Klinikai Onkológia

Az őssejt-transzplantáció szerepe a felnőttkori szolid tumorok kezelésében

GOPCSA László Zsolt1, MASSZI Tamás1,2

2015. DECEMBER 10.

Klinikai Onkológia - 2015;2(04)

A közleményben áttekintjük a szolid tumorok autológ és allogén haematopoeticus őssejt-transzplantációjával (HSCT) foglalkozó irodalmat. A felnőttkori szolid tumorok számos típusában az elvégzett autológ HSCT-k száma az elmúlt évtizedekben csökkenést mutat. A legjellegzetesebb az emlőrákban használt autológ HSCT-k számában bekövetkezett jól ismert növekedés és csökkenés. Az emlőrák autológ őssejtátültetésének kérdése ellentmondások területe. Számos randomizált vizsgálatban felmérték az autológ HSCT szerepét magas rizikójú primer emlőrákos betegekben (legalább négy érintett axillaris nyirokcsomó). Összesítve az adatokat a nagy dózisú terápia adjuváns kezelésként megnyújtotta a betegségmentes túlélést, de összesített túlélési előnyt csak szelektált betegeken tárt fel. A csírasejtes tumorok primer refrakter eseteiben és második vagy további relapszusában az autológ HSCT standard indikáció kedvezőtlen prognosztikai faktorok fennállásakor. A 2-3 ciklus szekvenciális HSCT terápia jobb az 1-nél. Felnőtteknél az autológ-HSCT elvégzése klinikai opció medulloblastomában és a Ewing-szarkóma család tumoraiban. A szolid tumorok egyéb típusában az autológ HSCT elvégzése általánosságban nem ajánlott vagy fejlesztés alatt áll, ezért csak prospektív klinikai vizsgálat keretében javasolt. A szolid tumorokban végzett allogén HSCT-k alacsony száma évek óta gyakorlatilag állandó. Az elmúlt évtizedben átmeneti növekedést tapasztaltak a vese-, az emlő- és vastagbélráknak köszönhetően. Szolid tumorokban az allogén HSCT koncepciója nemcsak a nagy dózisú kemoterápia és tumortömeg redukcióján alapul, hanem inkább a graft versus tumor hatáson. Az allogén HSCT vagy egyéb sejtterápiák hatékonyságának javítását célzó klinikai stratégiákat folyamatosan fejlesztik.

AFFILIÁCIÓK

  1. Egyesített Szent István és Szent László Kórház, Hematológia és Őssejt-transzplantációs Osztály, Budapest
  2. Semmelweis Egyetem, III. számú Belklinika, Budapest

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Klinikai Onkológia

A metasztatikus emlőrák korszerű kezelése

KOCSIS Judit, BÉRES Edit, HORVÁTH Zsolt

A szűrővizsgálatoknak és a korszerűbb technikáknak köszönhetően az emlőrákok nagyobb hányada ma már korai stádiumban kerül felismerésre. A betegek mintegy 5%-ánál azonban a betegség jelentkezésekor már áttét igazolható. Hazánkban ez az arány sajnos rosszabb. A korai stádiumú, emlőrákok esetében pedig a betegség ~30%-ban kiújul, legtöbbször metasztatikus formában. A metasztatikus emlőrák ritka esetek kivételével nem gyógyítható. A szisztémás terápiás lehetőségek folyamatos fejlődésének köszönhetően a legtöbb altípus esetében egyre gyakrabban lehet elérni hosszú távú túlélést. A kezelés elsődleges célja a túlélés növelése és a tünetek csökkentése révén az életminőség javítása. Ebben a referátumban a metasztatikus emlőrák különböző altípusainak szisztémás kezelési lehetőségeit foglaljuk össze, hangsúlyozva, hogy minden egyes beteg esetében egyénre szabott terápia meghatározása szükséges.

Klinikai Onkológia

A gastrointestinalis lymphoma korszerű kezelése

PAKSI Melinda, ISTENES Ildikó, KÖRÖSMEZEY Gábor, DEMETER Judit

Az extranodalis lymphomák leggyakoribb megjelenési helye a gastrointestinalis rendszer. Az esetek döntő többségében non-Hodgkin lymphomáról van szó. A nodalis lymphomák általában másodlagosan érintik a gyomor-bél rendszert, az elsődleges gastrointestinalis lokalizáció meglehetősen ritka. A leggyakoribb szövettani megjelenési formák a diffúz nagy B-sejtes lymphoma és a MALT típusú extranodalis marginális zóna lymphoma. Bár a gastrointestinalis rendszer bármely szakaszát érinthetik, mégis a leggyakoribb a gyomor érintettsége. A kezelést és a prognózist alapvetően a lymphoma szövettani típusa, a betegség stádiuma, a beteg kora és általános állapota határozza meg. A gyomorlymphomák esetén az egyik legfontosabb kockázati tényező a Helicobacter pylori-fertőzés, melynek jelenléte vagy hiánya alapvetően befolyásolja a kezelés eredményességét, pozitivitás esetén az antibiotikus kezelés önmagában is teljes gyógyulást eredményezhet. A legtöbb esetben azonban a választandó kezelés immunterápia és/vagy kombinált kemoterápia, mely az adott lymphomatípusnak megfelelő nemzetközileg elfogadott protokollok alapján történik. Kisebb szerep jut a radioterápiának, a sebészi kezelés pedig szinte csak szövődményes esetekben, vérzés, elzáródás, perforáció kapcsán jön szóba.

Klinikai Onkológia

A húgyhólyagrák nem sebészi kezelése

PIKÓ Béla, LACZÓ Ibolya

Jelen ismereteink szerint a húgyhólyagrákos betegek kezelésében a műtéti beavatkozás elengedhetetlen, de az egyes nem sebészi módszerek ennek nagyon fontos segítői. A felszínes (nem izom-invazív) daganatot intravezikális citosztatikus vagy BCG-kezeléssel, besugárzással láthatjuk el, a simaizom réteget már infi ltráló (≥pT2a) tumor neoadjuváns, adjuváns kemoterápiát, besugárzást, radiokemoterápiát igényel. Távoli áttétekkel járó (vagy lokálisan előrehaladott, kiújult) betegség kezelése első-, másodvonalbeli kemoterápia, palliatív sugárkezelés, intervenciós beavatkozások, izotópkezelések és tüneti szerek alkalmazásából áll. Az egyes terápiás modalitásokat bemutatva jelezzük azoknak az aktuális ESMO és NCCN ajánlásokban való szerepeltetését is.

Klinikai Onkológia

Docetaxel legyen-e a metasztatikus áttétes hormonszenzitív prosztatarákos betegek standard kezelése? Érvek és ellenérvek

FIZAZI K, JENKINS C, TANNOCK IF

A TAX-327 vizsgálat eredményei nyomán kérdések merültek fel azt illetően, hogy a prosztatarákos férfi aknál standard hormonkezelés esetén a betegség tüneti progressziója előtt alkalmazott kemoterápiás kezelés javíthatja-e a beteg túlélésének időtartamát és minőségét. A GETUG-AFU-15 és a CHAARTED vizsgálat is a hormonkezelésben korábban nem részesült, áttétes prosztatarákos fér- fi aknál docetaxellel együtt vagy anélkül alkalmazott androgéndeprivációs terápia (ADT) hatásosságát és tolerálhatóságát értékelte. Mindkét vizsgálatban részt vettek de novo áttétes betegségben szenvedő (kb. 75%), illetve lokalizált betegség kezelését követően kialakult áttéteket mutató betegek is. Rövid ADT kezelés mindkét vizsgálatban megengedett volt a beválasztás előtt. A két vizsgálat között a fő különbség a nagy volumenű áttétekkel jellemezhető betegek száma (GETUG-AFU-15: 52%; CHAARTED: 65%) és a docetaxel ciklusainak száma (GETUG-AFU-15: legfeljebb kilenc ciklus: CHAARTED: hat ciklus) volt. Mindkét vizsgálatban arról számoltak be, hogy docetaxel + ADT alkalmazása esetén az önmagában alkalmazott ADT-hez viszonyítva nőtt a progressziómentes túlélés. A GETUG-AFU-15 nem talált szignifi káns különbséget az elsődleges végpontban, az össztúlélésben (OS) [relatív hazárd (HR) 0,9 (95%-os konfi dencia-intervallum (KI): 0,7-1,2); p=0,44] az ADT + docetaxel és az önmagában adott ADT között. A CHAARTED vizsgálatban teljesült az OS elsődleges végpontja [HR 0,61 (95% KI: 0,47-0,80); p=0,0003], és egy alcsoportonkénti elemzés szerint a legnagyobb javulás a nagy volumenű betegséggel jellemezhető betegeknél volt megfi gyelhető [HR 0,60 (95% KI: 0,45-0,81); p=0,0006]. Cikkünk a GETUG-AFU-15 és a CHAARTED vizsgálat eredményeit vitatja meg, és felteszi a kérdést, hogy meg kell-e változtatni a korábban hormonkezelésben nem részesült, áttétes prosztatarákos betegek esetében alkalmazott gyakorlatot egy pozitív vizsgálat eredményei alapján.

Klinikai Onkológia

Az EGFR receptorcsalád jelentősége az onkológiai gyakorlatban

MÉHES Gábor

A normális hámsejtek kommunikációja a külső környezettel többek között tirozinkinázaktivitású sejtfelszíni receptorokon keresztül történik. Az EGFR fehérjecsalád négy jelentős homológiát mutató tagja (EGFR1, EGFR2/HER2, EGFR3/HER3, EGFR4/HER4) a sejtaktivitás szempontjából az egyik legfontosabb ilyen közvetítő receptor. Jelentőségük a hámeredetű daganatok kialakulásában és progreszsziójában, valamint ezen keresztül a daganatellenes terápiában is kimagasló. A receptor expressziójában és aktivitásában bekövetkező változás a tumorsejtek környezetéből érkező stimulus hatását, illetve a jelátvitel intenzitását döntően befolyásolja. Mindezek mellett a receptorok mutációi a tirozinkináz-gátló kezelés hatékonyságát is meghatározzák. Összefoglalónkban a receptorcsalád egyes tagjainak szerepe, valamint klinikailag is fontos genetikai és biológiai eltérései kerülnek áttekintésre.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

Alvással a felejtés ellen? Az alvás szerepe az asszociációs memóriafolyamatokban

CSÁBI Eszter, ZÁMBÓ Ágnes, PROKECZ Lídia

Számos bizonyíték utal arra, hogy az alvás szerepet játszik különböző emlékezeti rendszerek konszolidációjában. Kevesebbet tudunk arról, hogy milyen szerepe van az alvásnak a relációs memória műkö­désé­ben, illetve az érzelmi arckifejezések felismerésében, holott ez olyan fundamentális kognitív képesség, amit mindennap használunk. Ezért kutatásunk célja annak feltérképe­zése, hogy az alvás milyen szerepet tölt be az asszociációs memória működésében annak függvényében, hogy mikor történik a tanulás. Vizsgálatunkban összesen 84 fő vett részt [átlagéletkor: 22,36 (SD: 3,22), 21 férfi/63 nő], akiket két csoportra osztottunk: esti és reggeli csoportokra, utalva arra, hogy mikor történt a tanulás. Mindkét csoport eseté­ben két tesztfelvétel volt, közvetlenül a tanulást követően (rövid távú tesztelés) és 24 órával később (hosszú távú tesztelés). A relációs memória vizsgálatára az arcok és nevek tesztet alkalmaztuk. Sem az azonnali, sem a késleltetett tesz­telés során nem találtunk különbséget a csoportok között sem az általános tanulási mutatóban (arcokhoz társított nevekre való emlékezés érzelmi valenciától függetlenül), sem a különböző érzelmi arckifejezésekhez kapcsolódó nevekre való emlékezésben. Ezzel ellentétben, a csoporton belüli elemzés alapján a reggeli csoport a rövid távú teszteléshez képest nagyobb mértékű felejtést mutatott 24 órával később, a hosszú távú tesztelésen, míg az esti csoport ugyanolyan teljesítményt mutatott mindkét alkalommal. Emellett összefüggés jelent meg a teljesítmény, az alvásminőség, az alváshatékonyság és az alváslatencia között. Eredményeink arra hívják fel a figyelmet, hogy az alvás és a tanulás időzítése fontos szerepet játszik az emlékek stabilizációjában, csökkentve ezzel a felejtés mértékét.

Lege Artis Medicinae

Tiazid vagy tiazidszerű diuretikumot adjunk-e a magas vérnyomásban szenvedő emberek kezelésekor? A magyarországi helyzet sajátosságai

VÁLYI Péter

A diuretikumok az 1960-as években történt széles körű elterjedésük óta is alapvető an­ti­hipertenzív gyógyszerek maradtak. A ma­gas vérnyomás kezelését tárgyaló 2018. évi ESC/ESH irányelv nem tesz különbséget a tiazid és a tiazidszerű vizelethajtók között a magas vérnyomás kezelésében, elismerve, hogy szemtől szembe nem hasonlították össze ezeket a gyógy­szer­cso­por­tokat vélet­len­szerű betegbeválasztásos vizsgálatokban, valamint, hogy a hydrochlorothiazid az egyik leggyakoribb összetevője a forgalomban lévő, engedélyezett fix anti­hipertenzív gyógyszer-kombinációknak. A 2018. évi ma­gyar irányelv az indapamidot tartja a leghatékonyabb diuretikumnak a hypertoniában szenvedő betegek terápiájában. Köz­le­mé­nyünk célja, hogy áttekintsük a tiazid vagy tiazidszerű vizelethajtóknak, elsősorban a ma Magyarországon elérhető hydro­chlo­rothia­zidnak és indapamidnak, vala­mint kombinációs készítményeik kor­szerű alkalmazását a magasvérnyomás-be­tegségben szenvedő beteg kezelésében.

Lege Artis Medicinae

Hasonlóságok és különbségek a hypertoniabetegség ellátásával foglalkozó legjelentősebb nemzetközi irányelvekben

KÉKES Ede, VÁLYI Péter

A hypertonia diagnózisával és kezelésével foglalkozó irányelveknek óriási szerepe van Földünkön az egészség fenntartásában, hiszen a megbízható előrejelzések szerint 2025-ben már 1,6 milliárd feletti magasvérnyomás-betegségben szenvedő egyénnel kell számolnunk. Az irányelvek betartása létkérdés minden hypertoniás beteg számára, ennek ellenére még a gazdasági szempontból fejlett országokban sem kielégítő a jól kontrollált hypertoniások aránya. Földünk öt kontinensén az irányelvek sajnos több szempontból is eltérő vagy nagyon eltérő javaslatokat adnak a vérnyomás mérése, a diagnózis felállítása, a cardio­vascularis kockázat becslése, a célérték meghatározása vonatkozásában, bár az utóbbi években bizonyos területeken megindult a „konszenzusra” irányuló törekvés. Közleményünkben ezeket a különböző véleményeket és állásfoglalásokat kívánjuk bemutatni az ACC/AHA, az ESC/ESH, a NICE, a kanadai és az ausztrál irányelvek elemzésével. Figyelembe vettük a WHO és az ISH állásfoglalásait is. Leírjuk az irányelvekben észlelhető elvi és gyakorlati közeledéseket és a már megvalósult konszenzusokat.

Ideggyógyászati Szemle

Az alvásfüggő légzészavarok és epilepszia: kapcsolódási pontok és terápiás megfontolások

FALUDI Béla, BÓNÉ Beáta, KOMOLY Sámuel, JANSZKY József

Az alvásfüggő légzészavarok (obstruktív alvási apnoe szind-róma, centrális apnoe és Cheyne–Stokes-légzés) szerepe a cerebro- és cardiovascularis betegségek kialakításában jól ismert. Hasonlóan fontos, de kevésbé alkalmazott összefüggés áll fenn e kórképek és egyes epilepsziák között. A kapcsolat kétirányú. Az alvás során jelentkező légzészavarok szerepet játszanak a rohamok keletkezésében, de a rohamok, vagy az antiepileptikus terápia következtében légzészavar is jelentkezhet, melyek negatívan hatnak a rohamkontrollra. Az új terápiás eljárások (vagusstimuláció, mélyagyi stimuláció) szintén számos kérdést vetnek fel az alvásszerkezetre gyakorolt hatásuk és alvásfüggő légzészavar indukáló szerepük miatt. Az elméleti háttér mellett egy rövid esettanulmányban a mélyagyi stimulálás alvásszerkezetre való hatását is bemutatjuk. A fenti összefüggések, ismeretek alkalmazása lehetőséget nyújt egyes epilepsziák hatékonyabb kezelésére.

Hypertonia és Nephrologia

A hypertoniabetegség nem gyógyszeres kezelése és cardiovascularis rizikócsökkentés a praxisközösségekben

MOHOS András, KOZMA Anna, MARKÓ-KUCSERA Mária, MESTER Lajos

A hypertoniabetegség és a cardiovascularis megbetegedések kiemelt jelentőségű népegészségügyi problémát jelentenek. A kezelésükben a nem gyógyszeres terápiás lehetőségeknek önállóan vagy kiegészítésképpen minden esetben szerepük van, a betegek terápiahűsége kulcskérdés. Az alapellátás szerepe a gondozásban rendkívül fontos, a praxisközösségi modell révén új alapellátási szereplők (például: dietetikus, gyógytornász) bevonásával pedig a lehetőségek bővülnek. Az A Praxisközösség és a Marosmenti Praxisközösség működése során az egyéni egészségállapot-felmérésen részt vett, valamint a dietetika, illetve gyógytorna szolgáltatást igénybe vevő páciensek eredményeinek elemzése. A praxisközösség munkatársainak a működési modellel kapcsolatos attitűdjének felmérése. Az A Praxisközösségben 2409 fő, a Marosmenti Praxisközösségben 1826 fő vett részt egyéni egészségállapot-felmérésen. A résztvevők 14,6%-a és 19,9%-a volt 18 év alatti. A 18 év feletti résztvevők 58,9%-a és 60,7%-a volt nő. Gyógytorna szolgáltatást 1083 és 232 páciens, dietetikát 147 és 187 fő vett igénybe. Az állapotfelmérések életkori megoszlása a hazai korfának megfelelő. A prevenciós szemlélet mellett a lakóhelyhez közeli egészségügyi ellátás szempontjai is előtérbe kerültek. A praxisközösségi koncepciót a páciensek örömmel fogadták, a gyógytorna nagyobb népszerűségnek örvend köreikben, mint a dietetika. A praxisközösségek valamennyi tagja pozitívan vélekedett a projektben folyó szakmai munkáról. Következtetések: A páciensek és az egészségügyi szakemberek részéről egyaránt igény van a praxisközösségi koncepcióra. Megfelelő monitoringrendszer kialakítása, valamint a hosszú távú, fenntartható működést biztosító feltételek kidolgozása nélkülözhetetlen a tartós, társadalmi szintű egészségnyereség eléréséhez.