Részletes keresés

Lege Artis Medicinae

2011. FEBRUÁR 20.

Emlőrák tüdőmetasztázisának kezelése fulvesztranttal

BITTNER Nóra

A 64 éves nőbeteget 1991-ben szűrés során emelték ki bal oldali emlőelváltozása miatt. A malignitás igazolása után bal oldali mastectomia és axillaris blokkdissectio történt. A szövettani vizsgálat in situ ductalis carcinomát (IDC) igazolt: ösztrogénreceptor (ER) 80%-ban pozitív, progeszteronreceptor 50%-ban pozitív, Her-2- (FISH-) negatív.

HUN 2011;21(02)

Lege Artis Medicinae

2008. FEBRUÁR 21.

Terhesség és inzulinrezisztencia: elméleti és klinikai kérdések

BARANYI Éva, WINKLER Gábor

Ismert, hogy a terhesség élettani inzulinrezisztenciával jár: fokozódik a contrainsularis hormonok (szérumkortizol, növekedési hormon, humán placentaris laktogén, progeszteron) hatása, növekszik a testsúly, megváltozik - döntően a zsírszövet felszaporodásából eredően - az inzulinhatás szem...

HUN 2008;18(02)

Lege Artis Medicinae

2006. MÁJUS 21.

A változókor utáni nők ösztrogénreceptorra ható kezelésének komplex hatása

TAKÁCS István, LAKATOS Péter

A menopauzát követő hormonhiányban számos betegség gyakorisága növekszik ugrásszerűen. Logikusnak tűnt a hiányzó hormonok pótlása ezek megelőzésében, kezelésében. A hormonterápia azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

HUN 2006;16(05)

Ca&Csont

2004. MÁJUS 20.

A progesztogének szerepe és hatásai menopauzális hormonterápia során

ÁCS Nándor, MERICLI Metin, VERMES Gábor, LANGMÁR Zoltán

A posztmenopauzában fellépõ hormonhiány következményeinek adekvát kezelése az ösztrogénterápia. Azonban azoknál az asszonyoknál, akiknek uterusa intakt, az ösztrogén-monoterápia mellett jelentõsen fokozott az endometriumhyperplasia és -carcinoma kockázata. Emiatt az ösztradiolkezelést - az endometriumcarcinoma kialakulásának kockázatát minimalizálandó - kell kiegészíteni progesztogénnel.

HUN 2004;7(02)

Lege Artis Medicinae

2001. FEBRUÁR 20.

A HER2-status klinikai jelentősége emlőrákban

KAHÁN Zsuzsanna

A HER2 (HER2/neu, c-erbB-2) az EGF-receptorcsalád olyan tagja, amely (akár hozzákötődő, „aktiváló” ligand nélkül is) daganatos átalakuláshoz és daganatprogresszióhoz vezet. A humán emlőrákok hozzávetőleg egynegyedében a HER2 fokozott kifejeződése figyelhető meg. A HER2-expresszió, a HER2-status meghatározására a gyakorlatban az immunhisztokémiai és a fluoreszcens in situ hibridizációs (FISH) módszerek tűnnek a legalkalmasabbnak.

HUN 2001;11(02)

Lege Artis Medicinae

1992. MÁJUS 27.

Az emlőrák klinikai prognosztikai faktorai

SVASTICS Egon, RINGWALD Gábor, SZÁMEL Irén, TÓTH József, BESZNYÁK István

A szerzők megállapítják, hogy a rákos betegségekben, így az emlőrákban is a prognosztikai faktorok kutatása és meghatározása fontos tényező. Intézetük, 1979–1984 között operált, 744 emlőrákos beteget felölelő anyagát dolgozták fel és statisztikailag értékelték. Azt találták, hogy a tápláltság, nemi élet, abortuszok, szülések száma, rákbetegség a vérrokonok között és a tumor lokalizációja a beteg túlélésére nincs hatással. Az életkor vonatkozásában a posztmenopauzás betegek túlélése kedvezőbb, és a leggyengébb a premenopauzában levőké. A tumor nagysága és különösen a pozitív nyirokcsomók száma a beteg életkilátásait jelentősen befolyásolják. A primér daganat ösztradiol receptor (ER) és progeszteron receptor (PR) tartalmának és a túlélésnek összefüggését a többi változó tükrében vizsgálták. Megállapítják, hogy a receptortartalom növekedésével a túlélés kedvezőbb, a háromnál több pozitív nyirokcsomó csoportban az ER-pozitív betegek száma szignifikánsan alacsonyabb. A lokális recidivák és a távoli áttétek számában is találtak eltérést. Minél magasabb a receptor tartalom annál kedvezőbb a hatás. Receptor pozitivitás mellett az áttétes esetekben gyakoribb volt a csontáttétek aránya. A receptor negatív betegek áttétei többnyire már az első három éven belül manifesztálódtak. A receptor tartalom ismerete nemcsak a betegség prognózisának megállapításában fontos, de nagy segítséget jelent az adjuváns kezelés és az esetleges későbbi recidiva helyes kezelésének meghatározásában.

HUN 1992;2(05)