Diabeteses betegeknél nagyobb a cardiovascularis események kockázata, amely már a 2-es típusú diabetes mellitus kórismézése előtt fennállhat. A cukorbetegeknél gyakrabban mutatható ki a thrombocytafunkció károsodása, amely elsősorban a tromboxántermelődés emelkedését, és így a thrombocyta aggregáció fokozódását jelenti. Ez a folyamat már néhány nappal a napi 75 mg acetilszalicilsav szedésének elkezdését követően szinte teljes egészében gátlódik. A diabeteses férfiak és nők primer és szekunder prevenciós vizsgálatai azt igazolták, hogy amennyiben nincs kontraindikációja, szekunder prevencióban kis dózisú acetilszalicilsav kezelés szükséges. A primer prevencióhoz tartozó diabeteses betegek közül a magas cardiovascularis rizikójú betegek számára ajánlott ez a terápia.

A különböző sejtközösségek homeosztázisát az apoptózis és mitózis egyensúlya tartja fenn. Számos betegség jellemezhető a normálist meghaladó vagy túl alacsony mértékű apoptózissal. A karcinogenezis folyamata az apoptotikus aktivitás csökkenésével jár; feltételezik, hogy a rosszindulatú daganatokban is csökkent az apoptózisindex. Ebből a szempontból fontos minden rosszindulatú daganatféleséget önálló egységnek tekinteni, különösen akkor, ha az apoptózis indukálhatóságát vesszük figyelembe. A szerző az apoptózis jelentőségét az autoimmun, a fertőző, a neurodegeneratív betegségek, továbbá a máj, a tüdő, a vese és a szív egyes elváltozásainak kóreredetében is tárgyalja, különös tekintettel az apoptotikus aktivitás felborult egyensúlyának befolyásolására irányuló terápiás lehetőségekre.

A köszvény kialakulásának patomechanizmusára, klinikai klasszifikációjára, kezelésére és eredményes gondozására vonatkozó ismereteink az elmúlt évtizedekben jelentősen gyarapodtak, bár még számos kérdés vár meg válaszolásra: ilyenek egyebek között a női köszvény atípusos jellege, a gyakoribb előfordulás idősebb nőknél, a cyclosporin által indukált köszvény gyakran agresszív volta. Előrehaladást jelentett a fehérjékkel (elsősorban IgG-vel) borított kristályok gyulladást kiváltó szerepének megismerése, de továbbra is problémát jelent az intraarticularis kristály és mononátriumurát-lerakódás miatt kialakuló gyulladásos válasz változó jellege. A hosszú ideje uralkodó felfogástól eltérően ma már tudjuk, hogy nem minden köszvényes beteg középkorú férfi; egyre gyakrabban találkozunk fiatalabb, kiterjedt tophusos képződményektől szenvedő, gyógyszeres kezelésre refrakter betegekkel. A hiperurikaemia és a köszvény kapcsolata sok vonatkozásban tisztázódott ugyan, de ha megismernénk annak okát, hogy tartós hiperurikaemia miért nem jár együtt köszvénnyel, azt is megértenénk, hogy miért alakulhat ki alkalmanként köszvény tartós hiperurikaemia nélkül. A kórlefolyás lassításának, illetve a késői szövődmények megelőzésének fontos feltétele a korai diagnózis megállapítása, valamint a roham megszüntetését, a húgysavszint rendezését célzó kezelés beállítása.

A Reiter-szindróma a bakteriális enteritist vagy urethritist követő steril arthritis, conjunctivitis és urethritis tünetegyüttese, amelyhez egyéb szervek érintettsége is társulhat (bőr- és nyál-kahártyatünetek, szívelváltozások); általános tünetek csak a sokízületi gyulladást kísérik. A szindróma a reaktív arthritisek közé tartozik. Évente 30-40 új eset fordul elő 100 000 lakos közül. A betegség bármely életkorban előfordulhat, leggyakoribb a 20-40 évesek körében. A betegség patomechanizmusában a kórokozó tulajdonságai és a beteg genetikai adottságai (HLA-B27-hordozók) játszanak szerepet. A pontos patomechanizmus még nem ismert, ennek következtében a betegséget tünetileg kezeljük. A megbetegedett ízületek nyugalomba helyezése, az ízületi folyadékgyülem leszívása, nem szteroid gyulladásgátló gyógyszerek adása javasolt. A betegség diagnózisában döntő az anamnézis; a laboratóriumi vizsgálatok a gyulladást tükrözik, a szerológiai reakciók a megelőző infekciót igazolják; a megbetegedett szervekben a kórokozó nem mutatható ki; a képalkotó eljárások, a szövettani vizsgálatok nem specifikus ízületi gyulladást igazolnak, így jelentőségüket elsősorban a differenciáldiagnosztikai szempontból szóba kerülő megbetegedések kizárása adja. A differenciáldiagnosztikában a heveny monarthritist okozó kórképeket (infekciók, kristályarthritisek, sarcoidosis) és a reumás lázat kell kizárni. A betegség 3-6 hónapig tart; a betegek 2–18%-ánál krónikus arthritis, 12–26%-uknál spondylitis ankylopoetica alakul ki.

Rheumatoid arthritisben a nyak a harmadik leggyakrabban érintett régió. Már a betegség korai szakaszában is előfordul neurológiai tünetet okozó nyaki laesio, de megjelenése több mint tíz éve fennálló betegség esetén várható. Adott betegnél nehéz megjósolni a radiológiai progressziót, a betegek 16-80%-a esetében az instabilitás 5-10 év alatt romlik. A betegek nagy részénél évekig nem jelentkeznek neurológiai tünetek, azonban esetükben a neurológiai szövődmények, sőt a hirtelen halál fokozott kockázata áll fenn. A súlyos ízületi deformitások a korai neurológiai tüneteket gyakran elfedik, de ha a myelopatha kialakul, rendszerint gyors progresszió észlelhető. A rheumatoid nyaki betegségek kezelésénél elsődleges feladat az irreverzibilis neurológiai deficit kialakulásának a megelőzése. A korai neurológiai elváltozások rendszeres, gondos fizikális vizsgálattal a súlyos ízületi állapot ellenére is felismerhetők. Az oldalirányú funkcionális nyaki röntgenfelvételeken a subluxatiók dinamikája mérésekkel pontosabban nyomon követhető, elsősorban a posterior atlantodentalis távolság és a CII-CVII gerinccsatorna-átmérő csökkenése alapján szűrhetők ki a különösen veszélyeztetett betegek, akiknél további vizsgálatok, esetleg műtét szükséges. A műtét során dekompressziót végeznek és optimális helyzetben stabilizálják a nyakat. A műtét prognózisa lényegesen jobb, ha az opus előtt a betegnél nem észlelhető súlyos neurológiai deficit.