Szemléletváltás nemigen történt az elmúlt tizenkét évben, pedig törvény garantálja a betegek jogait. Új társadalmi szerződésre lesz szükség ahhoz, hogy az egészségügy gondjai megoldódjanak – jelentette ki Kapócs Gábor, a LAM-Klub alapítója a Magyar Vöröskereszt székházban megrendezett esten, amely egyebek között azt volt hivatott vizsgálni: miként hatnak a romló gazdasági feltételek, ha úgy tetszik, a jövő évi költségvetés az orvos és beteg közötti, amúgy is terhelt viszonyra. Bár néhányak véleménye szerint nincs ilyen összefüggés, alapvetően inkább attitűd-béli problémákról van szó, a svéd kezdeményezésű Euro Health Consumer Index néven közzétett rangsorban Magyarország 2007-ben a 24. helyen állt, 2008-ban a 14. volt, 2009-ben pedig újra visszacsúszott a 20. helyre. A felmérést végzők indoklása szerint: „Magyarország az egészségügyben egyre hosszabb várólistákat hoz létre. Vannak jelek, amelyek azt mutatják, hogy nagyvonalúsága miatt a rendszer nyomás alatt áll. A jelenlegi magyar kezelési eredmények a 60 éves állami egészségügyi tapasztalat ellenére meglepően alacsony szintűek. Ez a kínos helyzet még rosszabb lehet a pénzügyi válság miatt”. Az emberi jogok világnapján megtartott rendezvényen Matkó Ida aneszteziológus, az 1997-ben elfogadott egészségügyi törvény életbe lépése előtt betegjogi modellkísérleteket végző Szószóló Alapítvány elnöke úgy tartotta, hogy a betegágy mellett a kezelés nem a betegjogokról, sokkal inkább a betegek biztonságáról szól, ám még ennek kultúrája sem terjedt el Magyarországon. Ugyanakkor jelentős elmaradásban van az orvosi hivatásrend saját feladata mibenlétének újrafogalmazásában. Nem dőlt el, hogy nálunk minek tartják az orvosok saját foglalkozásukat: szakmának vagy hivatásnak? Miközben ugyanis a világban a kétezres évek elejére lezajlott viták értelmében a gyógyítás a szakértelem mellett etikát és szolgálatot is feltételez, Magyarországon egyelőre csupán a deprofesszionalizáció súlyos terheit cipeljük – állította Matkó Ida. A vitában részt vevők közül Kiss István, a Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetségének (MOTESZ) elnöke sajnálatosnak tartotta, hogy még mindig alapvetően úgy kerül elő ez a téma, mintha a betegek jogait az orvosok ellenében kellene érvényesíteni. Mint mondta, nem gondolja, hogy egy jobb helyzetben lévő orvos a mainál többet foglalkozna a betegével, ha ezt nem tanítják meg neki. Ma azonban a kezdők teljesen védtelenek, s ha tovább erősödik az emberekben az a szemlélet, hogy ügyvédekkel, perekkel fenyegetik az orvost, akkor defenzív medicina alakul ki: a gyógyító a mainál is kevesebbet fog a betegnek mondani, nehogy felhasználható legyen ellene. Saját praxisára utalva Kiss István úgy fogalmazott: ő ugyan kellő alázattal bír a beteggel szemben, de nem hagyja, hogy döntsön helyette; nem enged a szakmaiságból. Pedig Kovács József bioetikus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete Bioetikai Részlegének vezetője szerint a számos probléma közül az egyik épp a beteg tájékozott belegyezésének hiánya, amely orvos és beteg partneri viszonyát, lényegében közös döntését jelentené. Mindezt indokolná a 2000 éves hagyomány erodálódása, a korábbi homogén társadalmat ugyanis – amelyben az orvos valóban ismerhette betegét és annak kívánságait – egy heterogén, elidegenedett világ váltotta fel, amelyben a beteg értékrendjének, vágyainak ismerete híján az orvos már nem dönthet a beteg helyett. A tájékozott beleegyezés kívánalma azonban csupán körül van írva a jogszabályokban. Bár az új egészségügyi törvényben megfogalmazott betegjogok elvben radikális változást hoztak, kísérletet jelentettek a korábbi atyáskodó orvoslás megszüntetésére, a törvény számos célját nem érte el. Ebben Kovács József szerint szerepe van annak is, hogy a jogszabályt jó szándékkal, de mégiscsak szakértők írták, miközben hiányzott ehhez az alulról jövő kezdeményezés – például a betegszervezetek részéről. Köbli Anikó