Kedves Olvasónk! Így indítottuk a lapot 30 évvel ezelőtt, amikor a LAM első köszöntőjét, a Beköszöntőt írtuk. 1990 októberében azonban a megszólításba még bekerült a „reménybeli” kifejezés is. Különös ez a szó, pontosabban ennek a szónak a használata, így egy emberöltő távlatából visszatekintve. Akkor, a rendszerváltás utáni hónapokban, sőt években, de talán az egész ’90-es évtizedben, a reményből volt a legtöbb. Az egész ország abban reménykedett, hogy végre eljött a szabadság kora, amikor kiteljesedhetnek az alkotó energiák és egy nagy, össznemzeti nekibuzdulással átugorhatjuk a megfáradt és kudarcot vallott szocializmusból a fejlett nyugati, szociális piacgazdaságba és plurális demokráciába vezető lépcsőfokokat, hogy aztán a belátható – nem is oly távoli – jövőben ripsz-ropsz utolérjük majd a magyar lakosság zömének példaképét, a „k. u. k.”-beli „sógorok” lakta Ausztriát. Ebből a remény és a nekibuzdulás biztosan megvalósult. A többiről most inkább ne be­széljünk. Nagyon is beszéljünk viszont arról, hogy ez a tenni akarás, az alkotóenergiák felszabadulása egy megújuló, jobb és lakhatóbb ország reményében hogyan vezetett el a LAM megalapításához – mert most ennek jött el az ideje.

Kedves Olvasónk! Örömmel nyújtjuk át Önnek a LAM (Lege Artis Medicinæ) 30., karácsonyi számát. A LAM az 1990. évi indulása óta méltán vívott ki elismerést széles körű, megalapozott és hasznos információival az orvos- és egészségtudományok legújabb vívmányairól, valamint az egészségügyről és határterületeiről. Kezdettől fogva azon dolgozunk, hogy hiteles, magas szakmai és esztétikai színvonalú kiadványt készítsünk, amit haszonnal és élvezettel forgathatnak a legkülönbözőbb, az orvostudományhoz tartozó, és ahhoz kapcsolódó területek művelői. Ennek következetes megvalósítása tette az elmúlt évtizedekben a LAM-ot hazánk egyik legtekintélyesebb orvostudományi folyóiratává.

„Mit jelentett számodra a Lipótmező?” Ismerőseim és barátaim gyakran kérdezték ezt tőlem az utóbbi évtizedben, vagyis, hogy milyen szerepet játszott életemben volt munkahelyem, az Országos Pszi­chiátriai és Neurológiai Intézet, vagy ahogyan sokan ismerték, a Lipótmező. Nehéz erre röviden válaszolni, de az biztos, hogy az ott eltöltött három és fél évtized mind szakmai, mind magánéletem tekintetében meghatározó jelentőségű volt. Mivel betegségem miatt közel tíz éve eltiltottak a dohányzástól, és többé nem vehetem számba a pipámat, úgy döntöttem, hogy számba veszem azon kedves emlékeimet, amelyek a Lipóton eltöltött 35 évem során orvosilag és emberileg is a legnagyobb benyomást tették rám.

Kedves Olvasó! Legújabb számunkban Simonyi Gábor és Bedros J. Róbert az elhízás kezelésének főbb irányait foglalja össze a VIII. Kardiovaszkuláris Konszenzus Konferencia tükrében. Fontos megállapítás, hogy az elhízás recidíváló krónikus betegség, ezért a hypertoniához hasonlóan élethosszig tartó gondozást igényel. Kiemelik, hogy az életmód-terápia mellett szükség lehet gyógyszeres kezelésre is, ezek közül jelenleg a liraglutid a leghatékonyabb. Az igazán hosszú távon sikeres testtömegcsökkentés a bariátriai műtétekkel érhető el.