Napi egyszeri bázisinzulinnal érdemes kezdeni a per os szerekkel nem kontrollálható diabetesben szenvedő betegek kezelését, állapították meg egy bázis-, kétfázisú és prandialis inzulinkezelést összehasonlító vizsgálatban. A gyártó által támogatott, 4-T elnevezésű vizsgálatban 2-es típusú diabetesben szenvedő betegek csoportjában értékelték három különböző inzulinadagolási protokoll hatását. Noha a gyártók által finanszírozott, saját termékeikkel kapcsolatos kutatások hitelességét egyes szakértők vitatják, ebben a három összehasonlított készítmény ugyanannak a gyártónak a terméke, ezért ilyen tekintetben nem kell számítani torzításra. A vizsgálatban olyan cukorbetegek vettek részt, akik glikált-hemoglobin-szintje (HbA1c) metformin és egy szulfonilurea-származék szedése mellett 7–10%-os volt. A per os kezelést véletlen besorolás szerint kiegészítették a következő három protokoll egyikével: – naponta egyszer bázisinzulin (detemir inzulin), – naponta kétszer kétfázisú (bázis- és gyorsan felszívódó) inzulin (aspart inzulin), – naponta háromszor prandialis, gyorsan felszívódó inzulin (aspart inzulin). Ha a vizsgálat folyamán a betegek HbA1c-szintje 6,5% fölött maradt az inzulinkészítmény adagjának megfelelő beállítása ellenére, abbahagyták a szulfonilureakezelést, és kiegészítették az inzulinkezelést másféle inzulinnal: – a csak bázisinzulinnal kezelt betegeknek három prandialis inzulininjekciót rendeltek, – a kétfázisú inzulinnal kezelt betegek kezelését kiegészítették egy ebédkor adott gyors felszívódású készítménnyel, – a prandialis, gyorsan felszívódó inzulinnal kezelt betegeket ezen kívül bázisinzulinnal is kezelték. Az egyéves követés utáni eredményeket 2007-ben közölték (N Engl J Med 2007; 357:1716-1730). A New England Journal of Medicine-ben most megjelent közleményben a hároméves kezelés alatt elért eredményekről számoltak be. A harmadik év végére a HbA1c-szint mindhárom csoportban 7% körül volt. A bázisinzulinnal kezelt csoport tagjainak átlagos testtömege kisebb mértékben növekedett (3,6 kg-mal), mint a másik két csoport tagjaié (körülbelül 6 kg-mal). Hypoglykaemia legritkábban a bázisinzulin-csoportban, leggyakrabban pedig a prandialis inzulinnal kezelt csoportban lépett fel. A szerzők az eredményekből arra következtetnek, hogy ha szükségessé válik a per os antidiabetikum-kezelés kiegészítése inzulinnal, a legjobb választás elsőként a napi egyszeri bázisinzulin adása, amely szükség esetén kiegészíthető prandialis inzulinadagolással. Ezzel ugyanolyan hatékony vércukorszint-beállítás érhető el, mint a másik két protokollal, de némileg ritkábban lép fel hypoglykaemia, és kisebb mértékű testtömeg-növekedésre kell számítani. A cikket kísérő szerkesztőségi közlemény szerzői azonban emlékeztetnek, hogy az eredményeket a korábbi vizsgálatok fényében kell értékelni – ezekben hasonló betegcsoportban nem sikerült kimutatni, hogy az intenzívebb glikaemiás kontroll (alacsonyabb HbA1c-szint) javítaná a betegek prognózisát (N Engl J Med 2008; 358:2560-2572., N Engl J Med 2008; 358: 2545-2559.). Szemlézte: eLitMed.hu, dr. Kern Dávid Forrás: N Engl J Med 2009 Oct 29; 361:1736. N Engl J Med 2009 Oct 29; 361:1801.