Öt orvosi ernyőszervezet nagyszabású tüntetést szervezett „SOS az egészségügyért” mottóval, hogy kifejezzék elégedetlenségüket státuszukkal, fizetésükkel és az egészségügyi rendszer általános helyzetével szemben – közölte a közszolgálati televízió. Az ország egész területéről összegyűlt orvosok többek között „Ha nem kellünk az országnak, kellünk másnak” és „Túlhajszoltak, alulértékeltek, alulfizetettek vagyunk” feliratú transzparensekkel vonultak a kormány épülete elé. A nagygyűlésen az Orvosi Kamara alelnöke azt mondta: nem valaki ellen, hanem a közegészségügy megmentéséért gyűltek össze. „A rendszer elérte a fenntarthatóság határát, a nyugdíjas és a nyugdíj előtti kollégák tartják életben. Ez normális?” – tette fel a kérdést. Az orvosi szakszervezet elnöke beszédében azt mondta, hogy az egészséges egészségügy mindenki érdeke, függetlenül a politikától, az ideológiától és a pártoktól. Arra szólított fel, hogy akiknek döntési jogkörük van, kezdjék meg az egészségügyben felmerülő problémák mihamarabbi megoldását. A már korábban bejelentett demonstrációt annak ellenére tartották meg, hogy az öt ernyőszervezet, az Orvosi Kamara, az Orvosi Szakszervezet, a Kórházorvosok Szövetsége, a Családorvosok Koordinációja és a Fiatal Orvosok Kezdeményezése egy nappal korábban tárgyalóasztalhoz ült a minisztérium képviselőivel. Döntésüket azzal indokolták, hogy tanultak a korábbi tapasztalatokból, és az ígéretek és bejelentések helyett konkrét lépéseket várnak. A tárcavezető szerint azonban a demonstráció indokolatlan, és reményét fejezte ki, hogy ezt az állampolgárok és a betegek is felismerik.

A kedves Olvasó joggal kérdezheti: hol és mikor volt ez a tüntetés? Egyáltalán, megtörtént? Melyik távoli, utópisztikusnak tűnő világban, ahol szakmai szervezetek, sőt köztestületek tagjai is nyíltan kritizálhatják a kormányukat? Ahol összefognak és együtt cselekednek a betegeikért, az egészségügyi rendszer működőképességéért és a lakosság jobb egészségi állapotáért is?

Önök szerint ez megtörténhetett volna itt, Magyarországon, 2023 márciusában? Vagy bármikor az elmúlt pár évben? Ha őszintén belegondolnak, és a saját személyes tapasztalataikra támaszkodnak, akkor valószínűleg nemleges a válaszuk. Szakmai szervezetek összefognak és együtt demonstrálnak? A közszolgálatinak nevezett televízió erről beszámol? Hitelesen? Akkor mégis honnan származik ez a tudósítás?

A fenti hírt a HVG tette közzé 2023. március 18-án, szombaton 16 órakor „Horvátországban utcára vonultak az orvosok” címmel a horvát közszolgálati televízió tudósítása alapján (https://hvg.hu/gazdasag/20230318_Horvatorszagban_az_utcara_vonultak_az_orvosok). A helyszín azonosítására alkalmas szavakat kihúztam a szövegből, amit a lényeget megőrizve egy kicsit rövidítettem. Mindez Zágrábban történt, a szakmai szervezetek természetesen horvátok, a tárcavezető pedig az egészségügyi minisztériumot vezeti. Ott ilyen is van…

Ez a hír éppen kapóra jött, hogy – kontrasztként – felvezessem vele a Magyar Orvosi Kamarával (MOK) történtekről szóló töprengésemet. Mert e mellett nem lehet csak úgy, szó nélkül elmenni. Mert Magyarországon élek, ami alkotmánya, bocsánat, alaptörvénye szerint köztársaság, így az enyém is. Mert orvos vagyok, eddig kötelező módon a Magyar Orvosi Kamara tagja. Ráadásul a MOK Egyesület alapító tagja voltam, sőt aktívan részt vettem – még a rendszerváltást megelőzően – az újraalakuló MOK szervezésében, olyannyira, hogy német mintára még alternatív alapszabály-tervezetet is készítettünk. A LAM 1990-es alapítását követően a kiadvány kéthetente megjelent Egészségpolitikai Mellékletéből gyorsan önállósítottuk a Magyar Orvos című orvosi közéleti folyóiratot. A MOK akkoriban hivatalos lapjának nem csupán alapítója, hanem kiadója és első főszerkesztője is voltam. Így talán érthetőbb az az attitűd, amivel a MOK körül jelenleg kialakult helyzetet szemlélem.

Egészen a kétezres évek elejéig a British Medical Association – a BMJ kiadójaként – a LAM-ot és a Magyar Orvost is kiadó Literatura Medica Kiadó kisebbségi társtulajdonosa volt. Ezért nagyon szoros kapcsolatot ápoltunk a BMA-jel, és folyamatosan figyelemmel kísértük a Nagy-Britannia és a Commonwealth egészségügyében zajló folyamatokat. Ezekről rendszeresen tudósítottunk a BMJ Magyar Kiadásának hasábjain, és a MOK akkori vezetésének is próbáltuk átadni az ottani tapasztalatokat. Egyébként a BMA önkéntes alapú szervezettsége az 1990-es években 95-98% körüli volt... 

Nagy-Britannia szerencsés ország, már több száz éve nyírják azt a bizonyos demokratikus gyepet. A BMA elődszervezetét (Provincial Medical and Surgical Association), amely 1856-ban alakult át BMA-vé, 1832-ben alapították. A magyar orvostársadalom hivatásrendi szervezetei kevésbé szerencsés sorsúak, történetük leképezi az anyaország hányatott sorsát, jól tükrözik Magyarország történelmi kataklizmáit. Anélkül, hogy elmerülnénk az izgalmas történeti részletekben, az biztonsággal kijelenthető, hogy a 19. századi indulásunk viszonylag korszerűnek mondható, hiszen 1837-ben létrejött a Magyar Királyi Orvosegyesület, majd az Orvosi Hetilap első, 1857-es számában Markusovszky Lajos meghirdette, hogy „Célunk a magyar orvostársadalom és -hivatás emelése, az orvosok állásának szabályozása az államhoz, a közönséghez és ügyfeleinkhez.” A kiegyezés után sorra alakultak a szakmai érdekek képviseletére a különféle orvosi szervezetek, azonban 1918–19-ben a politikai érdekek kerültek előtérbe, külön szervezetbe tömörítve a baloldali és a „keresztény-nemzeti” orvosokat. Az 1936. évi I. törvénycikk „Az orvosi rendtartásról” német és osztrák mintára hozta létre a kötelező tagsággal bíró Országos Orvosi Kamarát (OOK), amely a II. világháború későbbi éveiben az úgynevezett „zsidókérdésben” enyhén szólva dicstelen szerepet játszott, sőt a német megszállás során hivatalosan sürgette a zsidó orvosok deportálását. Ezért a háború után az ideiglenes kormány hatályon kívül helyezte az orvoskamarai törvényt, ezzel feloszlatva a kamarát. 

Ez így is maradt egészen 1988 decemberéig, amikor a rendszerváltás hajnalán a Budapesti Kongresszusi Központban egy szenvedélyes nyíltszíni vita után, önkéntes tagságon nyugvó köztestületként megalakítottuk az egyesületi Magyar Orvosi Kamarát (MOK). A szervezőmunka eredményeként a rendszerváltás utáni kormányok és az első szabadon választott Országgyűlés az önkéntes, de törvényi háttér nélkül működő kamarát az államszocialista egészségügyi rendszer átalakítása során aktívan bevonta a döntések előkészítésébe, partnerként ismerte el. Ezt a szerves fejlődési folyamatot koronázta meg az 1994. évi XXVIII. törvény, amelynek Preambuluma szerint az akkor regnáló hatalom elismerte nem csupán az orvosi hivatás gyakorlóinak jogát a szakmai önkormányzathoz, lehetővé téve, hogy az orvostársadalom közvetlenül és a maga által választott testületei, tisztviselői útján demokratikusan és önállóan intézze szakmai ügyeit, meghatározza és a közérdekkel összhangban képviselje szakmai, etikai, gazdasági és szociális érdekeit, hanem azt is célul fogalmazta meg, hogy ennek révén az orvostársadalom társadalmi súlyának, szellemi tőkéjének megfelelő mértékben járuljon hozzá az egészségpolitika alakításához, a lakosság egészségügyi ellátásának javításához. 

A 2007. április 1-jén hatályba lépett 2006. évi XCVII. törvény azonban aktuálpolitikai okokból – az egészségügyi rendszer tervezett, radikális átalakítása előtt, a MOK várható ellenállásának letörése érdekében – megszüntette a kötelező kamarai tagságot, elvonta a köztestületi feladatok és jogosítványok jelentős részét. De hamar fordult a politikai széljárás: az április l-jén életbe lépett 2011. évi XXIII. törvény 2011. június 1-jétől ismét kötelező kamarai tagságot és egy új etikai kódex megalkotását írta elő.

A MOK történetében jelentős fordulópontot jelent a 2019-ben bekövetkezett, lényegében teljes tisztújítás, amelynek során többségében az Újratervezés csoport jelöltjei kaptak bizalmat. A 2021. január 1-jével életbe lépett 2020. évi C. törvény az egészségügyi szolgálati jogviszonyról törvényerőre emelte a megújult MOK bérkövetelését, és végre eltörölte a minden jobbító szándék és tett legfőbb akadályát képező hálapénz több mint hét évtizedes rendszerét.

És elérkeztünk a mához: megint csak kora tavasszal (úgy látszik, ekkor van a szezonja) a törvénygyárból statáriális hirtelenséggel, pár tucat órányi vajúdás után ismét kicsusszant egy torzszülött, amelynek eredményeként megint nem kötelező a kamarai tagság – viszont legalább nyilatkozhatunk, hogy a MOK tagjai akarunk-e maradni. A rendszerváltás idején megfogalmazott önkormányzatisághoz képest még az etikai ügyeinket sem intézhetjük magunk. Legalábbis egy darabig... 

Mert senkinek ne legyen kétsége: ez sem fog örökké tartani! A magyar orvostársadalom szervezeteinek, így a MOK-nak a története is azt jelzi, hogy bár nem tudjuk magunkat olyannyira függetleníteni a történelem viharaitól, mint a jobb sorsú, évszázados demokratikus hagyományokkal bíró és a demokráciát a mindennapokban megélő szervezetek, de egy, a saját értelmiségi szerepét tudatosan megélő hivatás képviselőinek önszerveződése tartósan nem nyomható el. Akárki akármit akárhol is akarjon az éppen aktuális politikai és egyéb érdekei mentén...

Ez persze elsősorban rajtunk, a hivatásrend tagjain múlik. Mert nekünk kell eldöntenünk, hogy akarunk-e egy tudatos, korszerű elveket valló, nemcsak a szakma érdekeit, hanem a betegeink és klienseink szempontjait, az egész társadalom jóllétét is figyelembe venni akaró és képviselni hivatott MOK tagjai maradni. Azért, hogy a jövőbeni generációkra egy jobb, boldogabb, igazságosabb, élhetőbb és egészségesebb világot hagyjunk annál, mint amiben most élünk. Mert hitem szerint csak ez lehet minden felelős értelmiségi generáció igazi célja. 

Abban bízom, hogy ebből az újabb kormányzati tisztítótűzből a MOK főnixmadárként ismét feltámad, és végre betölti azt a méltó küldetését, amiért 1988-ban megalapítottuk, és amelyet 1994-ben törvénybe foglaltak. Ha Önök is így gondolják és e szerint cselekszenek, akkor így lesz.