A tubulointerstitialis nephritis és uveitis (TINU) szindróma ritka, aluldiagnosztizált oculorenalis szindróma, amelyet akut tubulointerstitialis nephritis és uveitis kialakulása jellemez. Az átlagos életkor a kialakuláskor 15 év, de bármely életkorban kialakulhat. Női predominancia áll fenn. Az uveitis jelentkezhet a tubulointerstitialis nephritis előtt, után és azzal egy időben. A klinikai tünetek típusosan nem specifikusak: láz, étvágytalanság, testsúlycsökkenés, hányinger és hányás, gyengeség, hasi fájdalom, ízületi és izomfájdalmak. A laboratóriumi vizsgálatok heveny vesefunkció-romlást, anaemiát, a gyulladásos paraméterek magasabb szint - jét tárják fel. A vizeletvizsgálat eredményei tubulointerstitialis nephritisre jellemzőek: nem nephroticus proteinuria, steril leukocyturia, mikroszkópos haematuria és tubularis diszfunkció (például normoglykaemiás glycosuria) mutatható ki. A prognózis általában jó, különösen gyermekek esetében. Perzisztáló vesediszfunkció csak az esetek kis részében alakul ki. Közleményünkben egy 39 éves nőbeteg esetét mutatjuk be, és összefoglaljuk a TINU szindróma fő jellemzőit.

Az elsődleges tubulointerstitialis nephritist a tubulointerstitialis tér sejtes infiltrációja jellemzi. Az infiltrátumot - változó számban - T- és Blymphocyták, monocyta/macrophagok, neutrophil és eosinophil granulocyták alkotják. A sejtes infiltráció oedemával és különböző fokú tubuluskárosodással társul. A betegség akut és krónikus formája ismert. A betegséget gyógyszerek, infekciók, szisztémás és malignus betegségek okozzák; az esetek egy részében a kórkép idiopathiás. A betegség patogenezisében többnyire immunfolyamatok játszanak szerepet. A másodlagos tubulointerstitialis nephritisek primer glomerularis, vascularis betegséghez társulnak, jellemzőjük a tubulointerstitialis fibrosis és a tubulusatrophia. A szövettani elváltozások a krónikus vesebetegségek progressziójának fontos meghatározói. A tubulointerstitialis nephritis mindkét formája gyakran jár veseelégtelenség kialakulásával.

BEVEZETÉS - A monocyta chemoattractant protein- 1 (MCP-1) egy β-kemokin, amely a mononukleáris granulocytáknak a gyulladás helyére vonzásában játszik szerepet. A T-sejtek egyik transzkripcionális faktorát T-betnek nevezik. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Az MCP-1-2518 G/A és a T-bet 310 C/G (His33Gln) polimorfizmusokat és a specifikus genotípusok megoszlását vizsgáltuk 45, primer Sjögren-szindrómában (pSS) és 51, szisztémás lupus erythematosusban (SLE) szenvedő betegen, valamint 320 egészséges kontroll véradón. Az MCP-1-2518 G/A és a T-bet 310 C/G polimorfizmusokat molekuláris genetikai módszerekkel határoztuk meg tisztított DNS-ből. EREDMÉNYEK - Az MCP-1-2518 AG heterozigóta genotípus gyakorisága csökkent SLE-ben, míg az MCP-1 AA homozigóta genotípus frekvenciája gyakoribb volt a kontrollcsoporthoz viszonyítva (13,7% vs. 5,9%; Pearson-féle χ2-teszt 6,125, nem szignifikáns.). Elemezve az MCP-1 vad (GG) és AA homozigóta genotípusok frekvenciáját pSS-ben, az AA homozigóta genotípus gyakoribb volt a kontrollokhoz képest (82,8%:17,2% vs. 90,7%:9,3%; Pearson-féle χ2-teszt 1,755, nem szignifikáns). Hasonló tendenciózus asszociációk voltak megfigyelhetők az SLE-csoportban (81,6%:18,7% vs. 90,7%:9,3%; Pearson-féle χ2-teszt 2,811, p=0,094, nem szignifikáns). Nem tudtunk kimutatni szignifikáns korrelációt a vizsgált MCP-1-2518 G/A és a T-bet 310 C/G polimorfizmusok és a betegekben korábban meghatározott TNF- α -308 G/A és -238 G/A allél polimorfizmusok között. A T-bet CG heterozigóta és CC (vad) homozigóta genotípusok frekvenciája egyenlőnek bizonyult a két vizsgált autoimmun kórképben. A T-bet GG homozigóta genotípus nem fordult elő sem SLE-ben, sem pSS-ben, így esetlegesen protektív faktorként szerepelhet. KÖVETKEZTETÉSEK - A fent említett polimorfizmusok és a TNF-α -308 és -238 polimorfizmusok között nem volt szignifikáns korreláció. Az MCP-1 G/A és a T-bet C/G polimorfizmusok vizsgálatának prognosztikus jelentősége lehet az SLE és pSS jövőbeni kutatásában.

Közleményünkben egy olyan beteget mutatunk be, akiben a 2-es típusú diabetes mellitus nephrogen diabetes insipidushoz csatlakozott. A jelenleg 44 éves beteget először ötéves korában észleltük 1972-ben, egy olyan család egyik tagjaként, akikben a nephrogen diabetes insipidus egyéb veleszületett vesebetegségekkel szövődött. Az anamnézis szerint, öt generációt áttekintve, négy generációban (vizsgálatokkal három generációban alátámasztva) öt beteget találtunk, akik a renalis tubularis acidosis, a polycystás vese és a nephrogen diabetes insipidus kombinációjában szenvedtek. A nephrogen diabetes insipidust szomjazási próba során vér- és vizeletozmolalitás-vizsgálatokkal, szintetikus vazopresszinek adásával igazoltuk. A renalis tubularis acidosist vér- és vizeletgáz-vizsgálatokkal, bikarbonát- és savterhelésekkel, a polycystás vesét fizikális és képalkotó vizsgálatokkal és egy meghalt beteg esetében necropsiával diagnosztizáltuk. A distalis renalis tubularis acidosisra és polycystás vesére jellemző autoszomális domináns öröklésmenet a családban nyilvánvaló volt. A klinikai képet a polydipsia és polyuria uralta. A nephrogen diabetes insipidusért felelős vazopresszinrezisztencia jelentős interindividuális különbözőséget mutatott. Betegünkben metabolikus szindróma (cukorbetegség, hypertonia, obesitas, lipidanyagcsere-zavar, hyperurikaemia) és kalciumanyagcsere-zavar (nephrolithiasis és osteomalacia) társult a vesebetegségekhez. A (megszakításokkal) 39 évet átfogó észlelés során a beteg majdnem folyamatosan részesült az alkalizáló (bikarbonát), dezmopresszin-, tiazid diuretikum- és nem szteroid gyulladáscsökkentő kezelésekben, amit időszakonként egyéb gyógyszerek (D-vitamin, antidiabetikum stb.) adása egészített ki. Ezen és más egyéb betegségek ellenére a beteg hangulata jó, fizikális állapota viszonylag elfogadható, rendszeres fizikai munkát végez.