Hol szoktunk műalkotásokkal találkozni? Fehér falak között, múzeumban és galériákban. De el tudjuk képzelni, hogy kint a domboldalban vagy a patakparton nézzünk egy szobrot, festményt vagy installációt? Olyan műalkotást, amely sárból, nádból, kőből készült, és amelyet a természet erői lassan lebontanak? Cikkünkben egy különleges kortárs művészeti irányzatot mutatunk be, és vele együtt az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem egy olyan képzését, amely mind a magyar, mind az európai felsőoktatásban egyedülálló. Organikus újrakapcsolódás A természet mint önálló téma csak a 19. század során vált érdekessé a képzőművészetben. Ekkor alakult ki a tájkép műfaja, különböző jelentésekkel társítva az idealizált, később realisztikus tájat. A kialakuló nemzeti identitás szimbólumaként vagy lelkiállapot kivetüléseként egyaránt megjelenhetett a természet egy részlete a vásznon. Majd az erdők, dombok, vizek főszerepet játszottak a műteremben kiszabaduló, a látást átalakító plein air festészetben is. A 19. század és 20. század elejének romantikus, realista, naturalista vagy épp impresszionista tájképei mindannyiunkban benne élnek. A természetről való gondolkodás azonban a 20. század második felében ismét gyökeresen átalakult, amit a művészet is követett – ez azonban még nem vált közismertté. Az ökológiai rendszerekben való gondolkodás és a környezetvédelem a tudományosságban és a civil aktivizmusban a 60-as, 70-es években jelent meg, többek között Rachel Carson Néma tavasz című könyvével és a Római Klub első jelentésével (A növekedés határai). Ma azokat az éveket éljük, amikor a klímaváltozástól való fenyegetettség miatt az ökológiai figyelem kezdi áthatni a közgondolkodást is, legalább az ismeretek szintjén. Egy aktív kisebbségnek már alapjaiban határozza meg az életvitelét és fogyasztói választásait, ami gyakran együtt jár a természet rendszereire való ráhangolódás vágyával, a földközeli életforma újrafelfedezésével. „A szobanövény az új háziállat”, trendi a paradicsompalánta az irodaablakban, szaporodnak a városi kiskertek. A növény- és állatvilághoz való gondolati és érzelmi visszatalálás egyre több embert érint, és szerencsére sokan nem csak élményszinten keresik a kapcsolódást, hanem elméleti és gyakorlati ismeretszerzéssel. Míg a keleti művészetben hosszú évszázadok óta hangsúlyosan jelen van az ember és a természet harmonikus együttélésének motívuma, a nyugat- és közép-európai művészetben ez a fajta érdeklődés körülbelül egyidős a környezetvédelem megszületésével. Az erősödő ökológiai problémák felismerése csakhamar olyan művészi válaszokat hívott elő, mint például Denes Agnes következetesen véghez vitt koncepciója, amikor a World Trade Center lábánál búzamezőt vetett és gondozott. Ez az egyszerre konfrontatív és felemelő hatású műalkotás a gazdasági egyenlőtlenség, az éhezés, környezetrombolás és klímaváltozás kérdésére hívta fel a figyelmet 1982-ben. Ez a kezdeményezés akkor sem és ma sem maradt egyedül. A hetvenes–nyolcvanas évektől kezdődően minden régióban akad nem egy alkotó, akinek a művészetét a természet iránti érdeklődés és alázat jellemzi. A természetben, a természettel, a természetért A természetművészet nem önálló irányzat, inkább attitűd. Olyan művészek munkáira szokás használni ezt a fogalmat, akiknek a figyelme a természetre vagy a természettel érintkező emberre irányul, és akik együtt szeretnének alkotni a környezettel – nem a műteremben, hanem szabad ég alatt. Olyan anyagokkal, amelyeket ebben a közegben találnak, elfogadva a környezeti erők beavatkozását is. Egy fűzfavesszőkből font szobor, amely egy ártéri területen áll, vagy egy saját kezűleg ásott gödörben zajló happening nyilván nem vagy csak igen speciális körülmények között vonható be a galériák művészetreprezentáló tevékenységébe, így az ilyen alkotás a műkereskedelemből is kimarad. Mint a zen-koanban szereplő halott macska, amely azért a legértékesebb dolog a világon, mert senki sem tudja az árát: hasonló pozícióban vannak a természetművészeti alkotások is a mainstream felől nézve. Nem érvényesek rájuk a művészetipar törvényei. Szabadok; igazi értékük a művészre és a befogadóra van bízva. Nem az öröklétnek készülnek, többnyire nem lehet birtokolni őket, mégis meg akarják változtatni az életet. Aktuálisak és társadalmilag hasznosak, de a természeti ciklusokba illeszkedő mulandóság idővel eltünteti őket. Sokszor nem is az elkészült mű, hanem a készítés folyamata a lényeges, amely az egy vagy több alkotó mellett akár a környéken lakókra, a helybéliekre is hatást gyakorol. A természetművészet ugyanis többnyire hangsúlyosan lokális. Nem látszik a műholdakról, mint a land art nagy földmozgatással járó alkotásai, hanem szelíden belesimul a tájba. De ez a belesimulás azt feltételezi, hogy a művésznek elmélyülten otthonosnak kell lennie abban a természeti és kulturális környezetben, amelyben alkot. Ezért megismerkedik az ott zajló természeti folyamatokkal, a fellelhető anyagokkal, jellemző tájformákkal. Sokan emellett a helybeli kultúrák elérhető gyökereit is keresik. Nem egy esetben pedig helyi lakosokkal együtt készül el egy alkotás, a tervezéstől a kivitelezés fázisain át. A művész arccal a földre fekszik, és testének lenyomatával teremt kapcsolatot különböző helyszínekkel, megidézve a női test és a föld találkozásának szakrális vetületeit is (Ana Mendieta). A művész addig fekszik egy víztől duzzadó, magokkal teli kádban, amíg azok a teste melegétől kicsíráznak (Teresa Murak). Joseph Beuys 7000 tölgyet ültet a 7. Documentára. Erőss István ornamentikának tűnő penészkultúrát telepít egy erdőben álló oszlopra, máskor pedig a saját önarcképét vonja be penésszel. A természetművészet valójában az élő környezet és a mostani civilizációnk adottságainak harmonizálása, az egymást támogató együttélés kitapasztalása. Új szövetségkötés, ami nagyobb kihívás, mint a természeti létezés „őseredeti” formájának keresése. Hiszen a környezetet az emberiség formálta a ma ismert állapotára; kultúrtájakra járunk kirándulni, amikor „kimegyünk a természetbe”, és lassú odafordulásunk a megmaradt ökoszisztémák felé a Földet uraló technikai civilizáció keretében történik. Ebből a szempontból nézve különösen szerencsés, hogy természetművészet egyszerre és integratívan merít mindabból, ami természeti és ami civilizált lényként a rendelkezésünkre áll. Merít a kulturális gyökerekből: a lokális hagyományokból, még ha töredékesen maradtak is fenn, illetve az univerzális emberi szimbólumokból és történetekből (mítoszok, mesék). Merít a helyi erőforrásokból és anyagokból. Az adott helyen együtt létező rendszerekre koncentrál. Él a biológiai környezet belső dinamikájáról szóló tudományos ismeretekkel, közben szociológiailag is tájékozódik. Individuálpszichológiai szempontból az érzéki és érzelmi megtapasztalásra támaszkodik, a nem logocentrikus szimbolikus gondolkodásra, és az olyan, leginkább kicsi korunkban megtapasztalt manualitásra, mint a homok, sár, agyag formálása, a természeti alapanyagokkal (faágak, tobozok, kavicsok stb.) való tárgyépítés. Az alkotófolyamat célja pedig az, hogy mindezeket egyesítve mögöttes tartalommal rendelkező, harmonikus jelet hagyjon a természetben. Hogy (Molnos Zselyke ökopszichológus megfogalmazását kölcsönözve) „(l)eegyszerűsítő észlelésünket, melynek során csak elkülönült tárgyakat, vagy élőlényeket látunk, felváltsa egy tágabb és mélyebb észlelés, hogy meglássuk a komplexitást, az egységet, a kölcsönös összekapcsoltságot a világban és felismerjük a tágabb időbeli és térbeli összefüggéseket”. A természetművészet nem kristályosodott még fix jelentésű fogalommá, mozgalomnak sem nevezhető, de a benne lévő szemléleti, magatartási alapok jól körülírhatók. Esztétikai faktora miatt elhatárolható a környezetvédelmi aktizmustól is – fő törekvése ugyanis nem az egyszerű üzenetek kommunikálása, hanem alkotófolyamattal újrateremteni az alkotó/műbefogadó és a természet viszonyát, teret hagyva az egyéni megélésnek és megértésnek. Ez transzformatív esemény, amely jó esetben az ember egész lényét, teljes vitalitását megérinti. Ha a 20. és 21. század képzőművészeti törekvései között tallózunk, akkor számos elkülönülő, önálló címkét viselő irányzatból kiemelhetünk olyan műveket, ahol a művészeti aktus helyszíne és tárgya a természet, közvetlen fizikai kontaktussal. Ecoart, earth art, ressource art, primitivist art, ritual art, progress art, environmentalizmus… hogy a közelmúlt és jelen nyugati művészettörténetéből soroljunk néhány irányzatot, amelyekben megjelenhetnek természetművészeti aspektusok. A Távol-Keleten sokkal inkább magától értetődő ez a szemlélet, és ott a nyugatinál jóval nagyobb publicitást is kapnak a természetművészeti alkotások, például a dél-koreai Yatoo-csoport munkái. A nyugati és keleti alkotók között az elmúlt évtizedekben termékeny kapcsolatok jöttek létre, szimpozionok, művésztelepek hozzák össze a hasonlóan gondolkodókat. Természetművészeti képzés Egerben A természetművészet globális hálózatán belül abban a kitüntetett helyzetben vagyunk, hogy Magyarországon létezik kifejezetten természetművészeti felsőoktatási képzés, ami világszinten egyedülállónak számít. Az egri Esterházy Károly Katolikus Egyetem (EKKE) Képzőművészeti Tanszékének képalkotás szaka indított ilyen témájú akkreditált oktatási programot 2010-ben. A már több mint tíz éve létező képzés elindításához Erőss István képzőművész Egerbe kerülése adta az impulzust, mivel ő évtizedek óta intenzív figyelemmel foglalkozik természetművészettel, és komoly nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezik ezen a téren. De Erőss István mellett az egri tanszékhez más olyan művésztanárok is kapcsolódtak, akiknek a munkásságában a rurális környezet és a természet kiemelt szerepet kap, pl. Bukta Imre, Molnár László József vagy a fiatalabbak közül Szigeti Csongor Gábor. Az EKKE képzése szorosan összefonódik a Farkaskő Noszvaji Barlang Művésztelep Egyesület munkájával. Ez helyspecifikus alkotómunkát tesz lehetővé a Déli-Bükk táján, részint a különleges noszvaji barlanglakásokban, amelyek leromlott állapotú szükséglakásokból váltak virágzó művészteleppé. A bükki terepmunka egyik fontos szempontja az idő: a noszvaji helyszínre az év minden szakában visszatérnek a hallgatók, hogy a változásokat megélhessék és dolgozhassanak az adott évszak jellegzetességeivel. Az elméleti képzés során a művészettörténetet a néprajz egészíti ki, az oktatás műtermi része pedig hangsúlyosan a természeti anyagok megismerésére és a tradicionális kézműves technikákra koncentrál, például a csapolás, kötözés, kosárfonás, nemezelés eljárásaira. A mester-tanítvány viszony fontos a képzésben, és hála az oktatók szakmai beágyazottságának, a hallgatók rendszeresen részt vehetnek különböző hazai és nemzetközi művésztelepeken és kiállításokon is, akár rangos alkotók asszisztenseként. Jellegzetessége még az egri specializációnak, hogy a művészképzés mellett művészetpedagógiai készségek kialakítására is törekszik, hogy a természetművészet közösségi aktivitásként és a tudatos szemléletformálás eszközeként is érvényesülhessen. Egy természetművész tanár nemcsak művészi munkálkodásával vesz részt a környezeti és társadalmi kérdések aktív alakításában, hanem az alkotást pedagógiai folyamattá tudja változtatni, bevonva másokat is a teremtő munkába. Így élményszerűen erősíthetik a tanítványaik környezetvédelem iránti elkötelezettségét, képzelőerejét, önkifejezését, manuális ügyességét, szépség iránti fogékonyságát és akár a közösségként való megújulásukat is. Az EKKE és a Farkaskő NMBE a természetművészeti képzés 10 éves jubileuma alkalmával kötetet jelentetett meg a hely- és közösségalapú természetművészeti és pedagógiai tapasztalatairól. A természetművészet szemléleti és művészettörténeti alapjaiba Erőss István, illetve Balázs Péter írása, a pedagógiai vonatkozásokba Egervári Júlia vezet be igen inspiráló szöveggel. Reflexiókat olvashatunk egy roma fiatalokkal végzett természetművészeti projektről, amely csoportrehabilitációs céllal indult el. Érdekes és tanulságos a Lipkovics Péter által leírt folyamat, ahogy a szerző a cigány hagyományok eltűnésére való rácsodálkozástól eljutott a fiatalok valós vizuális kultúrájának és szimbólumkészletének feltérképezéséig, majd alkalmazkodva az egyéni rajzi és önkifejezési képességekhez, együtt új projektet alakítottak ki, amely el tudta érni az eredeti célkitűzéseket is. Tátrai Vanda meseterapeuta a természetművészet és a népmesék között von párhuzamot a természethez való kapcsolódás szempontjából. A kiadványt a tanszék alkotásairól készült képek illusztrálják, amelyek még a képernyőn nézve is elemi erejűek. Cziglényi Boglárka Az EKKE és a Farkaskő NMBE közös kiadványa: Tér-Természet-Művészet