A cukorbetegség és a depresszió gyakran komorbid krónikus betegségek. Önmagukban is nagy betegségterhet jelentenek, azonban együttes előfordulásuk tovább növeli a cukorbetegség szövődményeinek számát, a morbiditást és a mortalitást. A két betegség közti kapcsolat kétirányú, amelynek hátterében már ismert és még csak feltételezett mechanizmusok állnak. A szerzők összefoglaló közleményének célja az antidepresszívumok és a cukorbetegség közti kapcsolat bemutatása, illetve a gyógyszerek szénhidrát-anyagcserére gyakorolt hatásának elemzése. Az antidepresszívum-kezelés egyrészt javíthatja a betegek hangulatát, kognitív funkcióit és adherenciáját, amely pozitív hatással lehet a glükózháztartásra, másrészt a gyógyszerek metabolikus mellékhatásai ronthatják is a szénhidrát-anyagcserét. A metabolikus mellékhatások szempontjából a szelektív szerotoninvisszavétel-gátlók a legelőnyösebbek, a triciklikus antidepresszívumok és a monoaminoxidáz-gátlók szoros kontroll mellett alkalmazhatók. A szerotonin- és noradrenalinvisszavétel-gátlók a noradrenerg aktiválási úton keresztül ronthatják a glykaemiás kontrollt. Az újabb típusú antidepresszívumok hatása pedig pozitív vagy semleges. A depresszió szű­ré­sével és időben elkezdett kezelésével csökkenthetők a két betegség komorbiditásából származó komplikációk. A cukorbetegek dep­ressziójának kezelése során pedig fontos az antidepresszívumok metabolikus mellékhatásainak a figyelembevétele, és a szénhidrátháztartás szorosabb ellenőrzése.

Az inkretinhatáson alapuló vércukorcsökkentők, a dipeptidil-peptidáz-gátlók és a glükagonszerű peptid-1-receptor-agonisták (GLP-1 RA-k) bevezetése új távlatokat nyitott a 2-es típusú cukorbetegség antidiabetikus kezelésében. E gyógyszerek kedvező tulajdonságai irányították a figyelmet a szénhidrát-anyagcserét kísérletes megfigyelések alapján potenciálisan ugyancsak előnyösen befolyásolni képes további enterohormonok alkalmazásának tanulmányozására. Mint­hogy e hormonok támadáspontja egymáshoz viszonyítva részben eltérő, illetve egyező, receptoraik szimultán aktiválása a gly­kaemiás kontroll tekintetében – elméleti megfontolások alapján – szinergista és additív hatásokat eredményezhet. A közlemény át­tekinti a 2-es típusú diabetes vércukorcsökkentő kezelésének multiagonista receptorstimuláción alapuló koncepcióját, valamint a GLP-1 és a glükózdependens inzulinotrop polipeptid (GIP) receptorai együttes stimulálásának lehetséges előnyeit. Röviden kitér a duális receptoragonisták első reprezentánsával, az FDA által klinikai alkalmazásra engedélyezett tirzepatiddal kapcsolatos első adatokra is.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a diabetes gondozásában paradigmaváltás történik, amelynek irányítói 2015-öt követően nem az új inzulinok, kezelési rendszerek, hanem egyértelműen az egyre szélesebb körben elterjedő szenzoros technológiák. Az 1-es típusú cukorbetegség kezelésében 2015 óta egyre több országban használják támogatott formában és széles körben a szenzoros technológiákat. A folyamatos glükózmonitorozás (szöveti glükózszenzor, egyszerűsítve szenzor) használata, amely magában foglalja mind a valós idejű CGM (real-time, RT-CGM), mind az időszakosan szkennelt CGM (intermittently scanned, isCGM) alkalmazását, az elmúlt néhány évben gyorsan elterjedt az érzékelők javuló pontossága, a nagyobb kényelem és a könnyebb használat, valamint a bővülő költségtérítés eredményeként. Számos tanulmány bizonyította a CGM használatának klinikai előnyeit cukorbetegeknél, függetlenül az inzulinkezelés módjától. Az összefoglalóban a glükózmonitorozással kapcsolatos gyakorlati szempontokat, a monitorozás optimális gyakoriságát, a folyamatos glükózmonitorozó rendszerek hatékonyságát, megbízhatóságát és szerepét elemezzük.

Százéves az inzulin. A tanulmány az évforduló kapcsán áttekinti az inzulinéra előtti és utáni időszak főbb eseményeit, a készítményválaszték bővülését és az inzulin alkalmazásával kapcsolatos főbb klinikai események kronológiáját. Kitér a használatával kapcsolatos eszközök, beadó tollak, inzulinpumpák, automatizált kezelési rendszerek történetére is. Rámutat, hogy noha az inzulinadagolás a hiányzó, vagy a szükséglethez képest elégtelen endogén hormontermelés kívülről történő pótlása, napjainkig a cukorbetegség legáltalánosabb, a betegség minden típusában és stádiumában alkalmazható formája.

A nem alkoholos zsírmájbetegség becslések szerint az emberiség 25%-át érinti, gyakran társul más anyagcserezavarokkal és nagymértékben heterogén a lefolyása. Steatosis for­májában csekély a súlyosabb máj­ká­ro­so­dás valószínűsége, míg a steatohepatitisszel járó esetek harmada cirrhosis felé halad, és súlyos szövődményként primer májrák kialakulásához is vezethet. Ennek valószínűsége együtt növekszik a májfibrosis mértékével, valamint a 2-es típusú cukorbetegség, esetleg két vagy több anyagcsere-rizikófaktor jelenléte esetén. A betegség azonban, a májkárosodás súlyosságától függetlenül, fokozza a cardiovascularis betegségek, a diabetes és a malignus daganatok iránti fogékonyságot, és ennek megfelelően rövidíti a várható élettartamot. Mindezek ellenére az egészségügyi szakemberek és betegek ismeretei a kórképpel kapcsolatosan meglehetősen korlá­to­zot­tak. Ebben valószínűleg szerepet játszik az is, hogy a nem alkoholos zsírmájbetegségnek egyelőre nincs általánosan elfogadott gyógyszeres terápiája. Tekintve, hogy a betegség alapvető oka leggyakrabban a kalóriatöbblet, az elsődleges kezelés lényege az életmód-változtatás, a mediterrán diéta, az alkoholfogyasztás kerülése és a rendszeres fizikai ak­tivitás. Szélesebb körű ismeretterjesztés segítheti mindennek felismerését és elfogadását az alapellátásban, párhuzamosan a máj­fib­rosis kétlépcsős szűrésének bevezetésével, amely a fokozott rizikójú betegek hatékony felismerését és ellátását célozza.