A táplálkozási viselkedés zavarainak két alap típusa az anorexia nervosa és a bulimia nervosa, és az obesitas is elhelyezhető a kettő közötti kontinuumban. E pszichoszomatikus zavarok patogenezisével kapcsolatban sok elképzelés jelent már meg (biológiai modellek, az affektív vagy a kényszerbetegség-spektrumba tartozás, családdinamikai, addiktív, kognitív modell). A szerzők a multidimenzionális etiopatogenetikai megközelítés szükségességét hangsúlyozva azokat az adatokat tárgyalják, melyek alapján felmerülhet az evészavarok disszociációs modellje. A disszociáció folyamata azt jelenti, hogy bizonyos mentális funkciók, melyek másokkal integrálva vannak, elkülönülve vagy automatikus módon működnek, rend szerint a tudatos kontrollon és az emlékezet beli felidézhetőségen kívül. A disszociatív jellegű zavar gyakran traumatikus előzmények (például szexuális abusus) után alakul ki. Ez a mechanizmus főleg a bulimiás betegek egy alcsoportjára lehet jellemző, de néha anorexiában, obesitasban vagy más evészavar-típusokban is érvényesnek tűnik. A disszociációs modellt támogatja a buli miások fokozott hipnotikus fogékonysága, melyet több vizsgálat megerősített. Ennek alapján azon evészavaros betegeknél, akiknél disszociatív patomechanizmus lehetősége merül fel, a hipnoterápia előnyös stratégia lehet.

Szerző a rák diagnózisa kapcsán megjelenő előítéleteket, félelmeket elemzi. Ismerteti az emlődaganat kapcsán kialakuló pszichológiai jelenségeket: a csonkolással, a női identitás elvesztésével járó, illetve a halál fenyegetettsége miatt jelentkező szorongásokat. Vázolja a coping mechanizmusok szerepét a betegség kimenetelére. Ismerteti a pszichoszociális rehabilitációval szerzett tapasztalatait. Felhívja a figyelmet a pszichológiai támogatás szerepére a betegséggel való együtt élés és az életminőség vonatkozásában.

Az egészségügyi reform egyik sarkalatos pontja, hogy a hírhedten alulfizetett ágazati dolgozók bérhelyzetét végre valahára sikerül-e rendezni. Az egészségügy bármely területén, ha a bérezést elemezzük, kiderül, hogy elképesztően alacsony fizetéssel díjazzák az amúgy felelősségteljes munkát. Úgy tűnik, az iskolai végzettségnek a bérezésnél nincs túlzott jelentősége. Az orvos éppúgy felháborítóan rosszul fizetett, mint a munkáját segítő asszisztens, vagy a háttérben dolgozó „segédszemélyzet". Szavakban küzdünk ugyan a paraszolvencia, a hálapénz ellen, de tudjuk, ha ezt nem fogadnák el, akkor családjukkal bizony a létminimum szintjén, vagy az alatt élnének. Úgy tűnik, az alapellátás reformja a bérezésben eddig nem hozott átütő változást, a kártyapénz bevezetésével nem lettek gazdagabbak az ott dolgozók... Mint ahogy alapvető változások megfelelő fejlesztés és beruházás nélkül a legjobb szándékú reform nyomán sem remélhetők.

Az emlőrák 1987-ben a 3. helyet foglalta el a női rákok gyakorisági sorrendjében a világon. Magyarországon 1990-ben 13 577 nő halt meg rákban, ennek 15,4%-a emlőrák volt. A szerző nemzetközi, hazai és saját adatokat használ fel e közleményben, továbbá kutatási eredményeit ismerteti. Az emlőrák előfordulása folyamatosan nő és széles határok között mozog világszerte (14,1%D00–121,2%000). Az 5 éves túlélés 40–65% közötti és lassan javul. Az ismert kockázati tényezők mellett a szerző hangsúlyozza a mastopathia szerepét: anyagában (843 eset) 2,3%-ban, de a mastopathiás csoportban 4,1%-ban fejlődött ki rák. A mastopathiát magas kockázati tényezőnek kell tekinteni. Az emlőrákos betegek közeli nőrokonai között jelentősen gyakoribb az emlő- és egyéb rák, az első fokú férfirokonok körében pedig a dülmirigyrák. Jobban meg kell tehát ismerni a kockázati tényezőket, szélesíteni kell a szűrővizsgálatokat és a korai felismerés lehetőségeit, hogy csökkenteni tudjuk az emlőrák incidenciát és mortalitást.

A világirodalomban nem olvashatunk a paramedikális fizikális emlővizsgálatnak mint szűrési tesztnek késői eredményeiről. Debrecenben tüdőszűréshez kapcsolt emlőszűrés során 198 beteget fedeztünk fel, ugyanezen idő szakban 100 olyan emlőrákos beteget kezeltünk, aki nem vett részt a szűrési programban. Az indulás óta eltelt tíz év alatt a szerző mindkét csoport betegeit folyamatosan követ te, és regisztrálta az állapotukban bekövetkező változásokat. Statisztikai módszerek segítségével elemezte az átlagos túlélést, a kumulatív halálozást és a korcsoportok halálozásának relatív kockázatát. A szűrésen résztvevők túlélése 29%-kal jobb volt a kontroll csoporthoz viszonyítva. Mammográfiás szűrési programok is hasonló eredményekről számolnak be.