Kétszáz éve, 1811. november 21-én hunyt el Heinrich von Kleist, az első nagy 19. századi német drámaíró, a romantikus nemzedék egyik zseniális alakja. „A német nyelv egyik legnagyobb, legmerészebb, legmagasabbra törő költője volt, drámaírónak párját ritkítja – s párját ritkítja mindenképpen mint prózaíró, elbeszélő is; egyszeri, soha vissza nem térő tünemény volt, kirítt minden hagyományos rendből és elképzelésből, excentrikus témáiba úgy beleásta magát, hogy az már hisztériával, tébollyal volt határos: és mélységesen szerencsétlen volt mindemellett, olyan igényeket támasztott önmaga iránt, amelyek felőrölték életerejét, a lehetetlenért küzdött, minduntalan pszichogén, lelki eredetű betegségek sújtották, és korai halálra volt ítélve: harmincöt esztendős korában megölte magát, egy nővel együtt, akit nem is szeretett, csak a meghalni akarás fűzte össze őket, mert az asszony gyógyíthatatlan beteg volt; megölte magát, mert amint mondotta, "ezen a földön nem volt már tanulni- vagy megszereznivalója”; megölte magát, mert belefáradt tökéletlenségeibe, metafizikai vágy szállta meg, hogy töredékes egyéniségét elszórja a mindenségbe – hátha az majd tökéletesebb egységet teremt belőle. Harmincöt év: ilyen rövid idő alatt tört ki belőle hatalmas életműve. „Kitört” – nem helyes szó, mert lassan, kínlódva dolgozott, szüntelenül törölt és módosított: másrészt azonban mégis ez a helyes szó, mert minden, amit csinált, szélsőséges és aggasztó dinamikájú; ilyen rövid élet folyamán tehát, s még azáltal is késleltetve, hogy csak későn ismerte fel önmagát, későn értette meg, hogy elhívatott költő és csakis erre hivatott – rövid néhány esztendő alatt, egymást követő vulkanikus kitörésekben, olyan művet hoz létre, amely már mennyiségileg is bámulatra méltó." – írta KleistrőlThomas Mann 1777. október 18-án született az Odera menti Frankfurtban. Felmenői többnyire katonatisztek voltak, így - bár viszolygott a militarista légkörtől - ő is tiszti pályára lépett. Hét "elvesztegetett, értékes évet" töltött a hadseregben, 1799-ben aztán lemondott hadnagyi rangjáról és beiratkozott a frankfurti egyetemre, ahol filozófiát és matematikát hallgatott. Tanulmányai végeztével egy darabig házitanító volt, ekkor ismerkedett meg élete nagy szerelmével, Wilhelmine von Zegnével. A nőt először magával ragadta a művelt és szenvedélyes ifjú, ám miután látta, hogy Kleist nem tudja biztosítani számára a polgári életformát, szakított vele. A megviselt Kleist előbb Párizsba, majd Svájcba utazott felejteni, itt írta meg 1803-ban első művét, A Schroffenstein család című tragédiát. 1805-ben Königsbergben megpályázott egy köztisztviselői állást a kincstári uradalmak igazgatásánál, de a képzési idő alatt felmondott, s Drezdába utazott, ahol a franciák - a német városban Napóleon volt az úr - kémkedés vádjával letartóztatták, hat hónapra börtönbe zárták. Ekkor készítette el Moliere Amphitryonjának átdolgozását. Szabadulása után folytatta szertelen, bohém életét: hol napokig csak írt, hol meg csak hevert szobájában. Szinte állandóan szerelmes volt, ám a rossz nyelvek szerint soha életében nem volt testi kapcsolata nővel. 1808-ban megjelent mitológiai tárgyú sorstragédiája, a Penthesilea, megírta a Heilbronni Katica avagy a tűzpróba című drámáját, amelyet sorra mutattak be a bécsi, grazi és a bambergi színházak. Ugyanebben az évben Weimarban színre vitték Az eltört korsó című vígjátékát, amelyet ma is az egyik legjobb klasszikus német vígjátékként tartanak számon, akkor azonban csúfosan megbukott. 1809-ben Berlinbe költözött, megalapította a Berliner Abendblatter című lapot, amely hat hónap múlva megszűnt. Ezzel elvesztette egyetlen biztos anyagi forrását, életének utolsó éveiben nyomorognia kellett. Egyre fokozódó magánya és szegénysége ellenére tovább dolgozott, ekkor írta meg prózai műveit, köztük egyik remekművét, a Kohlhaas Mihályt, amelyet Hajnóczy Péter és Sütő András is feldolgozott. Élete utolsó évében írta meg legkiforrottabb darabját, a Homburg hercege című történelmi drámát, amelyet csak tíz évvel halála után adtak ki. Az anyagi nehézségek, a depressziós időszakok, az el nem ismertség végleg kiábrándították az életből. Több személyt keresett meg a közös öngyilkosság gondolatával, végül ráakadt egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő nőre, Henriette Vogelre, akivel együtt követtek el öngyilkosságot. 1811. november 21-én a Berlin melletti Wannsee partján Kleist mellbe lőtte Henriettét, majd szájába vette a pisztolyt, és végzett magával is. Írói teljesítményét csak a 20. században kezdték méltányolni. Ősét látta benne Kafka és az expresszionizmus, tanulmányt írt róla Thomas Mann, Stefan Zweig és Aragon, darabjait pedig napjainkban is gyakran műsorukra tűzik a színházak. NZS