A szerzők a világszerte érvényesülő elégtelen fizika'i aktivitás kérd'ésével foglalkoznak közleményükben, melyben elemzik kapcsolatát a cardiovascularis betegségekkel, valamint az általános mortalitással. Az in­ak­tivitási „világtérképen” látható, hogy a fi­zikai aktivitás (FA) hiánya nagyon gyakori a gazdaságilag fejlett országokban (amiben etnikai, regionális tényezők is szerepet játszanak), és ami nőknél szignifikánsan gyakoribb. Hazánkban is magas a fejlett civilizációval, komputerizációval együtt járó je­lenség. 2000-től 2015-ig a magas jövedelmi populációkban a fizikai inaktivitás (FI) tendenciája folyamatosan emelkedő. Meg­győző bizonyítékok utalnak arra, hogy az FI számos kóros egészségi állapot - beleértve az ischaemiás szívbetegséget, a 2-es típusú diabetest, a mellrákot és a coloncarcinomát - megjelenési kockázatát növeli és csökkenti a várható élettartamot. Ezen négy népbetegség vonatkozásában az FI előfordulása az esetek körülbelül 1/3-ában, az ál­talános halálozás 35%-ában van jelen. Nép­egészségügyi értéke (PAF) 10-18% kö­zött mozog. A nem rendszeres testmozgás családi előzménnyel vagy a nélkül növeli a hypertonia kialakulását. A közepes és in­ten­zív fokozatú fizikai aktivitást végző egyé­neknél szignifikánsan alacsonyabb a halálozás és a főbb cardiovascularis (CV) betegségek megjelenési aránya, szemben az alacsonyabb fokozatú FA-t végzőkkel. A fizikai aktivitás kedvező befolyása mö­gött többszörös és bonyolult mechanizmus áll, mely megnyilvánul az érrendszerben, a szív fiziológiás adaptációjában és más anyagcsere-, valamint celluláris hatásban.

Krónikus vesebetegek körében a hypertonia prevalenciája nagyon gyakori, a 80%-ot is meghaladja. A hypertonia egyik fő okozója, ugyanakkor következménye is a krónikus vesebetegségnek. A hypertonia szintén a fő oki tényező a magas cardiovascularis mortalitásban és morbiditásban ebben a populációban. A magas vérnyomás megfelelő kezelésével ebben a betegcsoportban is jelentősen javítható a betegek életkilátása, csökkenthető a cardiovascularis rizikó és lassítható a vesebetegség progressziója függetlenül a betegséget kiváltó októl. Az optimális terápia - ebből adódóan - nemcsak a vérnyomás csökkentésére, hanem a vese védelmére is fókuszál. Az antihipertenzív terápia megfelelő beállításához elengedhetetlen a betegség pathomechanizmusainak, valamint az alkalmazott gyógyszerek renális hatásainak ismerete és figyelembevétele. Ebben az összefoglalóban a fenti szempontok alapján foglaltuk össze a krónikusan beszűkült vesefunkcióval élő betegek hypertoniájának kezelési lehetőségeinek sarokpontjait. Nem tárgyaljuk a vesepótló kezelésben (hemodialízis, peritoneális dialízis és vese­transzplantáció) részesülő betegek antihipertenzív terápiáját, hiszen ezen speciális betegcsoportok külön megfontolást igényelnek mind a felmerülő kórfolyamatok, mind a terápiás lehetőségek tekintetében. A cél az, hogy a nem nefrológus kollégák is nagyobb biztonsággal és megfelelő hatékonysággal tudják kezelni hypertoniás vesebetegeiket.

Az obstruktív alvási apnoe szindróma (OSAS) a leggyakoribb alvás alatti légzészavar, előfordulása 2-4% az össznépességben a jelenleg rendelkezésre álló irodalmi adatok alapján. Becsült értéke azonban jóval nagyobb, akár 10-15% a népességben. Ez is azt mutatja, hogy lényegesen aluldiagnosztizált kórkép. Számos tünete közül a legjellemzőbb a hangos horkolás és a napközbeni álmosság. A terápia mindig több egyénre szabott elemből áll, és ezek jellemzője a hatékonyság, illetve a beteg együtt­mű­kö­dé­se. A terápia szükségességét három kritérium - a klinikai panaszok (nappali közérzetromlás), a légzészavar súlyossága és a cardiovascularis kísérőbetegségek - alapján ítélhetjük meg. Az enyhe, esetleg középsúlyos OSAS kezelésének módszere lehet az életmód megváltoztatása (testsúlycsökkentés, az alkohol és a szedatívumok kerülése), a pozicionális terápia, a szájba helyezhető protézisek, illetve többféle műtéti lehetőség. A közepesen súlyos-súlyos, illetve tüneteket okozó enyhe alvási apnoe szindróma kezelésében az elsőként választandó terápiás opció a pozitív légúti nyomás terápia. A szerzők az új terápiás lehetőségek bemutatása mellett a családorvos szerepét is részletezik az apnoés betegek gondozásának terén.

A hormonális imprinting, majd hibás imprinting felfedezése és vizsgálata volt az első abban a kutatási sorozatban, ami a perinatalis korban elszenvedett kémiai behatások késői (felnőttkori) manifesztációjának felismeréséhez vezetett. Ma már világos, hogy igen sok, felnőttkorban jelentkező betegség, kóros állapot a perinatalis károsodás következményének tekinthető, ilyenek például a metabolikus imprinting által kiváltott obesitas és az immunrendszer kóros (hipoaktív vagy hiperaktív autoimmun) állapotai. A pe­rinatalis hormonális (kémiai) imprinting a fejlődő hormonreceptor és a célhormon első (akár egyszeri) találkozásakor jön létre és életre szólóan beállítja a receptor kötési képességét. Az egyedfejlődés kritikus periódusaiban - a perinatalis időszakon kívül az elválasztási és serdülőkorban, valamint a folyamatosan osztódó és differenciálódó sejtekben - bármikor létrejöhet hibás imprinting, melyet a fiziológiás hormon nagy mennyiségi eltérései, vagy a hormonszerű rokon molekulák jelenléte válthat ki. A hibás imprinting, ami felnőttkorban megmutatkozó betegségek, vagy arra való hajlam kialakulásához vezet, az élet folyamán megmarad és transzgenerációsan, valamint epigenetikus módon az utódgenerációkra öröklődik. Hibás perinatalis hormonális imprinting mindig is létezhetett, de előfordulása az endokrin diszruptorok ipari, kommunális, táplálkozási és me­dicinális felszaporodásával és felhasználásával hatalmas mértékben nőtt és növekszik. Mindez károsnak tűnik az endokrin-, immun- és idegrendszerre, azonban hosszú távon lehetséges pozitív hatása is az endokrin rendszer evolúciós jellegű átalakulásával. A metabolikus és immunológiai imprintingben, illetve a DOHaD-ban (Deve­lopmental Origins of Health and Disease) az elsőként felismert hormonális imprinting kö­szön vissza más-más külsőben.

A dohányzásról leszoktató és tüdőrákszűrő programok bevezetése ellenére is a hörgőrák miatti halálozás vezeti évtizedek óta a mortalitási statisztikát a daganatok okozta halálozások között világviszonylatban. A platinabázisú kemoterápia nem változtatta meg alapjaiban a nem kissejtes tüdőrák (non small cell lung cancer, NSCLC) kezelésének eredményességét. Az elmúlt években előtérbe kerülő immunterápiás kezelések egyik legújabb megközelítési módja, az úgynevezett immune checkpoint (immunellenőrzőpont-) blokkoló szerek alkalmazása azonban új lehetőség a terá­piában. Az ide tartozó PD-1- és PD-L1-blokkolókkal tüdőrákban nagyszámú klinikai vizsgálatot végeztek, és a vizsgálatok eredménye alapján törzskönyvezték őket a daganat III.B/IV. stádiumában. 2018-ban ismét mérföldkőhöz érkeztünk a tüdőrák immunonkológiai kezelésében, ugyanis az előzőkhöz képest egy korábbi stádiumban, a III.a/III.b stádiumú, inoperábilis, kemoradioterápiát követően nem progrediáló, nem kissejtes tüdőrák kezelésében törzskönyvezték a durvalumab konszolidációs terápiát a PACIFIC klinikai vizsgálat eredményei alapján. A PACIFIC hármas fázisú, randomizált, kettős vak, placebokontrollált, multicentrikus vizsgálat volt a durvalumab konszolidációs terápia hatásosságának és biztonságosságának értékelésére olyan, irreszekábilis, III. stádiumú, nem kissejtes tüdőcarcinomás betegek körében, akik nem progrediáltak a platinabázisú kemoirradiációs terápiát követően. A daganat PD-L1-expressziós szintjének meghatározása nem volt beválasztási kritérium. A vizsgálatban 713 beteget randomizáltak 2:1 arányban a durvalumab- és a placeboágra, elsődleges végpontként a progressziómentes túlélést (progression free survival, PFS) és a teljes túlélést (over­all survival, OS) határozták meg. A vizsgálat eredményeit összefoglalva, a durvalumab mindkét végpontban szignifikáns előnyt biztosított a betegek számára. A PFS- és az OS-érték is szignifikánsan hosszabb volt a durvalumabot kapók kö­zött, mint a placeboágon, és a durvalumab biztonsági profilja megfelelt a korábbi PD-1-, PD-L1-gátló vizsgálatok eredményeinek.