A tanulmány
Bibó István 1948-ban írta az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című tanulmányt. Bibó szerint az akkori magyar közgondolkodást nagyban foglalkoztatja a magyar alkat megragadása, leírása, szerinte a Rajnától innen minden európai nemzetet intenzíven foglalkoztat a saját nemzetének karaktere. (Érdekes, hogy később Szűcs Jenő Elba–Lajta-határvonalat határoz meg törésvonalként, de 1948-ban a II. világháború után a Rajna vált inkább törésvonallá). Rávilágít arra, hogy sokszor a „magyar alkatot” teszi meg az értelmiségi közbeszéd a sorozatos katasztrófákért. Bibó vitatja, hogy a megszállásokat lehetne okolni a katasztrófákért, hiszen 1918/1867 óta nem állt Magyarország idegen uralom alatt. Németh László és Karácsony Sándor munkásságát részben méltatja, de kiemeli, hogy az észjárás egy változó jellemző és emiatt talán a teljes kérdésfelvetés téves lehet. (Bár ez az állítás az ő írására is részben kiterjeszthető lenne.) Bibó a bevezető után a magyaralkat-probléma újrakonstruálását végzi el. Elválasztja a „globalizáció” (a fiatalok nemzetközi zenére táncolnak stb.) jelenségkörét attól, hogy vajon mi okozhatta, hogy az „ország történetének legújabbkori szakaszában, különösen pedig a 19. század végétől kezdve, döntő történeti pillanatokban, mindenekfelett 1914–1920 között és 1938–1944 között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa.” 

A problémák
Bibó szerint a kulcsdöntések pillanataiban Magyarország vezetői képtelenek voltak reálisan megismerni az ország helyzetét és adekvátan reagálni. Nem idealizálja más nemzetek döntéshozatalát, hanem szerinte Magyarországon olyan módon vetődnek fel ezek a kérdések, hogy terméketlen és kontraproduktív eredmény születik. Bibó ezt a mozzanatot tartja a magyar alkat megzavarodásának és válságának. Ezt problematizálja és ezt próbálja történelmi távlatban megérteni. A narratív történelmi visszatekintés kiindulópontjának Bibó a 16. század elejét, a Székely–Dózsa György-féle parasztháború leverését választja. Szerinte ekkor alakul ki a parasztgyűlölő kisnemes, akit a főnemességgel való nyilvánvaló ellentétei sem késztetnek arra, hogy a parasztságot válassza érdekszövetségesének. A mohácsi vészt követően a királyi hatalom (mint a főnemesség egyik jelentős ellenereje) megszűnik és a rideg rendiség és végletes jobbágyelnyomás megszilárdul. Kelet-európai jelleget kap az ország. A Rákóczi-féle szabadságharc leverését követő időszakot a felvilágosult abszolutizmus, a felülről jövő reformok időszaka váltja. Bibó szerint Magyarországon a demokratikus közösségek kialakításának ügye összekapcsolódott a nemzeti önállósággal és a radikális mozgalom mélyen fel akarta számolni a rendiség gyökereit. Bibó szerint a 1848–1849-as szabadságharc fő céljának a nemzetek útjában álló Habsburg-birodalom felrobbantását tehette volna, de ez egyrészt túlmutatott katonai lehetőségein és nem sikerült a többi nemzettel megállapodnia, így kudarcba fulladt. Nem ért egyet azzal, hogy a kiegyezésig tartó időszak reformtörekvései anakronisták voltak, mert fő céljuk a népek lázadásának megtörése lehetett. A kiegyezést határozott zsákutcának és tévedésnek véli, szerinte két tévedésben lévő fél kötötte. „A kiegyezés vérbeli konzervatív cselekedet volt, s éppen ezért volt lehetséges a sok belső ellentmondás ellenére is: a megegyező feleket nem a célok és tervek, hanem a félelmek és aggodalmak közössége hozta össze.”
Részletes hatalompolitikai és társadalomtörténeti elemzés után Bibó azt vizsgálja, hogy vajon olyan nagyformátumú gondolkodók, mint Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Eötvös József, hogyan képviselhették a kiegyezést. Bibó szerint a mindkét félnek káros kiegyezés nyilvánvaló volt. Hat önállóságra törő népből nem képezhető egységes birodalom. Bibó szerint a Monarchia összeomlásáig az alapvetően önálltatás és megmerevedés volt jellemző, melynek fő vonása az volt, hogy a feudális országvezetés konzerválódott azáltal, hogy a köznemességből nem emelkedett ki egy jelentős, haladó, progresszív vonal, hanem éppen ellenkezőleg, megakadályozta a felemelkedni vágyó réteget demokratikus/haladó törekvéseiben. Bibó szerint tehát, önáltatás és ebből következő elhibázott stratégiák (nemzeti, nyelvi, asszimilációs stb.) sora vezetett az 1905-ös alkotmányválságig is. A szerző szerint az 1918-as magyar függetlenség meghozta annak lehetőségét, hogy „feloldja az ország közösségi életét lenyűgöző hazugságok hálózatát”. A kezdeti ígéretes lendületet Bibó szerint Trianon törte meg és körülbelül ekkor jött létre az önállótlanná vált értelmiség és polgárság. A gondolatmenet szerint hosszú távon paradox módon ekkor megint a 1867-es önáltató, lavírozó berendezkedés nyert teret. A Tanácsköztársaság irredenta kísérlete megbukott és Horthyék következtek. Ekkor a „keresztény középosztály” fogott össze a proletárforradalomtól való félelem közös alapján, amelyet a köznemesség közvetlen folytatásaként értelmez a szerző, ez kibírhatatlan társadalmi mozdulatlanságot okoz, amibe paradox módon a fasizmus kezd ellensúlyozni. Az ideiglenes visszacsatolást pedig minden reflexió nélkül fogadta Magyarország, anélkül, hogy a „nagy képet”, a megállapodást körülvevő igazságtalanságot mérlegelte volna.

Bibó szerint tehát a Székely–Dózsa-féle parasztfelkelésre adott köznemesi válasz, a werbőczyánus attitűd egész a II. világháborúig folytonos. Bibó a hamis realisták és a túlfeszült lényeglátók ideáltipikus kategóriát alkotja meg tanulmányában. A „hamis realisták” a valódi politikai és társadalmi folyamatokkal szembenálló narratívákban élnek és aszerint reagálnak. A hamis realisták azért realisták, mert a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak és abban érvényesülni próbálnak. A túlfeszült lényeglátók pedig, bár látják a valós társadalmi/politikai teret, nem alkalmasak vezetésre, szisztematikus munkára, tematizálásra: „konstrukciók hazugságát és kibírhatatlanságát; akiket azonban politikai vezetőknek, irányítóknak, gyakorlati, sorrendi kérdések eldöntőinek, az „exigenciák” tudóinak alig lehet elképzelni.” Bibó reflektál korabeli (1948-as) problémákra: szerinte a magyar rendi társadalom extrém hosszú fennmaradása kényszerűen véget ért és ezzel felszabadultak erők és lehetőségek milliók számára, de félő, hogy a rossz beidegződések nem konstruktív irányba is elhajlítják ezeket. Végül pedig hosszan kitér különböző lehetséges fejleményekre a történeti események tükrében. Bibó írása nagyfokú magyar történelemismeret igényel, mert sokszor csak utal az eseménytörténet részleteire. Kétségtelenül lehetne vitatkozni sarkos megállapításával, különösen a lélektan, a kommitológia és a politikatudomány modern irodalmának tükrében, ugyanakkor egységes, provokatív és koherens írás, amelynek egyes kérdésfelvetései ma is aktuálisak.

Bíró Zita