Figyelembe véve a lágyrészszarkómák (soft tissue sarcomas; STS) szélsőséges szövettani heterogenitását, kezelésük is igen komplex feladat, önmagában egy „művészeti ág”. A molekuláris terápiák térnyerésével párhuzamosan az STS-ek több évtizedes, egy kaptafára szabott standardizált kezelése lassanként eltolódik egy személyre szabott, szövettani diagnózisalapú megközelítés felé. A rendelkezésre álló új daganatellenes szerek birtokában, valamint a különböző STS-altípusok differenciált kemoszenzitivitása alapján próbálunk némi útmutatást adni a terápiás sorrendiség optimális felállításához. Ismertetünk továbbá néhány fejlesztésben lévő ígéretes gyógyszert, úgy a ritkább, mint a gyakoribb STS-altípusok palliatív kezelésére.

Sejtjeink DNS-ében raktározódnak azok az információk, amelyek a feladataik ellátásához elengedhetetlenek. Az információkat hordozó DNS épségét, a genom integritását, meg kell őrizni. Mivel a sejtekben, főleg a DNS-ben, állandóan keletkeznek hibák, öröklöttek vagy szerzettek (külső ok pl. sugárzások, vagy belső ok pl. ROS miatt), ezért a hibák javításáról gondoskodni kell. A DNS hibái sokfélék lehetnek (bázis-, nukleotid-, mismatch-hibák, száltörések), ezért a javítás mechanizmusai is különbözőek. A hibajavító rendszernek vagy sikerül helyreállítani a normális állapotot, vagy nem, akkor pedig aktiválódik a programozott sejthalál, mert a szabályozás szerint genetikai/epigenetikai hibák nem kerülhetnek át a leánysejtekbe. Sajnos megtörténhet, hogy a hibák ellenére a sejt életben marad, ekkor a genom instabillá válhat, és megnőhet a daganatok kialakulásának esélye (pl. BRCA1 - emlő-, petefészekrák). Ilyen állapotot idézhetnek elő a hibajavító rendszer hibái, vagy a hibák mennyisége meghaladja a rendszer kapacitását. A DNS hibái természetesen nem azonos értékűek, az esetek többségében a hibák fenotípusosan meg sem jelennek, de lehetnek nagyon súlyosak, több szervet érintő szindrómák, daganatok. A kijavítatlan hibák között gyakoriak a kettős lánctörések a DNS-ben, amelyet azonban a még működő hibajavítók megpróbálnak helyrehozni. Ha azonban utóbbiakat gátoljuk, akkor a két esemény (pl. BRCA1-mutáció és PARP-gátlás) együttesen a daganatsejtek (a BRCA1-mutációt hordozók) pusztulásához vezet. Ez a stratégia a szintetikus letalitás, amelynek jelentőségét már a klinikumban is alkalmazott szer, az oliparib hatékonysága is bizonyítja. A szintetikus letalitás terápiás előnyeit új szerek, klinikai vizsgálatok igyekeznek kihasználni.

A biológiai gyógyszerek rendkívül hatékony, új lehetőséget biztosítanak több súlyos, esetenként az életet is fenyegető betegség terápiájában, ugyanakkor költségvonzatok tekintetében is messze felülmúlják a hagyományos kismolekulás gyógyszereket. A biológiai gyógyszerek (például a monoklonális antitestek) általában komplex óriásmolekulák, ezért előállításuk bonyolult biotechnológiai módszerekkel, élő sejttenyészetekből, bioreaktorokban történik. A szabadalmi védettség lejártával lehetőség nyílik ezen nagysikerű biológiai gyógyszerekhez minden (szerkezeti, fi zikai-kémiai, hatékonysági és biztonságossági) szempontból hasonló készítmények fejlesztésére, azonban az ilyen vegyületek komplexitása és speciális előállítási körülményei miatt ez sokkal összetettebb és nehezebben kivitelezhető feladat, mint a kismolekulás gyógyszerek esetében. Az így létrehozott terméket, amely tehát már minden tekintetben hasonlít egy már engedélyezett, forgalomban lévő referenciagyógyszerre, bioszimiláris vegyületeknek nevezik. A gyógyszer törzskönyvi engedélyezési eljárása során ezt a hasonlóságot természetesen széleskörűen bizonyítani kell. Az engedélyező hatóságok már 10 éve az Európai Unióban, majd később az Amerikai Egyesült Államokban is kiadták az első forgalomba hozatali engedélyeket a bioszimiláris készítményekre, amelyektől azt várják, hogy a költséges biológiai terápiák az eddiginél jelentősen olcsóbban és sokkal szélesebb körben váljanak elérhetővé a rászoruló betegek körében.

Nem az élet értelmét kell keresni, hanem az értelmet az életben - javasolja egy kiváló amerikai író. Az utóbbi a nagy kihívás, tenni kell érte, és ez nem mindenkinek sikerül. Hogy mégis megpróbáljuk, ahhoz hozzásegítenek azok a példák, amelyek tiszteletreméltó utat mutatnak. Számunkra, orvosok számára, ilyen példakép Eckhardt Sándor professzor, aki talán a legnehezebb utat választva tette fel minden energiáját, intellektusát, empátiáját, szeretetét arra, hogy a daganatos betegek gyógyulását, életük hosszát és minőségét minél hatékonyabban elősegítse. A tettek puszta felsorolásával nagyon nehéz, szinte lehetetlen emlékezni, egyéniséget visszaidézni, hiszen az élet ennél sokkal összetettebb, Eckhardt professzor esetében pedig ez különösen igaz. Mégis, megpróbálunk néhány epizódot feleleveníteni egy pályatárs, barát, az ugyancsak nagy formátumú kolléga, Lapis Károly akadémikus segítségével.

A plazmasejtes malignitások közé sorolt myeloma multiplex egy sokarcú hematológiai megbetegedés, mely onkológiai differenciáldiagnosztikai problémát jelenthet. A betegség fontosságára gyakorisága hívja fel a fi gyelmet. Az új terápiás lehetőségek birtokában az e betegségben szenvedők évtizedes túlélése nem szokatlan, így a myelomás betegek a szakrendelői forgalom jelentős hányadát adják. Összefoglalónkban ismertetjük a betegség diagnosztikus kritériumait, majd a transzplantációra alkalmas és alkalmatlan betegek szokásos kezelését, kezelési eredményeit. A betegség csaknem minden esetben relapszusba kerül: a többed vonalbeli kezelések széles tárházába közleményünk bepillantást ad, a hazai hematológiai gyakorlat bemutatásával.