[A hippocampalis formáció navigációban és memóriában be­töltött szerepét a 20. század második felére fokozódó érdek­lô­dés övezte, ami részben Henry G. Molaison esetére vezet­hetô vissza, aki bilaterális medialis temporalis lobectomián esett át epilepsziája kezelése végett. A kezelést követôen egy­ér­tel­mûvé vált, hogy az eltávolított entorhinalis kéreg és a hippocampus jelentôs része elengedhe­tetlen a memória kiala­kí­tásában, ami számos kutatót ösztönzött e régiók további vizsgálatára. A hippocampalis „place” sejtek vagy helysejtek ké­sôbbi felfedezése vezette be számos más funkcionális sejttípus és neuronalis hálózat leírását a Papez-körben, amelyek kulcs­szerepet játszanak a memóriafolyamatokban és a tér-idô in­for­mációk kódo­lásában (sebesség, fejirány, határok, grid, ob­jektum-vektor stb.) Ezen sejttípusok mind­egyike egyedi tulaj­don­ságokkal rendelkezik, és együttesen alkotják az úgyne­ve­zett „agyi GPS-t”. E közlemény célja, hogy bemutassa a limbicus rendszerben, különösképpen a temporalis lebenyben ta­lálható sejttípusokat és neuronalis hálózatokat, melyek gyak­ran áldozatai különbözô patológiai elváltozásoknak. A korai felfedezések eredményei mellett áttekintjük a leg­frissebb megfigyeléseket is, és rávilágítunk arra, hogy a hippocampalis for­máció legfôbb sejttípusai milyen szereppel bírnak a térbeli navi­gációban és a memóriafolyamatokban. Az utóbbi né­hány évtizedben számtalan új, funkcionálisan elkülöníthetô sejttípust írtak le ebben a régióban, de valószínûleg továbbiak még felfedezésre várnak. Az idegrendszeri betegségek jobb megértése érdekében hasznos lehet mélyebb betekintést nyer­ni a dinamikusan bôvülô idegtudományi irodalomba. A me­móriafolyamatokat és a térbeli navigációt érintô betegségek jelentôs közegészségügyi terhet képvi­selnek, és öregedô társadalmunkban a helyzet folyama­tosan romlik. Ez különösen ösztönzôen hat ennek az agy­területnek a pontosabb megismerésére és funkcio­nális feltérképezésére.]

Az európai és hazai orvoslás és képviselői óriási változáson mentek keresztül a 16- 19. század folyamán. Az orvoslás sokszínű piaca a 18. századtól kezdve jelentősen átalakult. A felvilágosult abszolutizmusnak a köz, az állampolgárok egészségét szem előtt tartó intézkedései indították el a modern orvosképzést és az orvosi professzionalizációt eredményező folyamatokat. Ennek során az orvoslás bizonyos képvise­lőit kiemelték a kézművesek, népi gyógyászok sorából (sebészek, gyógyszerészek, bá­bák, állatorvosok), másokat viszont ki­szorítottak (olejkárok). A felülről jövő kezdeményezést a reformkorban az orvosok, sebészek „öntudatra ébredése” követte, s megjelentek az önszerveződés első formái, igény a szakmai továbbképzésre, diszkusszióra az új folyóiratokon, egyesületeken, gyűléseken keresztül. A korszak legnagyobb kérdése a középkorból örökölt, ám a sebészet és a medicina új vívmányainak köszönhetően idejétmúlttá vált orvosdoktori és sebészmesteri kettős képzés megszüntetése, egyesítése volt, ami 1872-ben valósult meg, a doctor medicinae universalis cím bevezetésével. A modern orvosi hivatás kialakulásához hozzájárult az 1876. évi XIV. tc., azaz a közegészségügyi törvény, valamint az orvosok önálló érdekvédelmi szervezetei, az 1897-ben alakult Buda­pes­ti, valamint Vidéki Orvosszövetségek.

A szédülés évezredek óta ismert tünet, azonban csak a 19. század úttörő vestibularis kutatóinak (Flourens, Ménière, Breuer és mások) a munkássága révén vált nyilvánvalóvá, hogy a vertigo belsőfül-károsodás miatt is kialakulhat. A kutatásban mérföldkövet jelentett a vesti­buloocularis reflexív felfedezése (Hőgyes Endre, 1884). A reflex feladata, hogy stabilizálja a retinán a fixált tárgy képét azáltal, hogy a szemeket azonos sebességgel a gyors fejmozgással ellentétes irányba forgatja. Hőgyes korszakos felfedezését Szentágothai János igazolta 1950-ben individuális labyrinthusreceptor-ingerléssel és a szemizmok aktivitásának a regisztrálásával. Az angularis vestibuloocularis reflex alacsony frekvenciájú laesiói a kalorikus reakcióval (Bárány Róbert, 1906), míg magas frekvenciájú laesiói a fejimpulzusteszttel detektálhatóak (Gabor Michael Halmagyi és Ian Stewart Curthoys, 1988).

A cikk a magyar ápolásügy történetének fehér foltjait dolgozza fel, levéltári kutatómunka eredményei alapján. Bemutatja a magyar ápolásügy helyzetét a 20. század első felében, amikor az ápolás és az ápolóképzés központi kérdéssé vált, és a rendi ápolás mellett megjelentek a világi ápolás szervezetei is. Bemutat több ápolói szervezetet, amelyek az ápolás tarthatatlan helyzetének megoldását tűzték ki célul, és fő törekvésük az ápolói karnak az őt önfeláldozó hivatásánál fogva megillető helyre emelése volt. Ennek eszközei közé tartozott a szakképzettség megszerzésének biztosítása, szaksajtó működtetése és az ápolói érdekvédelem. Kiemelkedő szerepet játszott ebben az 1902-ben önszerveződéssel alakult Magyarországi Betegápolók és Ápolónők Országos Egyesülete, és annak elnöke, Mihalicza József, a magyar világi ápolás történetének méltánytalanul elfeledett alakja. A cikk megemlíti a magyar ápolásügy több elhivatott alakját is, akiknek tevékenysége eredményeképpen 1933-tól a politika beavatkozásáig képviselte a magyar ápolókat ápolói szervezet az Ápolók Nemzetközi Tanácsában (ICN).

Az Alzheimer-kór (AK) a 21. század népbetegsége, mely a következő évtizedekben az öregedő társadalmak legnagyobb egészségügyi-szociális problémájává válik. Pato­genezisében jelentős a vascularis tényezők szerepe, köztük a szívritmuszavarok közül a pitvarfibrillációé. A ritmuszavarok emellett az AK következményeként is kialakulhatnak, illetve az AK kezelésére használt kolinerg gyógyszerek mellékhatásaként is megjelenhetnek, míg az AK maga pedig jelentősen hat a ritmuszavarok, különösen a pitvarfibrilláció kezelésére is. Mindezek miatt több orvosi szakterület mindennapi gyakorlatában jelentkező problémákat okozhat; ezek áttekintése az összefoglaló célja.