzően egyirányú a betegküldés: egyre magasabb ellátási szintek felé terelik a pácienseket. A háziorvosok túlnyomó többsége nem venné jó néven, ha az indikátorrendszeren keresztül ösztönöznék a definitív ellátásra – vélekedik dr. Czuczor Szabolcs, győri háziorvos, aki úgy fogalmaz, hogy az indikátor rendszer bonyolult, átláthatatlan, a kitűzött célnak nem megfelelő, sőt ellentétes eredményt ad. Jelenleg a finanszírozó azt jutalmazza, ha elküldi a betegeit másik ellátóhoz, a kártyapénz pedig akkor is megvan, ha a háziorvos halálra dolgozza magát, és akkor is, ha nem végez gyógyító tevékenységet. De ha egy adott kórkép esetén helyben felírja a megfelelő gyógyszert, és nem küldi a beteget olykor fölöslegesen röntgenre, szemészetre, így nem terhelve a kasszát, az főbenjáró bűnnek számít. Ahogyan az is, ha az orvos saját költségére beruház, és vásárol egy vérvizsgáló automatát, amellyel helyben végzi el a szükséges vizsgálatot, amit nem ismer el a biztosító, inkább fizeti a vidéki beteg laborvizsgálata mellett az útiköltséget is a negyven kilométerre lévő kórházba és vissza. Kardiológusi szakvizsgájának sem sok hasznát veszi Czuczor doktor a háziorvosi praxisában. Mivel másodállásban egy győri járóbeteg-ellátónál is tevékenykedik, sajátmagához utalja be saját betegeit, ahol aztán felírhatja azokat a recepteket, amit házorvosként nem. Majd önmagának megcímzi a leletet, amivel saját háziorvosi rendelőjébe küldi vissza saját betegét, többszörösen túlterhelve ezzel mind a pácienst, mind a kasszát, mind az ellátórendszert. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2014-10-14