Az immunrendszernek fontos szerepe van a daganatsejtek felismerésében és elpusztításában. Az immunellenőrző pontok elleni antitest terápia ígéretesnek tűnik különböző daganattípusban. Az immunellenőrző pontok gátlása citotoxikus T-lymphocyta antigén-4 (CTLA-4) és a programozott sejthalál protein 1 és ligandja (PD-1/PD-L1) elleni antitestekkel végzett terápia sajátos és eltérő mintázatú mellékhatásprofi lt eredményez. Ezek az immunfüggő mellékhatások leggyakrabban a bőrön, a gyomor-bél rendszerben, a májban és az endokrin rendszerben figyelhetők meg. Korai felismerésük és kezelésük fontos ahhoz, hogy elkerüljük a súlyos következményeket.

Figyelembe véve a lágyrészszarkómák (soft tissue sarcomas; STS) szélsőséges szövettani heterogenitását, kezelésük is igen komplex feladat, önmagában egy „művészeti ág”. A molekuláris terápiák térnyerésével párhuzamosan az STS-ek több évtizedes, egy kaptafára szabott standardizált kezelése lassanként eltolódik egy személyre szabott, szövettani diagnózisalapú megközelítés felé. A rendelkezésre álló új daganatellenes szerek birtokában, valamint a különböző STS-altípusok differenciált kemoszenzitivitása alapján próbálunk némi útmutatást adni a terápiás sorrendiség optimális felállításához. Ismertetünk továbbá néhány fejlesztésben lévő ígéretes gyógyszert, úgy a ritkább, mint a gyakoribb STS-altípusok palliatív kezelésére.

A plazmasejtes malignitások közé sorolt myeloma multiplex egy sokarcú hematológiai megbetegedés, mely onkológiai differenciáldiagnosztikai problémát jelenthet. A betegség fontosságára gyakorisága hívja fel a fi gyelmet. Az új terápiás lehetőségek birtokában az e betegségben szenvedők évtizedes túlélése nem szokatlan, így a myelomás betegek a szakrendelői forgalom jelentős hányadát adják. Összefoglalónkban ismertetjük a betegség diagnosztikus kritériumait, majd a transzplantációra alkalmas és alkalmatlan betegek szokásos kezelését, kezelési eredményeit. A betegség csaknem minden esetben relapszusba kerül: a többed vonalbeli kezelések széles tárházába közleményünk bepillantást ad, a hazai hematológiai gyakorlat bemutatásával.

Sejtjeink DNS-ében raktározódnak azok az információk, amelyek a feladataik ellátásához elengedhetetlenek. Az információkat hordozó DNS épségét, a genom integritását, meg kell őrizni. Mivel a sejtekben, főleg a DNS-ben, állandóan keletkeznek hibák, öröklöttek vagy szerzettek (külső ok pl. sugárzások, vagy belső ok pl. ROS miatt), ezért a hibák javításáról gondoskodni kell. A DNS hibái sokfélék lehetnek (bázis-, nukleotid-, mismatch-hibák, száltörések), ezért a javítás mechanizmusai is különbözőek. A hibajavító rendszernek vagy sikerül helyreállítani a normális állapotot, vagy nem, akkor pedig aktiválódik a programozott sejthalál, mert a szabályozás szerint genetikai/epigenetikai hibák nem kerülhetnek át a leánysejtekbe. Sajnos megtörténhet, hogy a hibák ellenére a sejt életben marad, ekkor a genom instabillá válhat, és megnőhet a daganatok kialakulásának esélye (pl. BRCA1 - emlő-, petefészekrák). Ilyen állapotot idézhetnek elő a hibajavító rendszer hibái, vagy a hibák mennyisége meghaladja a rendszer kapacitását. A DNS hibái természetesen nem azonos értékűek, az esetek többségében a hibák fenotípusosan meg sem jelennek, de lehetnek nagyon súlyosak, több szervet érintő szindrómák, daganatok. A kijavítatlan hibák között gyakoriak a kettős lánctörések a DNS-ben, amelyet azonban a még működő hibajavítók megpróbálnak helyrehozni. Ha azonban utóbbiakat gátoljuk, akkor a két esemény (pl. BRCA1-mutáció és PARP-gátlás) együttesen a daganatsejtek (a BRCA1-mutációt hordozók) pusztulásához vezet. Ez a stratégia a szintetikus letalitás, amelynek jelentőségét már a klinikumban is alkalmazott szer, az oliparib hatékonysága is bizonyítja. A szintetikus letalitás terápiás előnyeit új szerek, klinikai vizsgálatok igyekeznek kihasználni.

A biológiai gyógyszerek rendkívül hatékony, új lehetőséget biztosítanak több súlyos, esetenként az életet is fenyegető betegség terápiájában, ugyanakkor költségvonzatok tekintetében is messze felülmúlják a hagyományos kismolekulás gyógyszereket. A biológiai gyógyszerek (például a monoklonális antitestek) általában komplex óriásmolekulák, ezért előállításuk bonyolult biotechnológiai módszerekkel, élő sejttenyészetekből, bioreaktorokban történik. A szabadalmi védettség lejártával lehetőség nyílik ezen nagysikerű biológiai gyógyszerekhez minden (szerkezeti, fi zikai-kémiai, hatékonysági és biztonságossági) szempontból hasonló készítmények fejlesztésére, azonban az ilyen vegyületek komplexitása és speciális előállítási körülményei miatt ez sokkal összetettebb és nehezebben kivitelezhető feladat, mint a kismolekulás gyógyszerek esetében. Az így létrehozott terméket, amely tehát már minden tekintetben hasonlít egy már engedélyezett, forgalomban lévő referenciagyógyszerre, bioszimiláris vegyületeknek nevezik. A gyógyszer törzskönyvi engedélyezési eljárása során ezt a hasonlóságot természetesen széleskörűen bizonyítani kell. Az engedélyező hatóságok már 10 éve az Európai Unióban, majd később az Amerikai Egyesült Államokban is kiadták az első forgalomba hozatali engedélyeket a bioszimiláris készítményekre, amelyektől azt várják, hogy a költséges biológiai terápiák az eddiginél jelentősen olcsóbban és sokkal szélesebb körben váljanak elérhetővé a rászoruló betegek körében.