Tisztelt Szerkesztőség! Az 1993. november 30-i számban jelent meg AC Miller és JE Harvey „A spontán pneumothorax kezelésének irányelvei” című közleménye a British Thoracic Society állásfoglalásaképpen. Hálátlan vállalkozásnak tűnhet egy ilyen tiszteletreméltó és nagy múltú társaság elveivel vitába bocsátkozni.

Ma már hazánkban is egyre inkább tudatosul, hogy a nők túlélik „biológiai életkorukat", és egy olyan életszakaszba kerülnek, amelyben egészségüket több veszély fenyegeti. Ebben az életkorban a szív-érrendszeri megbetegedések és a csontritkulás népbetegségnek számítanak. Hormonok adásával nagyon sok megbetegedés kivédhető vagy mérsékelhető. Tudásunk bővülésével szemléletünk is megváltozott, és sok olyan megbetegedést, amely a hormonpótló kezelés ellenjavallatát képez te, ma már inkább javallatnak tekintünk. Úgy tűnik, így van ez a daganatos megbetegedésekkel is. Abszolút ellenjavallatnak tekintett előzetes méhtest- vagy emlőrák eseteiben kiderült, hogy a hormonpótló kezelés nem csak hogy nem ártalmas, hanem inkább előnyös. A legkevésbé tisztázott az ösztrogének vagy ösztrogén-gesztagének szerepe a méh sarcomák kiújulásában. Ezek azok az esetek, amelyekben a hormonok adása megfontolandó. Minden más esetben, a rendelkezésünkre álló irodalmi adatok és tapasztalatok szerint a hormonpótló kezelés előnyei meghaladják a hormonok adásának kockázatát, ezért nem tűnik indokoltnak, hogy a hormonpótlás jótékony hatását a daganatos betegektől, rossz beidegződés miatt megtagadjuk. Szemérem test-, hüvely-, méhnyak- és petefészekrák eseteiben a hormonok ugyanúgy adhatók, mint daganatos megbetegedésben nem szenvedőknek. Emlő- és talán méhtestrák eseteiben a hormonpótló kezelésnek nem kívánt következményei is lehetnek. Minden esetet egyedileg kell elbírálni, és nőgyógyász-onkológus bevonásával eldönteni, hogy emlő- vagy méhtestrák esetében adhatunk-e hormon pótló kezelést.

A home-care- és a hospice-mozgalommal a kórházi és a gondozói hálózatban hosszú ideje szórványosan már találkoztunk mindazzal, amit e dolgozat célul tűzött ki. Szerte az országban kórházakban és a szakambulanciákon egyaránt keresik e gondozás útját-módját.

Az utóbbi fél évszázadban a baktériumok által okozott fertőző betegségek sikeresen kezelhetők voltak antibiotikum-terápiával, s a gyógyszeripar számos, egymástól jelentősen különböző hatásmechanizmusú antibakteriális szert fejlesztett ki. Az antibiotikumok használata okozta szelekciós nyomás azonban elkerülhetetlenül rezisztens baktériumok el szaporodásához vezetett; az antibiotikum-rezisztencia kialakulásának sebessége egyre gyorsabbnak tűnik, s ez mérsékli a létező szerek hatékonyságát. Az antibiotikum-rezisztens baktériumok széleskörű elterjedésé ért, mind a területi, mind a kórházi gyakorlatban – a rezisztenciagéneket terjesztő plazmidok és transzpozonok, az antibiotikumok nem megfelelő alkalmazása és szociális faktorok felelősek. Az antibiotikum-rezisztencia terjedésének megfékezéséhez szükséges, hogy a klinikusok megfelelően alkalmazzák az antibiotikumokat; hogy olyan programokat fejlesszünk ki, amelyek elősegítik a higiénés körülmények javulását, és csökkentik a rezisztens baktériumok átvitelének lehetőségét a közösségeken belül és azok között; hogy folytatódjék az új antibakteriális szerek kifejlesztése.

A hilusközeli és intrahepatikus malignus epeúti elzáródások és szűkületek kezelésében túlnyomórészt az intervenciós radiológia nyújtotta eljárások jelenthetnek hatékony, tüneteket enyhítő kezelést. A szerzők 12 beteg rosszindulatú, magas epeúti szűkülete(i) vagy elzáródása(i) miatt bekövetkezett icterus megoldására 23 endoprotézist ültettek be. A máj lebenyeinek, illetve szegmentumainak izolálódása miatt kettős protézis implantációra 5 betegben került sor. A betegek túlélése 4-22 (átlag 8,7) hónap volt. 6/12 betegben a túlélés 4-8 hó nap időtartamú volt, a beültetett protézisek nem záródtak el. A betegek másik felében az alapbetegség hosszabb túlélést engedett meg, a protézisek elzáródása 3–11 hónapon belül az icterus kiújulásához vezetett. Egy eset kivételével, ahol az endoszkópos protéziscsere sikerrel járt, további 7 alkalommal perkután beavatkozás elvégzésére kényszerültek. Egy betegben 3-szor, míg 5 betegben 1-1 alkalommal új protézis beültetésére került sor; 3 ízben az elzáródott protézis perkután eltávolítását, míg 2-2 alkalommal disztalis irányú kimozdítását illetve endoszkópos eltávolítását követően. A perkután endoprotézis implantációt a szerzők egyértelműen hatékonynak ítélik e betegségek kezelésében a betegek túlélését - és mivel az endoprotézisek zárt rendszert képeznek – életminőségük javítását illetően egyaránt. Felhívják a figyelmet a beavatkozások manipulációigényességére, a sorozatos beavatkozások szükségességére és a beavatkozást végzők nagy fokú sugárterhelésére is.