Bulimiás vonások obesitasban
TÚRY Ferenc1, LÁSZLÓ Zsuzsa1, SZENDREY Gabriella1, JOÓ Mária Nóra1, PRÓNAY Gábor1
1992. MÁJUS 27.
Lege Artis Medicinae - 1992;2(05)
Eredeti közlemények
TÚRY Ferenc1, LÁSZLÓ Zsuzsa1, SZENDREY Gabriella1, JOÓ Mária Nóra1, PRÓNAY Gábor1
1992. MÁJUS 27.
Lege Artis Medicinae - 1992;2(05)
Eredeti közlemények
A nagy népegészségügyi jelentőségű obesitas gyakran pszichoszomatikus zavarnak tekinthető. Kapcsolatát az evészavarok klasszikus formáival (anorexia, bulimia) a folyamatos átmenetet hangsúlyozó kontinuum-hipotézis szerint képzelhetjük el. Az obesitasban szenvedők mintegy fele bulimiás tünetekkel is rendelkezik az irodalmi adatok alapján (falásrohamok, hányás, hashajtózás). Az obesitasnak (vagy bulimiának) ezt az al csoportját vizsgálták a szerzők különböző evészavar-tesztekkel és interjúkkal egy 172 fős, illetve részben egy 254 fős obes populációban, egy helyi fogyókúrás szanatóriumban. A klinikai kritériumoknak megfelelő bulimia prevalenciája 55 férfi között 7,3%, 117 nő között 19,7% volt. A 254 fős populációban vizsgált tesztek alapján a táplálkozással kapcsolatos kóros attitűdök aránya igen magas, például bulimiás prediszpozíció a férfiak 41,2%-ában és a nők 73,0%-ában mutatható ki. A bulimiás obesitas alcsoportja a fenti nagy arányok miatt figyelmet érdemel, s kezelésében pszichoterápiás segítségre is szükség van.
Lege Artis Medicinae
Az elmúlt egy-két évtizedben az egész „nyugati világban” és a közelmúltban Magyarországon is felszínre kerültek és gyorsan terjednek az alternatív gyógyító eljárások. Csaknem minden nyugat európai országban immár – laikusok számára is - legálisan űzhetők a korábban tiltott gyógyító tevékenységek. A legalizálás néhány helyen formálisan is megtörtént vagy éppen most történik, másutt hasonló a helyzet, mint Magyarországon: a hatályos törvény hallgatólagosan érvényét vesztette.
Lege Artis Medicinae
"Lelki szem-gyógyító" Szentképek a 18. század orvoslásában.
Lege Artis Medicinae
A pajzsmirigydaganatok – viszonylagos ritkaságuk és alacsony morbiditásuk ellenére -- megkülönböztetett figyelmet érdemelnek különböző eredetük, változatos biológiai viselkedésük és kezelésük eltérő elvei miatt. A kivizsgálást követően a pajzsmirigy differenciált rákjai (papillaris és follicularis carcinoma) esetében a daganat anatómiai kiterjedésétől függő intra- vagy extracapsularistotális thyreoidectomia és a szelektív nyirokcsomó-dissectio a választandó sebészi beavatkozás. A posztoperatív időszakban a külső sugárkezelés és a radiojód terápia egymást kiegészítő alkalmazása általános gyakorlat. A külső sugárkezelés a lokális/regionális relapsust minden daganat esetében csökkenti. A radiojod alkalmazása csak a jódfelvevő tumoroknál befolyásolja a lokális/regionális kiújulást, illetve a távoli áttétek kialakulását. A betegek egész életükben TSH-szuppresszív dózisú tiroxin kezelésben részesülnek a recidiva csökkentése és a hormonpótlás érdekében. Az ismertetett kezelési gyakorlattal, a gondos betegkövetéssel és a szükség szerint alkalmazott ismételt terápiás beavatkozásokkal a betegség prognózisa jó, a túlélés évtizedekben mérhető. Anaplasticus carcinoma esetén az extracapsularis thyreoidectomia és a nyirokcsomó-dissectio után a külső sugárkezelés mindig indikált, a kemoterápia valamelyest tovább javítja a túlélési eredményeket. A hiányzó pajzsmirigyhormon pótlása érdekében gyógyszeres szubsztitúció szükséges. A kombinált kezeléssel még e rossz prognózisú daganat esetében is javuló túlélési eredményekre lehet számítani.
Lege Artis Medicinae
"A programozott sejthalál" Nagy érdeklődéssel és figyelemmel olvastam dr. Szende Béla kitűnő közleményét a programozott sejthalál (apoptosis) biológiai és patológiai jelentőségéről. Bár az apoptosis jelenségét (igaz más néven) már több mint húsz éve leírták, jelentőségét a szövetek homeostasisának szabályozásában csak az elmúlt néhány évben ismertük meg. Jean Claude Ameisen és Andre Carpon, a lille-i Pasteur Intézet munkatársai például 1991-ben tették közé azt a feltételezésüket, mely az apoptosissal magyarázza az HIV-fertőzöttek helper T-sejtjeinek minőségi és mennyiségi elégtelenségét.
Lege Artis Medicinae
A malnutritio krónikus táplálkozási zavar, lényegében a táplálék energiatartalmának és/ vagy valamely fundamentális tápanyag mennyiségének elégtelensége. Minthogy a világ legel terjedtebb közegészségügyi problémája, a gyermekkori morbiditás és mortalitás jelentős tényezője. Etiológiája rendkívül komplex, és kevésbé súlyos formáit - az egyes vitaminok, ásványi anyagok, nyomelemek hiánya miatt létrejött tüneteket is – figyelembe véve érthető, hogy nem csak az elmaradott országok gyermekeit érinti. A diagnózis-alkotás során a tápláltsági állapot felmérésére is törekedni kell, különösen szem előtt tartva a marginalis tápanyaghiány lehetőségét. A táplálkozási elégtelenség leggyakoribb meg nyilvánulása az anaemia, amely mindenek előtt vas, folsav és B12-vitamin hiányának a következménye, majd később fertőzések súlyosbíthatják. A tápanyagszükségletet számos gyógyszer módosíthatja, ezért a klinikai gyakorlatban feltétlen számolni kell a gyógyszer-nutriens kölcsönhatásokkal. A malnutritio és infekció közötti interakció három szempontból lényeges körülmény: a fertőzések hatása a szervezet tápláltsági állapotára és a metabolizmusra; a szuboptimális tápláltság hatása a fogékonyságra és a fertőző betegségek kimenetelére; az összefüggés klinikai és terápiás vonatkozásai.
Lege Artis Medicinae
A sarcopenia, vagy időskori izomerő- és izomtömeg-csökkenés napjaink demográfiai változásainak, azaz a hosszabb élettartam miatt az idősebb korosztály nagyobb számának köszönhetően is igen komoly népegészségügyi probléma. Az életkor előrehaladtával az izomszövet fokozatosan leépül, a folyamat eredményeként pedig csökken az izom tömege és ereje. Ezt az állapotot nevezzük sarcopeniának. A sarcopenia az izomtömeg, az izomerő és a funkcionális függetlenség egyidejű csökkenése. Ezzel párhuzamosan a fizikai teljesítmény romlik (gyengeség, lassúság, egyensúlyvesztés). Ezek halmozódó hiányok, következményük a fáradtság, az öregviselkedés, a fogyás. Többnyire szellemi hanyatlással jár, és fokozódó elszigetelődéshez vezet. A sarcopenia elsődleges formája az izomsejtek energiatermelésének csökkenése, majd az életkorral arányos pusztulása. Másodlagosan a hormonális kiesések, az idegrendszer betegségei, a kevés mozgás, a tápanyagok felszívódásának zavarai, éhezés, idült fertőzés gyorsítja ezt a folyamatot és súlyosbítja az érintett állapotát. A sarcopenia kialakulásában összetett genetikai, biokémiai, hormonális mechanizmusok vesznek részt. Involúciós folyamat, amelyben az izomzatot felépítő tényezők és a lebontás egyensúlya megbomlik. A sarcopeniás állapot kockázatainak felismerésére, szűrésére és kórismézésére kérdőívet és algoritmust dolgoztak ki, amely konkrét határértékek mentén választja el a sarcopeniásokat a nem sarcopeniásoktól. A 65 év felettiek járásának sebessége, a kezek szorítóereje és a mért vagy számított izomtömeg azok a vágáspontok, amelyek alapján a sarcopenia kimondható. A sarcopenia addig tekinthető az „élettani” öregedés részének és azután válik betegséggé, amikor a diagnosztikus határértékek átlépésekor az érintett által megélt funkcionális akadályok és az életminőség romlása bekövetkezik. A sarcopenia megelőzése és kezelése, az elesés kockázatának csökkentése a rendszeres erőkifejtést igénylő aktív tornagyakorlatok és mozgáskoordinácós gyakorlatok végzésén alapul. A gyógyszeres kezelés lehetőségei korlátozottak, a kínálkozó molekuláris terápiás célpontok ellenére nincs a látóhatáron meggyőzően hatásos innovatív terápiás eszköz. A mozgásterápia mellett az izomfejlődést serkentő aminosavak, így a leucin, illetve a β-hidroxi-metilbutirát analógja alkalmazásának hatásossága mellett szólnak gyenge bizonyítékok.
Hypertonia és Nephrologia
A rendszeres testmozgás alapvető fontosságú az öregedési folyamatok lassításában (például artériás érfal átépülés/merevség, anyagcsere, testsúly), azonban a versenysport jótékony hatása az említett folyamatokra, az irodalmi adatok alapján – különösképpen az úgynevezett erősportolóknál – megkérdőjelezhető. Ennek megfelelően a fizikai aktivitás cardiovascularis rendszerre kifejtett jól ismert jótékony hatásai ellenére kevés információval rendelkezünk az igen intenzív versenysportnak a sportkarrier abbahagyását követően jelentkező cardiovascularis hatásairól. Jelen irodalmi összefoglaló az aktív versenysportnak és az azt követő időszaknak a kardiometabolikus rendszerre, különös tekintettel a szisztémás vérnyomásra kifejtett késői hatásait és a metabolikus szindróma kialakulását tekinti át. Ezen változások során egy nagy teljesítményű cardiovascularis és anyagcsererendszer alakul ki a magas intenzitású munka elvégzéséhez, majd az hirtelen leáll, de a jelentős táplálékbevitel folytatódik. Régóta ismert, hogy a hypertonia a cardiovascularis betegségek kialakulásának jelentős patogenetikai faktora, amelynek egyik fontos patomechanizmusa a nagy- és közepes artériák rugalmasságvesztése, majd az arterio- és atherosclerosis kialakulása, amely szisztolés hypertonia kialakulásához vezet. Az érfalkárosodásban fontos szerepet játszanak a gyulladásos mechanizmusok és a thrombusképződés. A mikroerek tónusának növekedése szintén jelentős hatású, csökkentheti különböző szervek vérellátását, beleértve a coronariakeringést is. Számos kóros elváltozás a versenysport abbahagyását követően kialakuló elhízással és egyéb anyagcsere-eltéréssel (megnövekedett glükózintolerancia, inzulinrezisztencia, 2-es típusú diabetes mellitus) válik nyilvánvalóvá, valamint a következményes renin-angiotenzin rendszer aktivációjával, ami a nátriumretencióval együtt a magas vérnyomás kifejlődéséhez vezet. Bizonyított, hogy a nem versenyszerű sportolás, dinamikus jellegű aerob fizikai aktivitás fontos szerepet játszik a hypertonia megelőzésében. A frekvencia, intenzitás, idő és típus (FITT) program alapján történő fizikai aktivitás ajánlása egy olyan elsődleges és mindennapos terápiás megközelítés, amely a szív- és érrendszerrel kapcsolatos alapkutatás eredményeit átülteti a hypertonia kezelésébe, így az egészségi állapot alapján egyénre szabott fizikai aktivitás programot/terápiát lehet nemcsak a sportkarrierjüket abbahagyó versenysportolók számára, hanem széles társadalmi körben a betegek részére is biztosítani.
Hypertonia és Nephrologia
A szerző bemutatja szervezetünk egyik legnagyobb vasodilatatorának, a nitrogén-monoxidnak a keletkezését az endotheliumban, valamint az endothel-diszfunkció kialakulását az adrenerg stimulusokra. Részletesen illusztrálja a szelektív β-1-blokkoló és β-3-adrenerg-agonista hatású nebivolol kedvező hatásait elsősorban az érrendszerre. A nebivolol rendelkezik receptorfüggetlen hatásokkal is. Komplex hatása által vasodilatatiót okoz és gátolja szöveti szinten az oxidatív stresszt, sőt képes a már termelődött szabad oxigéngyökök közömbösítésére, egészében pedig javul az endothelfunkció. Felsorolja a klinikai hatásokat és bemutatja a gyógyszer kevésbé ismert kedvező tulajdonságait. Kiemelten tárgyalja a szernek dohányzó és COPD-ban szenvedő, valamint érszűkületes hypertoniás betegeknél történő alkalmazását. A β-3-adrenerg-agonista hatás nemcsak a szív-izomzatban, hanem az adipocytákban és a vázizomzat sejtjeiben is pozitív választ ad: fokozza a kompenzáló mechanizmusként induló energialeadást obesitasban, segíti a glükózfelvételt és -tárolást a vázizomzatban diabetesesekben. A nebivolol javítja az inzulinszenzitivitást, esik a leptinszint, nő az adiponektinszint a plazmában. Feltételezzük a szer „antidiabeteses” és „antiobes” effektusát.
Hypertonia és Nephrologia
A szerzők összefoglalják azon fontos tényezőket, melyek szerepet játszanak a stroke kialakulásában. Ismertetik a jelentős régebbi és a mai ismeretanyagra alapozott tényeket és azok gyakorlati hasznossági értékét a klinikai gyakorlat és népegészségügy szempontjából. Kiemelkedően legnagyobb „súlyú” tényező a magasvérnyomás-betegség és a pitvarfibrilláció, de egyre nagyobb jelentősége van a diabetesnek, a visceralis obesitasnak, illetve ezek társulásának a hypertoniával. Saját tapasztalataikról is beszámolnak a 2-es típusú diabetes és a krónikus vesebetegség vonatkozásában.
Lege Artis Medicinae
A táplálkozási viselkedés zavarainak két alap típusa az anorexia nervosa és a bulimia nervosa, és az obesitas is elhelyezhető a kettő közötti kontinuumban. E pszichoszomatikus zavarok patogenezisével kapcsolatban sok elképzelés jelent már meg (biológiai modellek, az affektív vagy a kényszerbetegség-spektrumba tartozás, családdinamikai, addiktív, kognitív modell). A szerzők a multidimenzionális etiopatogenetikai megközelítés szükségességét hangsúlyozva azokat az adatokat tárgyalják, melyek alapján felmerülhet az evészavarok disszociációs modellje. A disszociáció folyamata azt jelenti, hogy bizonyos mentális funkciók, melyek másokkal integrálva vannak, elkülönülve vagy automatikus módon működnek, rend szerint a tudatos kontrollon és az emlékezet beli felidézhetőségen kívül. A disszociatív jellegű zavar gyakran traumatikus előzmények (például szexuális abusus) után alakul ki. Ez a mechanizmus főleg a bulimiás betegek egy alcsoportjára lehet jellemző, de néha anorexiában, obesitasban vagy más evészavar-típusokban is érvényesnek tűnik. A disszociációs modellt támogatja a buli miások fokozott hipnotikus fogékonysága, melyet több vizsgálat megerősített. Ennek alapján azon evészavaros betegeknél, akiknél disszociatív patomechanizmus lehetősége merül fel, a hipnoterápia előnyös stratégia lehet.
1.
2.
3.
Ideggyógyászati Szemle
[A fluoxetint szedő Covid-19-pneumoniás betegeknek nagyobb a túlélési esélye: retrospektív, eset-kontrollos vizsgálat ]4.
5.
1.
2.
3.
4.
5.
HOZZÁSZÓLÁSOK
0 hozzászólás