Az orvosi hivatás díjazásának problémái nem mai keletűek. Ráadásul az igazi hivatások (pap, jogász, orvos, pedagógus) közül szükségszerűen egyedül az orvosok végeznek fi­zikai munkát is, ami csak fokozza a díjazásuk körüli bizonytalanságot. Kétkezi munkáért az ókorban (sebészet, szülészet) az or­vost mesteremberként fizették, míg az or­vos-papok spirituális közbenjárásáért a beteg, tehetőssége szerinti hálaáldozatot mu­­­tatott be. Rugalmas díjtételként ez utóbbit ültette át világi használatra Hippok­ra­tész üzleti etikája. A középkortól egyes országokban a közhatalom az orvosoknak is tarifákat írt elő, máshol viszont, mint például Magyar­or­szá­gon, az orvosok szabadon egyezkedtek a beteggel. Nálunk ezért is okozott sokkhatást az 1891-ben „bismarcki” mintára be­vezetett szociális betegbiztosítás a nyomott költségtérítési kínálatával. Az első meg­ráz­kódtatás után olyan 100 év követ­ke­zett, amelyben minden lehetséges hibát elkövetve jutottunk el az 1989-es rend­szer­váltásig. A letűnt szocialista egészségügy (1949– 1989) után a háziorvosok vállalkozók lettek, de a mai napig közfinanszírozási gyámság alatt állnak. Járó- és fekvőbeteg szakorvosi ellátásban az alulfizetett közalkalmazottak (ha akarnak és tudnak) a hálapénzes kvázimagánpiacon kaptak „műkö­dési” engedélyt. Jelenleg a fogorvoslás a rendezett magán­finanszírozás egyetlen példája, sőt a „fogászati turizmus” a szakmát nemzetközileg is „beárazta”. Minden más szakterületen fo­kozódik a jövedelmi elégtelenség: az orvosok nagyobb fizetést követelnek, vagy külföldi munkát vállalnak, és időnként a hálapénzviták is fellángolnak. A fogászattal el­lentétben, az általános orvosi diplomákra épü­lő szakorvoslásban jelenleg nincs olyan etalon, amellyel összemérhetnénk az orvosok jövedelmi elvárásait, illetve a köz- és a magánfinanszírozás fizetési hajlandóságát. Jelen tanulmány először azt bizonyítja, hogy korábban volt ilyen etalon, majd be-mutatja, hogy politikailag elnyomva ma is létezik, és ha akarnánk, eldönthetné a lég­üres térben zajló „fizetésrendezési” vitákat.

Az utóbbi években az onkológia területén hatalmas kutatás folyik és ennek eredményeként lényegesen hosszabb túlélést láthatunk az orvoslás ezen területén. A tüdőrák, ha nem is vált gyógyítható betegséggé, kezd a krónikus betegségek családjába tartozni. Mind a sebészeti bravúrok, mind a sztereotaxiás radioterápia és a gyógyszeres kezelésben bekövetkezett változások eredményeként ma már az áttétes tüdődaganatos betegcsoportban sem ritka az ötéves túlélés, relatíve hosszú progresszióig eltelt idő mellett. Nagy túlélési előnyt jelentett a korábbi, harmadik generációs citotoxikus kombinációk után a hozzáadott, érnövekedés- gátló (VEGF-gátló) maintenance kezelés vagy a folyamatos pemetrexed citotoxikus kemoterápia. Az első igazi áttörést, a hosszú progressziómentes túlélést a célzott kezelés hozta, amely ismert driver mutációk mellett bizonyult hatékonynak. A másik nagy eredményt, különösen az éveken át „mostoha” laphámsejtes karcinómánál, az immunterápia, az immunellenőrző pontok gátlása jelentette, amelynek hatékonysága adenocarcinomában is igazolódott. Számos kutatás folyik az immunterápia adjuváns, neoadjuváns, valamint kombinált alkalmazásával (akár sugárterápiával, akár citotoxikus kemoterápiával kombinálva).

Egykori tanítványa nyilatkozta, hogy „egy régi vágású igazi úr”. Azt a szemléletet, értékrendet képviseli, amire az idősebb orvosgeneráció ma is sokat hivatkozik, és amelynek lassan nyoma vész.

A hypertonia, az első számú „néma gyilkos” évente 10 millió halálesetért felelős világszerte. Igen gyakran társul egyéb metabolikus rizikófaktorokkal, a 2-es típusú diabetes mellitusszal és a dyslipidae­miával, jelentősen fokozva ezen betegek globális cardiovascularis kockázatát. Keze­lé­sük, a szigorú célérték elérése igazi kihívás a gyakorló orvosok számára. A legfrissebb hypertoniaajánlások értelmében a RAAS-gátlók a kezelés alapja, melyek ki­válóan kombinálhatóak diuretikumokkal. A RAAS-gátló alapú terápia igen gyakran ki­egészítésre szorul Ca-antagonistával, mely­hez a metabolikus rizikófaktorok társulása esetén statint is érdemes adni. Az amlodipin/atorvastatin fix kombináció haszna többrétű: mindkét hatóanyag bizonyítottan előnyös az atherosclerosis progressziójának gátlásában, a vérnyomás- és LDL-célérték elérésében. Ráadásul a közismerten rossz statinadherencia is javítható a fix kombináció segítségével, mely jelentősen hozzájárulhat a nagykockázatú betegek rizikócsökkentéséhez.

A magyarországi hospice hálózat fejlődését és a súlyos betegekkel foglalkozók számának növekedését jól tükrözik az évenkénti, hospice-ellátásról szóló jelentések (2001- 2013). A jelentésekből azonban az is kitűnik, hogy fokozódik a dolgozók testi és lelki megterhelése, amely hamarabb vezethet kifáradáshoz, kiégéshez. A gyakorlati tapasztalatok alapján áttekintettük a súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók testi és lelki állapotát, valamint veszélyeztetettségét bemutató szakirodalmat, kutatási eredményeket. Az irodalomkutatás alapját magyar és nemzetközi adatbázisok képezték. Előnyben részesítettük a 2000 és 2014 között megjelent, elsősorban a palliatív és hospice-ellátásban dolgozókat vizsgáló, magyar és angol nyelvű kutatások eredményeit összefoglaló publikációkat. A szakirodalmi áttekintés egyik nagy hozadéka a legsúlyosabb állapotú betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók mentális állapotának sokkal részletesebb áttekintése volt. Viszonylag új elem a kutatásokban a betegekkel való együttérzésből fakadó elégedettség (compassion satisfaction), az együttérzésből fakadó kifáradás (compassion fatigue) és a burnout kapcsolatának részletes vizsgálata (negatív és pozitív hatások összefüggései), amely kiterjed a tünettanra és a megküzdésre is. Mindez lehetővé teszi, hogy mélyebben megértsük az okokat és eredményesebb módszerekkel segíthessük a hospice-ban dolgozó szakembereket a testi-lelki kifáradás megelőzésében.