A cukorbetegség a magatartás-orvoslás modellbetegsége. Kezelése legnagyobb részt a beteg kezében van, akinek nap mint nap döntéseket kell hoznia a kezeléssel kapcsolatban, amelyek hatással vannak egészségi állapotára, a betegség prognózisára és a szövődmények kialakulásának kockázatára. Ez a mindennapos és komplex kezelés a betegek nagy részének jelentős terhet jelent. A gyakorlatban a betegek jelentős része nem követi az önmenedzselés egy vagy több sarokkövét: a fizikai aktivitást, az egészséges táplálkozást, illetve a gyógyszerhasználatot. A kutatási eredmények alapján a cukorbetegek életminősége és pszichés állapota lényegesen rosszabb, mint a nem cukorbetegeké, ami pedig a terápiás együttműködés és az egészségi állapot romlásával jár. Emellett gyakoribbak bizonyos pszichés zavarok (depreszszió, szorongás, evészavar), amelyek szintén rontják az önkezelés minőségét. Fontos ezeknek a korai felismerése és kezelése, azonban a gyakorlatban a betegek csak 10%-a kap pszichológiai kezelést, annak ellenére, hogy közel 40%-uk tapasztal pszichológiai tüneteket. A fentiek alapján nagy jelentősége van a diabetesgondozás terén az életminőséget javító magatartás-orvoslási módszereknek, amelyek azonban ma még nem tekinthetők általánosan elfogadottnak hazánkban. Az irodalmi adatok áttekintése mellett a legfőbb célunk a gyakorlatban alkalmazható és bevált magatartás-orvoslási módszerek rövid ismertetése egy eset bemutatásán keresztül. Az esetbemutatás a transzteoretikus modell alkalmazására szolgál példaként. Az önmened­zse­lés elsőrendű feltétele a betegség elfogadása és a motiváció, ezt követheti az elméleti és gyakorlati ismeretek oktatása, a jelenleg is folyó diabetesedukáció keretében.

BEVEZETÉS - Célkitűzésünk az 50 évesnél idősebb, egészséges magyar férfiak szérumszklerosztinszintjének az életkorral, a cisztatin C-szinttel, a csontásványianyagsűrűséggel (bone mineral density, BMD) és a csontanyagcsere biokémiai paramétereivel fennálló összefüggésének vizsgálata. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Meghatároz - tuk a szérumszklerosztinszintet és elemeztük a kapcsolatát az életkorral, cisztatin Cvel, oszteokalcinnal, keresztkötött kollagén C-telopeptiddel (CTx), 1-es típusú teljes prokollagén aminoterminális propeptiddel (P1NP), 25-(hidroxi)-D-vitaminnal, para thy - reoid hormonnal, és a lumbalis L1-L4 (LS) csigolyák, illetve a femurnyak (FN) ásványianyagsűrűség-adataival 194, vélet - lenszerűen kiválasztott, a HunMen ko - horszhoz tartozó férfiak esetében. EREDMÉNYEK - A vizsgált csoportban [n=194; életkor (medián, range) 59 (51-81) év] azt találtuk, hogy a szérumszklerosztinszint szignifikáns korrelációt mutat az életkorral (r=0,211; p=0,003), a cisztatin C-vel (r=0,246; p=0,001), az FN BMD-vel (r=0,147; p=0,041) és az LS BMD-vel (r=0,169; p=0,019). Az idős (életkor >59 év, n=96) férfiak szklerosztinszintjét szignifikánsan magasabbnak (67,8±15,9 vs. 63,5±14 pmol/l; p=0,047) találtuk, mint a középkorú (életkor ≤59 év, n=98) férfiakét. A normál (T-score <-1,0) FN BMD-vel rendelkező férfiak között az idős férfiak szklerosztinszintje szignifikánsan magasabb volt, mint a középkorú férfiaké (70,4±17 vs. 63,9±11,5 pmol/l; p=0,019). Továbbá kimutattuk, hogy idős férfiak esetén a cisztatin C volt a szérumszklerosztinszint egyetlen prediktora [standardizált regreszsziós koefficiens (β) = 0,487; p<0,001]. KÖVETKEZTETÉSEK - Az általunk vizsgált idős férfiak csoportjában eredményeink azt mutatják, hogy a szklerosztinszint az életkorral és a romló veseműködést jelző cisztatin C-szinttel együtt szignifikánsan nő.

Célunk az országspecifikus FRAX-algoritmus által meghatározott 10 éves csípő- és a major osteoporoticus törések valószínűsé­gének, a D-vitamin-ellátottságnak, csontsű­rűségnek (bone mineral density, BMD) és a csontanyagcsere biokémiai markereinek vizsgálata volt 50 évesnél idősebb, 2-es típusú diabeteses (T2DM) férfiak csoportjában. Meghatároztuk a FRAX által kalkulált 10 éves csípő- és major osteoporoticus törések való­színűségét, a 25-hidroxi-D-vitamin-szintet [25-(OH)-D], a csontanyag­csere marke­reit, a csontsűrűséget az L1-L4 csigolyákon (LS) és combnyakon (FN) összesen 68, T2DM-ben szenvedő férfi esetében, és összehasonlítottuk ezeket az eredményeket életkorban illesztett férfiak eredményeivel (n=68). A T2DM-csoportban az átlagéletkor 61,4 (51-78) év, a D-hypovitaminosis [25-(OH)-D <75 nmol/l] prevalenciája 59% volt. Az átlagos FRAX-csípőtörés és FRAX nagy osteoporoticus törés valószínűsége 0,7 (0-2,8) és 3,2 (0-8,5)%-nak adódott. Az FN-BMD (0,974 vs. 0,915 g/cm2, p=0,008) és LS-BMD (1,221 vs. 1,068 g/cm2, p<0,001) szignifikánsan magasabb volt a T2DM-csoportban, mint az egészséges, életkorban illesztett kontrollcsoportban. A 25-(OH)-D-vitamin (67,7 vs. 79,8 nmol/l, p<0,001), az I-es típusú keresztkötött kollagén C-telopeptid (b-CTx) (0,19 vs. 0,24 µg/l, p=0,004) és az oszteokalcin (13,3 vs. 15,7 µg/l, p=0,004) -szintek szignifikánsan alacsonyabb vol­­tak a T2DM-csoportban. A FRAX által meghatározott csonttörés valószínű­ségei között nem volt statisztikailag szignifikáns különbség a két csoport között. Mivel tudatában vagyunk, hogy vizsgálatunk esetszáma korlátozott, feltételezzük, hogy a T2DM-csoportban lévő magasabb BMD és a T2DM mint másodlagos kockázati tényező kihagyása a FRAX-algoritmusból szolgálhatnak magyarázatul az irodalomban leírt és FRAX-kalkulált törés valószínűségei közötti diszkordanciára.