[A tanulmány célja a török kávé szippantásának Covid-19-betegek szaglására gyakorolt hatásának vizsgálata volt. A vizsgálat kísérlet-kontroll módszert alkalmazott. Az adatokat egy beteg- és betegséginformációs űrlap, valamint a Connecticut Kemoszenzoros Klinikai Kutató­köz­pont (CCCRC) Teszt segítségével gyűjtöttük össze. A vizsgá­lati Covid-19-betegcsoport török kávé illatát szagolta, és megvizsgáltuk ennek hatását a betegek szaglására. Az adatokat az SPSS 25. verziójával (IBM) elemeztük. A vizsgálati csoportba tartozó betegek 25%-ának mérsékelt, 58,3%-ának súlyos hyposmiája volt, és 16,7%-ára anosmia volt jellemző a török kávé szippantása előtt. A török kávét szippantó betegek 13,3%-a vissza­nyerte normális szaglási képességét, míg 18,3%-uk enyhe, 45%-uk mérsékelt, 6,7%-uk súlyos hyposmiától szenvedett, 16,7%-uk anosmiás maradt. A kontrollcsoportban nem volt különbség az első és a második mérés között a CCCRC Teszt értékeiben. Az 1 óra időtartamig török kávét szagoló Covid-19-betegek visszanyerték a szaglásuk egy részét. A tö­rök kávé olcsó, illatos, széles körben elérhető és könnyen hozzáférhető. Ennek a tanulmánynak az eredményei azt su­gallják, hogy a török kávé szippantása ajánlható a Covid-19-betegek szaglási rendellenessé­gei­nek kezelésére.]

A depressziós és szorongásos betegségek gyakoriságuk és visszatérő jellegük miatt komoly problémát jelentenek mind a pszichiátriai, mind a háziorvosi praxisban. Gyakori komplikációikkal együtt (öngyilkosság, öngyilkossági kísérlet, másodlagos alkoholizmus/drogbetegség, fokozott car-diovascularis és cerebrovascularis morbiditás és mortalitás, munkahely elvesztése, szociális izoláció stb.) jelentős egyéni, családi és össztársadalmi terhet jelentenek. Közle­ményünkben áttekintjük a depressziós és szorongásos betegségekben esetlegesen észlelhető, klinikailag feltárható ön-gyilkossági rizikó- és protektív faktorokat, valamint a suicidalis betegek felismerésének és ellátásának főbb szempontjait. A rendelkezésre álló gyógyszeres és nem gyógyszeres terápiák segítségével a depressziós és szorongásos betegségek döntő többsége sikeresen kezelhető és a velük kapcsolatos öngyilkos magatartás az esetek döntő többségében megelőzhető. Ebben - és elsősorban az öngyilkossági rizikó felismerésében - a pszichiátereken kívül jelentős szerep jut a háziorvosoknak is.

A vizsgálat célja: A vizsgálat célja a dohányzás gyakoriságának és a dohányzásról való leszokás motivációs tényezőinek meghatározása volt az egészségügyi dolgozók körében. Anyag és módszer: A keresztmetszeti vizsgálat önkitöltős kérdőívvel a Jósa András Oktatókórház összes egészségügyi dolgozójának bevonásával készült. Az elemzésekhez khi-négyzet próbát, Mann-Whitney tesztet, valamint korreláció analízist használtunk. Eredmények: A válaszadók (N =1561) 29,9%-a aktív dohányzónak vallotta magát, 52,0%-uk napi 11-20 szál cigarettát szív el. A válaszadók 20,4%-a próbált már leszokni a dohányzásról. Dohányzásról való leszoktató programban 43,2% nem, 35,6% biztosan részt venne. Szignifikáns összefüggést mutattunk ki a leszokási kísérlet és a leszokási módszer között (χ2 = 7,73; p = 0,02) és a leszokás és a stressz miatti dohányzás között (r = 0,1; p = 0,12). A leszokni nem vágyók a dohányzás társas kapcsolatokat építő szerepét erősebbnek látták (Z = -2.34; p = 0,02). Következtetések: A leszokás iránti igény káros mellékhatások hangsúlyozásával való megalapozása mellett elsősorban menedzsment feladat olyan légkör megteremtése, ahol a kollegiális kapcsolatok fejlesztése átveszi a dohányzás, mint közösségteremtő funkció helyét.

Bánfalvi Attila álláspontjával ellentétben írásomban amellett próbálok érvelni, hogy egy szűk érvényességi tartományban a kísérletes- pozitivista ismeretalkotási módszertan biztosabb, fejlődőképesebb és hasznosabb tudást nyújt, mint egyes, a komplementer és alternatív medicina (complementary and alternative medicine, CAM) területére sorolható iskolák ismeretalkotási eljárásai.

A populációs szinten legnagyobb klinikai jelentőségű szívritmuszavar, a pitvarfibrilláció legfontosabb önálló rizikótényezője a hypertonia. A magasvérnyomás-betegség a pitvari falfeszülés, szívizomzat-remodelláció, reninangiotenzin- aldoszteron (RAAS) rendszer aktiváció, fibroticus átépülés révén járulhat hozzá a pitvarfibrilláció kialakulásához. A hypertonia és pitvarfibrilláció kapcsolatának ismerete fontos a megfelelő terápiás stratégiák megválasztásakor mind a pitvarfibrilláció megelőzésének, mind korszerű kezelésének igénye esetén. A vér - nyomásértékek normalizálásán túl, részben a fenti mechanizmusok gátlása révén preventív hatásúak a RAAS-gátló vegyületek és a β-blokkolók. A hypertonia szövődményeként létrejött bal kamrai hypertrophia és hipertenzív szívizom-károsodás nagyban befolyásolja a ritmuskontroll céljából választható gyógyszerek körét. A magasvérnyomás-betegségben szenvedők túlnyomó többségében a pitvarfibrilláció jelenléte a nagy stroke-rizikó miatt indokolttá teszi az orális antikoagulánskezelés bevezetését.