Az egészség-gazdaságtan és társterülete, az egészségpolitika legfőbb célja a szűkös erőforrások minél hatékonyabb elosztása az egészségügyben, több szempont együttes figyelembevétele mellett.

A munkahelyi zaklatás, a mobbing, bullying, pszichoterror az utóbbi két-három évtizedben a társadalomtudományok kiemelt kutatási területe lett. A mobbing több, mint egyszerű konfliktus két személy kö­zött; komplex probléma, amelyet különféle egyéni és szervezeti kontextusokban lehet és kell szemlélni. A széles körű elméleti és empirikus kutatások ellenére egységes definíciója máig nincs, jellemző, hogy szociális manifesztációin keresztül írják le. Az interperszonális konstellációk különbözősége ellenére a mobbing kiváltó faktorai, szakaszai és szereplői hasonló mintázatot mutatnak. Egységes a szakirodalom a kö­vetkezmények leírásában és értékelésében is: a munkahelyi zaklatás jelentős egészségromboló tényező, súlyos pszichoszomatikus és pszichés következményekkel jár mind az érintettek, mind a munkahelyi kollektíva számára: romló teljesítmény, erodálódó munkahelyi morál, munkával való elé­gedetlenség. Mindezen tényezők összeadódva pénzösszegben is kifejezhető, ko­moly károkat okoznak. Az egészségügyben különösen magas a mobbing prevalenciája. Az itt tapasztalható hierarchikus szervezeti struktúra, a folyamatos túlzott igénybevétel, a fizikai és érzelmi stressz lehetőséget nyújtanak a mobbing kialakulásához. Az orvoslás tradíciók által közvetített szakmai-társadalmi kultúrája pedig hozzájárul annak elfogadottságához, a probléma elhallgatásához, illetve bagatellizálásához. A pszichoterror jellemzően már az egyetemi képzés során megjelenik a medikusok életében. A hivatásra való felkészítés, a szocializációs fo­lyamat pozitív hatásai nem mindig tudják kellőképpen ellensúlyozni a negatív élményeket. Az orvosok modellszerepe, a kollégákkal és a hallgatókkal szembeni viselkedése lehet protektív tényező, de lehet to­vábbi mobbing-magatartás ösztönzője is. A megelőzés mind szervezeti, mind egyéni szinten nagyon fontos teendő, komplex in­tézkedéseket kíván meg, amelyek eredményessége csak hosszú távon érzékelhető.

BEVEZETÉS - A hozzátáplálás átmeneti időszak a kizárólagos szoptatás és a családi ételek fogyasztása között, miközben a szoptatás folytatódik. A hozzátáplálást ak­kor kell elkezdeni, amikor az anyatej ön­magában már nem fedezi a csecsemő tápanyag-szükségletét, ideálisan hat hónapos kor körül. RÉSZTVEVŐK ÉS MÓDSZEREK - Az Egész­séges Utódokért Projekt keretében 0-3 éves korú gyermekek szüleitől (n=1133) kapott önkitöltő kérdőíven elemeztük a hozzátáplálással és elválasztással/elválasztódással kapcsolatos kérdéseket. EREDMÉNYEK - A hozzátáplálás a mintában 5,5±1,8 hónapos korban kezdődött el. A betöltött 4 hónapnál fiatalabb csecsemők 6%-ánál, a 4-6 hónapos csecsemők csaknem kétharmadánál kezdték meg a hozzátáplálást. A 7-12 hónaposok 32%-a még szopott. Ez az arány 12-24 hónapos korban 24%, 25-36 hónapos korban 5,5% volt. A szoptatottak átlagosan napi 6,7±1,6 alkalommal, a szoptatott és már hozzátáplált gyerekek átlagosan napi 5,6±1,5 alkalommal ettek. A teljes elválaszt(ód)ás után a gyerekek 4,9±0,9 alkalommal étkeztek naponta. A válaszoló anyák 60,4%-a igény szerint, 39,6%-a pedig napirend szerint táplálta gyermekét. Az anyák 16%-a jelezte, hogy gyermeküknek táplálási nehézségei vannak. KÖVETKEZTETÉSEK - Kívánatos lenne csecsemőtáplálási adatszolgáltatásunkat kibővíteni a hozzátáplálásra vonatkozó mutatókkal, mint a hozzátáplálás bevezetésének ideje, a táplálás napi gyakorisága, az étel állaga, kalóriatartalma, biztonságos elkészítése. A válaszkész táplálás a válaszkész szülői magatartás része, a szülőt erről fel kell világosítani és támogatni kell. Szorgal­mazni kell a szoptatás folytatását a hozzátáplálás bevezetése után, legalább egyéves korig, és mindaddig, amíg az anya és a csecsemő folytatni kívánja.

A WHO adatai alapján jelenleg a világon 71 millió, az Európai Unióban 3 millió a hepatitis C-vírussal fertőzött egyén. Jelentős részüknél még nem diagnosztizálták a betegséget és csak 6-7%-uk részesült antivirális kezelésben. Magyarországon az aktív vírusfertőzöttek becsült száma 50 000 körüli, a felismert betegszám 20 000, tehát 30 000 beteg van, aki még nem került az egészségügyi ellátás látóterébe. A cél a betegek korai stádiumban történő kiszűrése és gyógyítása, mert a fertőzés késői felismerése esetén súlyos májelégtelenség, hepatocellularis carcinoma és számos extrahepaticus szervi betegség alakul ki. Magyar­or­szágon 2015 óta elérhetőek a második ge­nerációs direkt ható, enzimgátló antivirális gyógyszerek, melyekkel a fertőzöttek közel 100%-a tartósan vírusmentessé válik. 2018 óta pedig már minden beteget ezekkel a készítményekkel kezelünk. Mindazonáltal számos szakmai, szervezési és egészségpolitikai feladatot kell még megoldani. Ma­gyarországnak elsősorban az Európai Unió HCV-eliminációs tervéhez történő csatlakozása szükséges, melyben 2030-ra C-ví­rus-mentes Európa programot hirdettek meg. Másodsorban fokozni kell az or­szágos szűrések számát és javítani a hatékonyságukat. A továbbiakban a lakosság szélesebb körű felvilágosítása, ehhez a családorvosok és a civil szervezetek fokozott bevonása szükséges, valamint rendeletmódosítás alapján meg kell kezdeni a kiemelt rizikócsoportok és az egészségügyi dol­gozók kötelező szűrését. E közleményben áttekintést kap az olvasó a C-vírus hepatitis diagnosztikájában és terápiájában az elmúlt három évtizedben elért fejlődésről, a jelenlegi lehetőségekről és a még megoldásra váró feladatokról.

2018 augusztusában egy időben jelenik meg az Európai Hypertonia Társaság és az Európai Kardiológus Társaság közös irányelve a hypertoniás betegek diagnosztikájáról, kivizsgálásáról, kezeléséről és gondozásáról a Journal Hypertensionben és a European Heart Journalben. Az Irányelvek kiemelt részletességgel foglalkoznak a cardiovascularis kockázat meghatározásával és csökkentésével. A közleményben összefoglalom az erre vonatkozó legfontosabb ismereteket és kiemelten taglalom a kockázat csökkentésének lehetőségeit.