A daganatellenes kezelés hatékonysága rendszerint korlátozott a gyógyszerekkel szembeni rezisztencia miatt. A szerzett rezisztencia egyik fontos oka az intratumoralis heterogenitás, ami a daganatsejtek fenotípusa közötti változatosságot jelenti egy tumoron belül. Ez a heterogenitás a genotípust érinti elsősorban. A daganatos őssejtek (cancer stem cell, CSC) a koncepció szerint képesek meghatározni a daganat progresszióját, a klinikai onkológia legnagyobb kihívásaként metasztázisok létrejöttét. Hogy ez kialakuljon, a tapasztalatok szerint hámeredetű daganatoknál az epithelialis karaktert mesenchymalisnak kell felváltania (epithelial-mesenchymal transition), ha nem is teljesen. A CSC fenotípusához tartozik, a normális szöveti őssejtekhez hasonlóan. a szerekkel szembeni rezisztencia, illetve a károsításokat követő regeneráció. Ezeknek a tulajdonságoknak a szabályozó mechanizmusa még alig ismert, de minden bizonnyal ebben genetikai és epigenetikai tényezők egyaránt szerepet játszanak. Ha ezeket terápiás célpontként megismerjük, talán a leghatékonyabb kezelési stratégia birtokába juthatunk.

Az elmúlt néhány évtized alatt a rectumtumor lokális kontrollja a műtéti technikák fejlődése és az adjuváns vagy neoadjuváns kemoradioterápia alkalmazása következtében jelentősen javult. A lokális rectumtumor műtéti reszekciója során végzett teljes mesorectalis excisio (TME), ami a circumferentialis perirectalis szövetborítás teljes eltávolítását jelenti, csökkenti mind az érintett műtéti tumorban szenvedő betegeknél, a T3- és T4-stádiumú daganatokat, valamint a nyirokcsomó-pozitív betegséget is beleértve, az adjuváns és a még inkább preferált neoadjuváns kemoradioterápia mind a betegségmentes túlélés, mind a lokális kontroll a javulás képességét mutatta. A neoadjuváns kemoradioterápián áteső betegek egy része komplett patológiai remissziót (pCR) ér el a kemoradioterápia hatására, és az onkológia kimenetel különösen kedvező ebben a csoportban. Azonban a lokális kontroll javulásával szemben a betegek teljes túlélési arányának javulása lenne szükséges, és a kezelés eredményét korlátozó fő tényező a metachron távoli metasztázisok megjelenése. A probléma megoldásának legfontosabb módszere a szisztémás kezelés eszkalációja a neoadjuváns környezetben, például a neoadjuváns kemoradioterápia előtt vagy után egy indukciós vagy konszolidációs kemoterápiával történő kiegészítés (úgynevezett totális neoadjuváns kezelés módszere - total neoadjuvant treatment, TNT). A cikk célja, hogy röviden összefoglalja a sugárkezelés és a radiokemoterápia rectumtumor kezelésében betöltött szerepét, és a lokálisan előrehaladott rectumtumor esetén a jelenlegi terápiás standardokra fókuszáljon.

A hepatocellularis carcinoma (HCC) korszerű kezeléséről a Klinikai Onkológia folyóiratban már lehetett olvasni 2014-es évi (1) és idei különkiadásban (2), mely a konkrét irányelvek alapján számolt be a HCC epidemiológiájáról, BCLC stádiumbeosztásról és a stádiumoknak megfelelő kezelésről. Ez alkalommal elsősorban a HCC szisztémás - első és másodvonalú - kezeléséről számolnánk be saját eredményeink, valamint klinikai vizsgálati eredmények alapján is. Saját eredményeink alatt értjük a Szent László Kórház onkológiai ambulanciáján 2010-2016. között kezelt 203 HCC-beteg kezelését, melyet egy 2016-os MKOT-konferencián már előadtunk. Idén 9 betegnél indítottunk regorafenib másodvonalú kezelést egyedi méltányossági kérés jóváhagyását követően.

Mind a szervátültetés, mind az onkológia a közelmúltban olyan fejlődésen ment és megy jelenleg is keresztül, ami a transzplantáció korábban már megválaszolt, onkológiával kapcsolatos kérdéseit új megvilágításba helyezte, és szükségessé tette a válaszok revízióját. Így például, a „donor pool” bővítésének szándékával napjainkban valós kérdéssé vált, hogy mely esetekben végezhetünk szervátültetést daganatos anamnézisű donorból, úgy, hogy a tumor grafttal történő átvitelének és a recipiensben való manifesztációjának minimális legyen a kockázata. A másik, egyre gyakoribb kérdés, hogy szabad-e, és ha igen, hány év tumormentes túlélés után lehet olyan beteget transzplantálni, akinek rosszindulatú daganat szerepel a kórtörténetében. A modern immunszuppresszív kezelés eredményeként a szervtranszplantált betegek mind hosszabb ideig élnek. Az immunszupprimált állapot idejével arányosan növekszik azonban a rosszindulatú daganatok kialakulásának a kockázata, arányuk hosszú távon elérheti a 20-30%-ot is. A poszttranszplantációs „de novo” tumorok jelentőségét jelzi, hogy a transzplantált betegek vezető haláloki tényezőjévé váltak. A rosszindulatú daganatok tehát több szempontból is komoly problémát jelentenek. Megoldásuk alapfeltétele az onkológusok és a transzplantáció terén jártas szakemberek együttműködése, a megújult ismereteken alapuló közös gondolkodás és az egyénre szabott döntéshozatal.