A kiégés lényege a testi, lelki és érzelmi kimerülés, amelyet krónikus érzelmi megterhelés vált ki, és többlépcsős folyamat végén jelentkező állapotnak tekinthető. Olyan foglalkozásúak körében gyakori, akik mindennapos munkájuk során segítő kapcsolatba kerülnek az emberekkel, és azok elsősorban negatív érzéseivel. Az érzelmi megterhelés mellett bizonyos személyiségjegyek és a nagy munkaterhelés is szerepet játszik a kiégés kialakulásában. Tünetei a fizikai kimerültség (elcsigázottság, fáradtság, betegségek), az érzelmi kimerültség (reményvesztettség, depreszszió, öngyilkosság) és a lelki kimerültség (pesszimizmus, negatív attitűdök, a betegek dehumanizálása). Az orvosok körében átlagosan 20% körüli kiégési arányt mértek a különböző nyugat- európai országokban és az Egyesült Államokban. Bár gyakorisága országonként hasonló értéket mutat, szakterületenként változó az érintettek aránya. Azok közt, akik gyógyítható, jó prognózisú betegcsoporttal foglalkoznak, kisebb a kiégés kockázata, míg a krónikus betegekkel, haldoklókkal naponta foglalkozó orvosok körében igen gyakori jelenségnek számít. A kiégés megelőzhető megfelelő munkahelyi körülmények kialakításával, önismeret- és készségfejlesztéssel, klinikai esetmegbeszélő csoportokon való részvétellel. A megelőzés szándéka hívta életre a Semmelweis Egyetemen a Humánia Pályaszocializációs Műhelyt, amely a hivatásra való felkészítés keretében, szervezett formában teszi lehetővé az orvosok számára, hogy már hallgató korukban olyan készségeket és módszereket sajátítsanak el, amelyek a későbbiek során elősegítik a nehéz érzelmi helyzetek feldolgozását, ezáltal csökkentve a kiégés kockázatát.

A medikalizáció egy-egy megjelenési formájában a finom elemzés kimutathatja ugyan, hogy egyik vagy másik szereplő - medicina, laikusok, betegek, egészségipar stb. - van-e inkább a színen a többfelvonásos darabban, de az „előadás” egészét tekintve nagyon nehéz lenne a szereplők jelentőségére vonatkozó sorrendet felállítani. Ez pedig pontosan azért van így, mert kultúránk - amelynek egyszerre vagyunk alkotói és „elszenvedői” - mindenkire kirója e drámájában a megfelelő szerepet.

Örömmel olvastam a LAM decemberi számában a balneoterápiával foglalkozó cikket és a szerzővel készült interjút. Olvasva a szöveget, egyre inkább megerősödött bennem az a nézet, hogy ezen a területen nem egyszerű változásnak, de paradigmaváltásnak kellene bekövetkeznie.

A hosszú hatású detemir inzulin semleges vegyhatású, oldékony, beadását követően önasszociációra hajlamos bázisinzulin-analóg. A B29-es pozícióhoz kötött 14 szénatomot tartalmazó zsírsavlánc - acilálás - következtében a keringésbe kerülve reverzíbilisen albuminhoz kötődik. Ez a teljesen új elv - önasszociáció és albuminhoz kötődés - biztosítja az elhúzódó felszívódást, valamint a hosszan tartó, kifejezett csúcs nélküli és ismételten megegyező erősségű, egészen akár 24 órát is elérő anyagcserehatást mind 1-es, mind 2-es típusú cukorbetegek esetében. Nagy betegszámú kontrollált tanulmányok eredményei bizonyítják, hogy a detemir jól alkalmazható mind 1-es, mind 2-es típusú cukorbetegeken bázisinzulinként a főétkezések előtt adott humán reguláris inzulinnal vagy az aszpart inzulinnal kiegészítve. Az eddig végzett vizsgálatok alapján egyértelműen kitűnik ezen inzulin adásakor a vércukorértékek variabilitásának csökkenése, valamint egyes vizsgálatokban - főként az éjjeli - hypoglykaemiás események kockázatának csökkenése. Fontos megfigyelés az is, hogy az NPH inzulin adásához viszonyítva a detemirrel kezelt betegek testsúlya kevésbé vagy nem nőtt. Hosszú távú, kiterjedt adásának kiértékelése további megfigyeléseket igényel, ilyen vizsgálat jelenleg világszerte folyik.

Az asthma bronchiale olyan krónikus betegség, amely tünetei révén nagymértékben befolyásolja a betegek mindennapjait, így az asthmások életminősége szinte minden területen nehezített. A szerző célja az asthma életminőségre gyakorolt hatását vizsgáló saját és külföldi tanulmányok eredményeinek összefoglalása. A betegek életminőségét az általános, EuroQol és a betegségspecifikus életminőséget mérő kérdőív, a St. George’s Respiratory Questionnaire (SGRQ) segítségével ítélték meg. Az asthma súlyossága a nemzetközi GINA klaszszifikációs rendszernek megfelelően került megállapításra. A vizsgálatok eredményei alapján számszerűen igazolható, hogy az asthmás betegek betegségük miatt alacsonyabb életminőség-mutatókkal rendelkeznek a nem asthmás lakossághoz viszonyítva. Az életminőségét befolyásoló tényezők közül a kor, a nem és a légzésfunkció hatását vizsgálva kiderült, hogy a nők életminősége elmarad a férfiakétól, tehát több figyelmet kell fordítani a nőkre az asthma bronchiale gondozása során. Mivel a légzésfunkciós paraméterek és az életminőség között csak közepes korreláció (r=0,37) mutatható ki, az objektív mérésekkel igazolt légúti obstrukció mértéke alapján nem lehet megítélni, hogy a beteg hogy érzi magát. Normális értékek ellenére a betegek egy része sok esetben szorong, gyakran él át valós vagy álrohamokat, amely nagyobb gyógyszer-felhasználást jelent, állapotát a tüneti naplóban súlyosabbnak ítéli meg, mint amilyen az a valóságban. Az eredmények rámutatnak arra, hogy az asthma gondozása során nagyobb hangsúllyal kellene figyelembe venni a beteg önmaga által megítélt életminőségét és betegségéről alkotott véleményét a klinikai állapot, a tünetek és a laboratóriumi eredmények mellett.