Zombor Gábor gondolkodás nélkül vállalta a feladatot májusban, amikor Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter felkérte államtitkárának, bár szakmai körökben már tavaly ősszel emlegették a nevét Szócska Miklós utódaként. Az egészségügyért felelős államtitkár lapunknak többek között azt is elmondta, nagy változások várnak a háziorvosokra, úgy tűnik, fellélegezhetnek a kórházak, és szeretné, ha a tervezett költségvetésből is jól jönne ki az ágazat. – Miért hagyta el az orvosi pályát? – A kilencvenes évek közepén részben társadalmi, részben politikai tevékenységet folytattam, egészségügyi vezetői felkéréseket kaptam, így ezen a területen képeztem tovább magamat. Ténylegesen sohasem szakadtam el az egészségügytől. – Ebbe a sorba hogy illik a két ciklus óta tartó polgármesterség? – Amikor felkértek a pozícióra, már országgyűlési képviselő voltam, így ez inkább a személyemnek szólhatott. Valószínűleg a választókat a kecskeméti kórház főigazgatójaként végezett hat éves munkám győzte meg, nagy fölénnyel nyertem meg a helyhatósági választásokat 2006-ban és nagyon szép nyolc évet töltöttem el polgármesterként, talán nem is sikertelenül. – Az előző négy évben tagja volt a Parlament Egészségügyi Bizottságának, de nem volt túl aktív a vitákban. Ott például miért nem beszélt soha a hálapénzről? – Más volt a feladatom polgármester-képviselőként a bizottsági munkamegosztásban. De plenáris ülésen, például az Alaptörvény vitájában a hozzászólásomat azzal a kéréssel zártam, kerüljön be az alapokmányba, hogy a hálapénznek meg kell szűnnie.

fotó: Manek Attila

– Épül tovább a nemzeti egészségügyi szolgálat? – Miért? Most van ilyen? – Az elődje gyakran beszélt róla. – Ha ezt úgy értjük, hogy állami fenntartású marad az intézményhálózat, akkor igen. Az állami szerepvállalás – legalábbis a kórházak esetében – még erősödni is fog. De Magyarországon továbbra is megmarad a biztosítási jogviszony, és társadalombiztosítási alapon szerveződik az egészségügy. – Mi az, ami a folytatódhat az elmúlt években megkezdett munkából? – A népegészségügyi programokat, az Egészségfejlesztési Irodák (EFI) további működését, vagy a svájci-magyar együttműködés keretében megvalósuló egészségügyi alapellátás-fejlesztési modellprogramot, folytatását én is támogatom. Ezekből a projektekből azokat a tapasztalatokat igyekszünk kinyerni, amelyek illeszkednek népegészségügyi céljainkhoz, országosan hasznosíthatóak, enyhítik a humánerőforrás hiányt, segítik a praxisok feladatellátását. – Mégsem a foglalkozás-egészségügyé lesz a főszerep, ahogyan korábban mondta? –A népegészségügyi programok keretében az aktív dolgozó réteg érhető el a legnehezebben. Ők azok, akik még nem érzik magukat betegnek, de nem is érnek rá szűrésekre járni. Az éves foglalkozás-egészségügyi vizsgálatokba illesztett, központilag meghatározott szűrési programmal négymillió embert érhetnénk el akkor, amikor a megbetegedések előjelei már felfedezhetőek, de különösebb panaszt még nem okoznak. Az egészségben töltött életévek növelésének szempontból ez jelentős előrelépés lehetne. –Amikor az alapellátás megerősítéséről beszél, az azt jelenti, hogy a praxisok kapnak majd némi finanszírozási többletet? – Ezen dolgozunk, de más eszközök is vannak. Ha egy orvosnak több segítője van, ugyanazt a feladatot kisebb terheléssel is el tudja végezni. Pályázati pénzből olyan műszerek beszerzését is támogatjuk, amelyek lehetővé teszik a betegek szakszerű ellátását helyben. A cél az, hogy az alapellátás legyen az egészségügyi ellátórendszer bázisa, ne csak formális szerepet töltsön be. A jól képzett szakdolgozók sok olyan beavatkozást el tudnának végezni, amit most az orvosok csinálnak. Ez nem csak jobb munkamegosztást eredményezne, de a szakdolgozók presztízsét is növelné. – Véget ér a „beutaló- és receptgyártó kisiparosok” kora? – Ezt a megfogalmazást volt háziorvosként is vissza kell utasítanom. Azonban vannak problémák. A kilencvenes évek elején pezsgett a háziorvosi szakma. A korábban lenézett körzeti orvosból hirtelen kiemelt jelentőségű személy lett, stratégiailag támogatott volt az alapellátás. Mára kényszervállalkozóvá váltak az orvosok, a kártyarendszer sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert nem eredményezett minőségi versenyt, már csak azért sem, mert a betegek döntően ragaszkodnak az orvosukhoz. A háziorvosi kar korfája aggasztó, kevés az utánpótlás, és nincs igazi értéke a praxisoknak. A cél az, hogy az alapellátás legyen az egészségügyi ellátórendszer bázisa, ne csak formális szerepet töltsön be, hanem biztosítson adekvát terápiát. A háziorvosoknak vissza kell adni azokat a kompetenciákat, amelyeket képesek elvégezni. Hogy melyek lesznek ezek, azon már dolgozunk a Magyar Orvosi Kamarával (MOK) és az orvos szakmai szervezetekkel. – Az újabb praxisváltás pályázatból a tartósan betöltetlen körzetek számát csökkentenék. Ám sok esetben ezeket a szociokulturális környezet miatt nem választják a fiatal orvosok. – Az orvos mellett dolgozó szakembergárda bővítésével vonzóbbá tehetők a halmozottan hátrányos helyzetű régiókban lévő körzetek is, hiszen az orvosnak nem magára hagyatva kell megoldania a feladatokat. Míg 2011-ben 300, most 500 millió forintos keretösszegből gazdálkodhatunk, több pénzt kínálunk egy-egy pályázóknak. Reményeink szerint ezzel a távolabbi, mostohább környezetben lévő praxisokban is biztosítani tudjuk az ellátást. – Az Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal első féléves adatai szerint úgy tűnik, stagnál az elvándorlás, a szakma mégsem optimista. Ön az? – A kormány már az előző ciklusban is sokat tett a migráció mérsékléséért, például a két ütemben végrehajtott béremeléssel, vagy a rezidensek számára biztosított ösztöndíj rendszerrel. Az erőfeszítéseket folytatnunk kell. Az is az itthon tartás egyik eszköze, hogy a gyakorlati képzésben több figyelmet kapjanak a magyar hallgatók, akik most úgy érzik, hátrányban vannak a külföldiekkel szemben. – És a szakorvosi bérek? – A kezdő szakorvosok számára meg kell határozni a minimálbért, ami nem lehet kevesebb, mint a rezidensek ösztöndíjjal kiegészített fizetése. Ezt a költségvetésben rendezni kell. Ezután jönnek a bonyolultabb kérdések, mint a szakorvosi életpályamodell. – Az egészségügyben dolgozók életpályamodelljéről Balog Zoltán miniszter a Népjóléti Bizottság ülésén azt mondta, késni fog. Miért? – A szakdolgozói életpályamodell megvalósítható, ez csupán az ország gazdasági teljesítőképességén múlik. Probléma inkább az orvosoknál van, ahol a szakképzés befejezése után a hálapénzen alapuló finanszírozás egyelőre lehetetlenné teszi az életpályamodell kidolgozását. – Mindig elmondja, hogy most van politikai támogatottság az ágazat rendbetételére. A Nemzetgazdasági Minisztérium támogatását is érzi? – A kettő összetartozik. A kormányzat úgy gondolja, hogy a jelenlegi rendszert hatékonyabbá kell tenni, ennek hangot is ad, eszerint alakítja az erőforrások felhasználását is. Ahogy az ország gazdasága erősödik, erősödhet az ágazat finanszírozása. Hogy mennyi többletforrás lesz, az a költségvetésből derül ki, de annyi biztosan jutni fog, hogy javuljon az ellátórendszer működőképessége. Azonban csupán több pénzzel nem lehet tartósan fenntartható rendszert működtetni, átláthatóvá és hatékonnyá kell tennünk az egészségügyet. Még mindig folynak el pénzek feleslegesen. Ezt eredményezi a struktúra, és a hálapénz motiválta rendszer. A résztvevők nem mindig érdekeltek abban, hogy hatékonyabb legyen az ellátás, és nagyon kevés a minőségi kontroll. Az egyik onkológus szaktekintély szerint például az onkológiára kerülő betegek korábbi CT és MRI vizsgálatainak hatvan százaléka értékelhetetlen az ott dolgozó szakorvosok számára, de azokat is kifizette az OEP. Ezen mindenféleképpen változtatni kell, például aktualizált, egységes protokollok használatával, minőségbiztosítási módszerekkel. Ezek hiánya a mai fenntartói rendszer egyik legnagyobb hibája. – Korábban már célzott rá, hogy kisebb lesz a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet. Mi marad és mi nem? – Ez biztos. Hogy pontosan milyen feladatok maradnak ott, vagy válnak újra önállóvá, még nem dőlt el, de lesznek változások. – Például a kórházvezetők visszakapják a feladataikat? – Mindazokat a kompetenciákat visszaadjuk, amelyek a gyógyító tevékenységhez, és annak szervezéséhez szükségesek. – Meddig enyhíti a nyomást a kórházakon a most kapott pénz? – A kasszában meglévő tartalék kiosztása átmeneti segítséget jelent a működésben. – Lát arra lehetőséget, hogy év végéig kórházi adósságállomány, vagy legalább egy jelentős része szanálható legyen? – Most készülő javaslatunk arról szól, hogy a konszolidációnak lassítania kell az adósság újratermelődését. Azokat a költségelemeket, amelyekre a kórházaknak nincs befolyása, az államnak külön kell finanszíroznia. A teljesítményfinanszírozásból már csak a szakmai munkát kell biztosítaniuk az ellátóknak, ami jóval nagyobb esélyegyenlőséget jelent az intézményeknek. – A központosított közbeszerzések maradnak? – Miért? Mi a baj velük? – A kórházigazgatók arra is panaszkodnak. – Tapasztalatból mondhatom, hiszen én is az voltam, hogy a kórházigazgatók mindig kritikusak. A változások, a központosítások ellen eleinte mindenki tiltakozik. Azonban ha jók a tenderek, lehet jó beszerzéseket csinálni. – Miért a Magyar Rezidens Szövetség a kedvence? – Minden szakmai, érdekképviseleti szervezetet egyformán kiemelt partnerként kezelek. Viszont a migráció veszélye leginkább a fiatal orvosokat érinti, ezért a rezidensszövetség képviselőivel több ízben is tárgyaltam már, nagyon fontos és tanulságos gondolatokat fogalmaznak meg a rendszer működéséről. Bár időnként elég ütősen mondanak véleményt, de reálisan látják a helyzetet. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2014-08-06