A veseérintettség kimenetele primer Sjögren-szindrómában
POKORNY Gyula1, IVÁNYI Béla, SONKODI Sándor2, KOVÁCS LÁSZLÓ1, KOVÁCS Attila1, CSÁTI Sándor2, LÁZÁR Máté3, MAKULA Éva4
2003. ÁPRILIS 20.
Magyar Immunológia - 2003;2(02)
Eredeti közlemény
POKORNY Gyula1, IVÁNYI Béla, SONKODI Sándor2, KOVÁCS LÁSZLÓ1, KOVÁCS Attila1, CSÁTI Sándor2, LÁZÁR Máté3, MAKULA Éva4
2003. ÁPRILIS 20.
Magyar Immunológia - 2003;2(02)
Eredeti közlemény
BEVEZETÉS - A renalis érintettség a primer Sjögrenszindróma jól ismert manifesztációja. A szerzők tanulmányukban a veseérintettség kimenetelét vizsgálták. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Az 1990-1999 között nyomon követett 75, primer Sjögren-szindrómában szenvedő beteg közül 11-et vontak be a vizsgálatba, nekik volt nyilvánvaló veseérintettsége. Átlagéletkoruk a vesemanifesztáció diagnózisakor 39,6 év volt. A vesefunkciót a 11 beteg közül 9-nél évekkel később (átlag: 8,8 év) ismételten felmérték; ennek során - a vesék acidifikáló kapacitásának megállapítására - elvégezték az NH4Cl-terhelést, meghatározták a vese koncentrálóképességét, a proteinuria fokát és a 99mTc-merkaptoacetil-triglicin clearance-t. EREDMÉNYEK - Az első vizsgálatkor 11 betegnél állapítottak meg manifeszt renalis tubularis acidosist (proximalis típust egy betegnél, distalis típust pedig tíz esetben), amelyhez öt betegnél hyposthenuria és négy betegnél napi 0,5 g feletti proteinuria társult. A négy, proteinuria miatt vesebiopsziára került betegnél szövettanilag tubulointerstitialis nephritis igazolódott mindegyiküknél, és a négy közül egy esetben cryoglobulinaemiás glomerulonephritis is. A 11, manifeszt veseérintettséggel járó eset közül hét beteg kapott közép- vagy kis dózisú glükokortikoszteroid- kezelést, kettő részesült ismételt nagy dózisú infúziós metilprednisolon-terápiában. A vesék acidifikáló képessége és a proteinuria foka a betegek többségében szignifikánsan javult, de a hyposthenuria mértéke lényegesen nem változott a két vizsgálat közti időszakban. KÖVETKEZTETÉS - Primer Sjögren-szindrómában a vesemanifesztáció kimenetele rendszerint kedvező, de ritkán végstádiumú veseelégtelenség is kialakulhat.
Magyar Immunológia
A keringõ immunkomplex kóros eltakarítása központi helyet foglal el a szisztémás lupus erythematosus (SLE) patomechanizmusában. A phagocytákon lévõ IgG-t kötõ receptorok (FcγRs) felelõsek az IgG immunkomplexek felvételéért és bekebelezéséért. A szerzõk elõször a monocytákon lévõ receptor és a ligand kölcsönhatását vizsgálták reakciókinetikai módszerrel és mikroszkóposan. Megállapították, hogy a monomer IgG kötése a betegek monocytareceptorához nõtt, míg az immunkomplexé csökkent a fagocitózissal együtt. Ez az eltérés csak akkor volt magyarázható, amikor kiderült, hogy a humán phagocytákon lévõ FcγR-ek heterogének. Az FcγRI köti a monomer IgG-t, míg az FcγRII és -III köti és fagocitálja az immunkomplexet. Ezt követõen az FcγR-ek mint antigének megjelenését monoklonális antitestekkel vizsgálták áramlási citométerben. Korábbi adataiknak megfelelõen az FcγRI-kifejezõdés nõtt a betegek monocytáin, míg az FcγRII-é és -III-é csökkent párhuzamosan a fagocitózissal. Magyarázatul a receptorok közti szerkezeti és funkcionális különbség szolgál. Az FcγRII és -III megjelenése a betegek granulocytáin szintén csökkent. A partikuláris IgG immunkomplexek kiürülése a betegeknél in vivo elhúzódott, ami összefüggött a betegség klinikai aktivitásával és a vese érintettségével. Mindezekbõl arra lehet következtetni, hogy SLE-ben a phagocytákon lévõ FcγR-ek kifejezõdésének változását sokkal inkább szerzett, a betegségtõl függõ, mint veleszületett tényezõk befolyásolják. A macrophagokhoz a komplementet kötõ immunkomplexet az erythrocytákon lévõ komplementreceptor, a CR1 szállítja, ami az SLE-s betegek erythrocytáin szintén kis számban van jelen. A receptorszámot a jelzett ligand és a monoklonális antitest kötése alapján vizsgálták párhuzamosan a receptor megjelenését kódoló génekkel. Megállapították, hogy a receptorszám csökkenése összefügg a betegek veseérintettségével, és epoetin-α-kezeléssel vagy plazmaferézissel növelhetõ. Mindezzel alátámasztották a szerzett faktorok szerepét a CR1 kifejezõdésében.
Magyar Immunológia
A hõsokkfehérjék vagy stresszfehérjék védõfunkcióik révén alapvetõ szerepet töltenek be a sejt túlélésében. Nagymértékben konzervatív szerkezetüknek köszönhetõen ideális hírvivõi a sejt stresszválaszának. A stresszfehérjék egyik legismertebb képviselõje a 70 kDa-os hõsokkfehérje (Hsp70); ennek intraés extracelluláris funkciója egyre ismertebb. A szerzõk bemutatják a hsp70 gén expressziójának szabályozását, a hsp70 gének polimorfizmusait, ezek öszszefüggéseit bizonyos kórállapotokkal, továbbá a Hsp70 és az immunválasz közötti többrétű kapcsolatot. Utóbbi keretén belül elemzik a Hsp70 tumorellenes immunitásban betöltött jelentõs szerepét, a Hsp70-ellenes antitestek jelenlétét és egyes betegségekkel való összefüggését. Kitérnek a Hsp70-nel kapcsolatos vizsgálataik eredményeire: kimutatták, hogy a Hsp70-ellenes autoantitestek minden felnõtt szérumában jelen vannak, szintjük nem áll összefüggésben a súlyos koszorúér-betegség fennállásával; in vitro a humán Hsp70 molekula antitestektõl függetlenül képes aktiválni a komplementrendszer klasszikus útvonalát, a C1q direkt kötése révén.
Magyar Immunológia
Magyar Immunológia
Az immunfenotípus-meghatározást gyakran alkalmazzák a lymphohaemopoeticus rendszer rosszindulatú betegségeinek megállapításában. Jelen munkában a szerzõk e módszernek az érett sejtes lymphoid leukaemiák és rokon non-Hodgkin-lymphomák diagnózisában játszott szerepét ismertetik. Az eljárás fõ célja, hogy meghatározzák a kóros sejtek B- vagy T/NK-sejtes jellegét, érettségi stádiumát és jellegzetes sejtfelszíni struktúráit, így a betegség alcsoportokba sorolása is lehetõvé válik. Nem ismerünk azonban lymphoma- (leukaemia-) specifikus sejtfelszíni antigént, és a kóros sejtek nem követik a normál lymphoid differenciálódás szabályait. A leukaemiás vérképpel járó malignus lymphomák immunfenotípus-analízise ezért gondos laboratóriumi elemzést igényel, amely mind a klinikai elvárásoknak, mind a gazdaságossági szempontoknak megfelel. A vizsgálat klinikai értéke és információtartalma e betegségekben változó, a szerzõk mind a klinikus, mind a laboratóriumi szakember számára használható útmutatást kívántak adni. E laboratóriumi módszer hasznossága kiemelkedõ, mivel gyors, pontos és reprodukálható eredményt ad a sejtekrõl, egyszerre több paraméter vizsgálatával. A diagnózis felállításához és a prognózis megítéléséhez azonban a klinikai-laboratóriumi adatok együttes értékelése elengedhetetlen, beleértve a hagyományos és újabb (molekuláris genetika, molekuláris biológia) módszerekkel kapott eredményeket.
BEVEZETÉS, BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - A szerzõk a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum III. Sz. Belklinikájának Klinikai Immunológiai Tanszékén gondozott, primer- és szekunder Sjögren-szindrómás, valamint rheumatoid arthritisben és szisztémás lupus erythematosusban szenvedõ betegeknél vizsgálták - egészséges kontrollokhoz viszonyítva - a 120 kDa molekulatömegű, α-fodrin elleni IgA és IgG típusú autoantitestek jelenlétét. EREDMÉNYEK - Eredményeik szerint a primer Sjögren-szindrómás betegcsoportban szignifikánsan gyakoribb az α-fodrin elleni autoantitestek elõfordulása, mint a kontrollcsoportban. Szignifikánsan magasabb arányban voltak jelen az autoantitestek rheumatoid arthritishez és SLE-hez kapcsolt szekunder Sjögren-szindrómában, mint az asszociált betegségek siccaszindróma nélküli formájában. Nem találtak összefüggést az α-fodrin elleni autoantitestek és szekunder Sjögren-szindróma esetén az extraglandularis tünetek vagy a nyálmirigyduzzanat és az autoantitestek elõfordulási gyakorisága között sem. KÖVETKEZTETÉSEK - Az α-fodrin elleni autoantitestek nagy jelentõséget kaphatnak a fiatalkori Sjögren-szindróma és egyéb juvenilis autoimmun betegségek diagnosztikájában, az induló Sjögrenszindróma korai diagnózisában, valamint az anti-SSA/ Ro- és anti-SS-B/La-negatív esetekben.
Hypertonia és Nephrologia
A tubulointerstitialis nephritis és uveitis (TINU) szindróma ritka, aluldiagnosztizált oculorenalis szindróma, amelyet akut tubulointerstitialis nephritis és uveitis kialakulása jellemez. Az átlagos életkor a kialakuláskor 15 év, de bármely életkorban kialakulhat. Női predominancia áll fenn. Az uveitis jelentkezhet a tubulointerstitialis nephritis előtt, után és azzal egy időben. A klinikai tünetek típusosan nem specifikusak: láz, étvágytalanság, testsúlycsökkenés, hányinger és hányás, gyengeség, hasi fájdalom, ízületi és izomfájdalmak. A laboratóriumi vizsgálatok heveny vesefunkció-romlást, anaemiát, a gyulladásos paraméterek magasabb szint - jét tárják fel. A vizeletvizsgálat eredményei tubulointerstitialis nephritisre jellemzőek: nem nephroticus proteinuria, steril leukocyturia, mikroszkópos haematuria és tubularis diszfunkció (például normoglykaemiás glycosuria) mutatható ki. A prognózis általában jó, különösen gyermekek esetében. Perzisztáló vesediszfunkció csak az esetek kis részében alakul ki. Közleményünkben egy 39 éves nőbeteg esetét mutatjuk be, és összefoglaljuk a TINU szindróma fő jellemzőit.
Hypertonia és Nephrologia
Közleményünkben egy olyan beteget mutatunk be, akiben a 2-es típusú diabetes mellitus nephrogen diabetes insipidushoz csatlakozott. A jelenleg 44 éves beteget először ötéves korában észleltük 1972-ben, egy olyan család egyik tagjaként, akikben a nephrogen diabetes insipidus egyéb veleszületett vesebetegségekkel szövődött. Az anamnézis szerint, öt generációt áttekintve, négy generációban (vizsgálatokkal három generációban alátámasztva) öt beteget találtunk, akik a renalis tubularis acidosis, a polycystás vese és a nephrogen diabetes insipidus kombinációjában szenvedtek. A nephrogen diabetes insipidust szomjazási próba során vér- és vizeletozmolalitás-vizsgálatokkal, szintetikus vazopresszinek adásával igazoltuk. A renalis tubularis acidosist vér- és vizeletgáz-vizsgálatokkal, bikarbonát- és savterhelésekkel, a polycystás vesét fizikális és képalkotó vizsgálatokkal és egy meghalt beteg esetében necropsiával diagnosztizáltuk. A distalis renalis tubularis acidosisra és polycystás vesére jellemző autoszomális domináns öröklésmenet a családban nyilvánvaló volt. A klinikai képet a polydipsia és polyuria uralta. A nephrogen diabetes insipidusért felelős vazopresszinrezisztencia jelentős interindividuális különbözőséget mutatott. Betegünkben metabolikus szindróma (cukorbetegség, hypertonia, obesitas, lipidanyagcsere-zavar, hyperurikaemia) és kalciumanyagcsere-zavar (nephrolithiasis és osteomalacia) társult a vesebetegségekhez. A (megszakításokkal) 39 évet átfogó észlelés során a beteg majdnem folyamatosan részesült az alkalizáló (bikarbonát), dezmopresszin-, tiazid diuretikum- és nem szteroid gyulladáscsökkentő kezelésekben, amit időszakonként egyéb gyógyszerek (D-vitamin, antidiabetikum stb.) adása egészített ki. Ezen és más egyéb betegségek ellenére a beteg hangulata jó, fizikális állapota viszonylag elfogadható, rendszeres fizikai munkát végez.
Lege Artis Medicinae
Az elsődleges tubulointerstitialis nephritist a tubulointerstitialis tér sejtes infiltrációja jellemzi. Az infiltrátumot - változó számban - T- és Blymphocyták, monocyta/macrophagok, neutrophil és eosinophil granulocyták alkotják. A sejtes infiltráció oedemával és különböző fokú tubuluskárosodással társul. A betegség akut és krónikus formája ismert. A betegséget gyógyszerek, infekciók, szisztémás és malignus betegségek okozzák; az esetek egy részében a kórkép idiopathiás. A betegség patogenezisében többnyire immunfolyamatok játszanak szerepet. A másodlagos tubulointerstitialis nephritisek primer glomerularis, vascularis betegséghez társulnak, jellemzőjük a tubulointerstitialis fibrosis és a tubulusatrophia. A szövettani elváltozások a krónikus vesebetegségek progressziójának fontos meghatározói. A tubulointerstitialis nephritis mindkét formája gyakran jár veseelégtelenség kialakulásával.
Lege Artis Medicinae
A primer Sjögren-szindróma a rheumatoid arthritis után a második leggyakoribb autoimmun betegség. Jellegzetes megnyilvánulásai, a keratoconjunctivitissicca és a sialoadenitis chronica évek alatt alakulnak ki, és sokszor hosszú ideig csak egyik vagy másik tünetet figyelhetjük meg. A betegség ritkábban arthritissel vagy a nyálmirigyek recidiváló duzzanatával kezdődik. A primer Sjögren-szindróma felismerése elsősorban a vezető tünetek diagnosztizálásával lehetséges. A klinikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a betegek egy részében a kórkép felismerése éveket késik. A szerzők segítséget kívánnak nyújtani azzal, hogy ismertetik a primer Sjögren-szindróma jellegzetes tüneteit, valamint a diagnózis megállapításához használható klinikai és immunszerológiai vizsgálómódszereket.
Magyar Immunológia
BEVEZETÉS - A monocyta chemoattractant protein- 1 (MCP-1) egy β-kemokin, amely a mononukleáris granulocytáknak a gyulladás helyére vonzásában játszik szerepet. A T-sejtek egyik transzkripcionális faktorát T-betnek nevezik. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Az MCP-1-2518 G/A és a T-bet 310 C/G (His33Gln) polimorfizmusokat és a specifikus genotípusok megoszlását vizsgáltuk 45, primer Sjögren-szindrómában (pSS) és 51, szisztémás lupus erythematosusban (SLE) szenvedő betegen, valamint 320 egészséges kontroll véradón. Az MCP-1-2518 G/A és a T-bet 310 C/G polimorfizmusokat molekuláris genetikai módszerekkel határoztuk meg tisztított DNS-ből. EREDMÉNYEK - Az MCP-1-2518 AG heterozigóta genotípus gyakorisága csökkent SLE-ben, míg az MCP-1 AA homozigóta genotípus frekvenciája gyakoribb volt a kontrollcsoporthoz viszonyítva (13,7% vs. 5,9%; Pearson-féle χ2-teszt 6,125, nem szignifikáns.). Elemezve az MCP-1 vad (GG) és AA homozigóta genotípusok frekvenciáját pSS-ben, az AA homozigóta genotípus gyakoribb volt a kontrollokhoz képest (82,8%:17,2% vs. 90,7%:9,3%; Pearson-féle χ2-teszt 1,755, nem szignifikáns). Hasonló tendenciózus asszociációk voltak megfigyelhetők az SLE-csoportban (81,6%:18,7% vs. 90,7%:9,3%; Pearson-féle χ2-teszt 2,811, p=0,094, nem szignifikáns). Nem tudtunk kimutatni szignifikáns korrelációt a vizsgált MCP-1-2518 G/A és a T-bet 310 C/G polimorfizmusok és a betegekben korábban meghatározott TNF- α -308 G/A és -238 G/A allél polimorfizmusok között. A T-bet CG heterozigóta és CC (vad) homozigóta genotípusok frekvenciája egyenlőnek bizonyult a két vizsgált autoimmun kórképben. A T-bet GG homozigóta genotípus nem fordult elő sem SLE-ben, sem pSS-ben, így esetlegesen protektív faktorként szerepelhet. KÖVETKEZTETÉSEK - A fent említett polimorfizmusok és a TNF-α -308 és -238 polimorfizmusok között nem volt szignifikáns korreláció. Az MCP-1 G/A és a T-bet C/G polimorfizmusok vizsgálatának prognosztikus jelentősége lehet az SLE és pSS jövőbeni kutatásában.
1.
2.
3.
Ideggyógyászati Szemle
[A fluoxetint szedő Covid-19-pneumoniás betegeknek nagyobb a túlélési esélye: retrospektív, eset-kontrollos vizsgálat ]4.
5.
1.
2.
3.
4.
5.
HOZZÁSZÓLÁSOK
0 hozzászólás