A szerző az epilepszia racionális politerápiájának lehetőségeit elemzi. Az elvi megfontolások között felveti a különböző rohamgátló szereknek az epilepsziamodellekben kifejtett hatásának figyelembevételét, azonban nem talált olyan adatot, amely előnyös gyógyszer-kombináció alapját képezhetné. Sokkal ígéretesebb a különböző hatásmódú szerek együttadása. A mindennapi gyakorlatban a racionális politerápia a testre szabott gyógyszerelést is szolgálhatja. A gyógyszerkölcsönhatások szempontjából kiemeli az igazolt szinergizmusokat. A rohamgátló molekulák mellékhatásainak részletes elemzésével elvileg lehetővé válik egyes kedvezőtlen hatások közömbösítése ellentétes tulajdonságú szerek együttadásával. A gyógyszerválasztásban a betegek alkati adottságainak figyelembevételével a szóba jövő szerek között a mellékhatások szerinti további rangsort is felállíthatunk. Az epilepsziás betegek társbetegségei és azok kezelése a racionális kombinációk összeállításában jelentős szerepet kapnak. A gyógyszerkölcsönhatásokba nem lépő gyógyszerek kombinációja növelheti az önmagában esetleg gyengébb rohamgátlást. Végül előnyös kombinációk tagjai lehetnek azok a készítmények, amelyek nem csak epilepsziában alkalmazhatóak. A szerző az elvi és gyakorlati megfontolások alapján ajánlást tesz a racionális politerápia tervezésének tíz előzetes lépésére. Spekulatív alapon az előnyös rohamgátló kombinációk nyolc lehetséges változatát írja körül.

A Singer Magdolna és Szabolcs Judit szerzőpáros az idegrendszeri sérüléssel született gyermekeknek és családjaiknak új szemléletű testi-lelki támogatásával ismerteti meg az olvasót.

A 2009-es magyarországi neurológiai kapacitások és a szakorvos-utánpótlás helyzetének korábbi felmérésére alapozva javaslatot teszünk a neurológiai ellátások szerkezetének jövőbeli alakítására. Kitérünk a neurológusok által ellátandó diagnóziscsoportokra, a neurológiai ellátásokra és azok progresszív szervezésére. A jelenlegi kapacitásokból kiindulva teszünk javaslatot a jövőben ellátandó betegcsoportokra, és az ellátás szintjeire. Az elmúlt évek tendenciájából kiindulva megfontolásra javasoljuk a teljes akut stroke-ellátás neurológiai osztályokra szervezését, és azonosítunk néhány olyan betegcsoportot, melyek ellátásában a jelenleginél nagyobb szerepet szánunk a neurológiának. A fekvőbeteg-ellátásban három szintet jelölünk meg: egyetemi klinikák, térségi/megyei kórházak, városi kórházak. Az egységekhez a minimumfeltételek helyett gazdaságilag is működőképes rendelői és osztályszabványokat rendelünk. Az egyetemi klinikák a neurológiai ellátás minden területét lefedik, egyetemi oktatási funkciókat is ellátnak, valamint területi alapon részt vesznek a megyei és városi ellátás szakmai minőségének biztosításában, és a jelenleginél önállóbb szerepük lenne a szakképzésben. A betegellátás vonatkozásában a térségi/megyei feladatkör azonos lenne az egyetemi klinikákéval - a kizárólagosan egyetemi funkciók nélkül. Városi szinten általános neurológiai ellátás történne, itt nem feladat a neurológia minden részterületének művelése. A neurorehabilitáció a városi kórházak neurológiai osztályainak részlegeiben, önálló térségi/megyei neurorehabilitációs osztályokon, valamint házhoz járó ambuláns formában történne. A jelenlegi rendszerhez képest legnagyobb szervezeti változás a neurológiai járóbeteg-ellátást érinti. Az egyetemi klinikai és térségi/megyei speciális szakambulanciák mellett a neurológiai szakrendelések a háziorvosi rendszerhez hasonló magánrendelésként működnének, az egyes praxisok önállóan szerződnének az egészségbiztosítási pénztárral. Feladatkörük lenne a heti 30 órás általános neurológiai ellátás mellett az alapszintű, szűrő jellegű neurofiziológiai és neuroszonológiai vizsgálatok végzése, megfelelő műszerezettséggel, szakasszisztenciával. A terv megvalósításához a szakképzés és a finanszírozás átalakítása is szükséges.

Az arterioscleroticus parkinsonizmust Critchley1 írta le. Jelenleg vascularis parkinsonizmusnak (VP) hívjuk, melyben gyakran észlelhető széles alapú, lassú járás, rövid léptekkel, inditási hezitáció, freezing, paratonia, amely a lower body parkinsonism (LBP) nevet kapta. Együtt járhat lassú beszéddel, executiv zavarokkal; rigor és posturalis kéztremor csak ritkán észlelhető. Vascularis parkinsonizmusban - a Parkinson-kórral ellentétben - nem mutathatók ki agytörzsi típusú Lewy-testek. A DAT-szken vizsgálatokkal normálisnak találták vascularis parkinsonizmusban a striatum dopamin tartalmát. Az elmúlt tíz évben a járászavarok új formáit írták le. A gait ignition failure- ben 1. járásindítási apraxiát, 2. egyensúlyzavarral járó apraxiát és 3. kevert járási apraxiát különítenek el. A primary progressive freesing gait feltehetően Parkinson-plus szindróma. Freesing a Parkinson-szindrómával járó betegségekben gyakoribb, mint a Parkinson-kórban. Normális nyomású hydrocephalusban a járászavar differenciáldiagnosztikai nehézséget okozhat. Vascularis parkinsonizmus valószínű, ha a vezető tünet a járászavar, a felső végtagok alig érintettek, a mágneses rezonancia vascularis laesiót, fehérállománykárosodást és/vagy agyi atrophiát mutat ki. A járási apraxia és a parkinsonizmus klinikai tünetei nehezen különíthetők el. Mindkettőre jellemző; hogy nyugalmi helyzetben alsó végtagi rigor nincs, a tónuszavart, a letapadást és a bizonytalanságot maga a járás váltja ki. Az MR-vizsgálatok szerint lower body parkinsonismusban és járási apraxiában a kamratágulat és a frontális leukoaraiosis hasonló. A járászavar magyarázható azzal, hogy a vérellátási határterületen kisérbetegségekben a paramedialis zóna fehérállománya gyakran károsodik, ahol a mozgató kéreg asszociációs pályái futnak. Az alsó végtagok reprezentációja a szupplementer motoros área hátsó részén található. Rektor2 javasolta, hogy a lower body parkinsonismust nevezzék cerebrovascularis járászavarnak. Centrális járászavar azonban nemcsak vascularis, hanem degeneratív és még sok tisztázatlan eredetű betegségben is kialakul. Mivel a járást szabályozó neuronkörök kapcsolatai kiterjedtek, számos kérgi és subcorticalis régió károsodása okozhat kóros járást, úgymint ataxiát, apraxiát, posturalis instabilitást, járásindítási zavart, akinesist stb. A centrális járászavarok nagy része tehát sem kóreredete, sem tünetei szempontjából nem „parkinsonizmus” és nem köthető kórképekhez, sokkal inkább az agykárosodások lokalizációjához.

Célkitűzés - A subarachnoidealis vérzés (SAV) statisztikai jellemzőit vizsgáltuk hazánkban 2009-ben. Módszer - Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár felé a kórházak által a BNO-10 I60-as kódjával jelentett aktív fekvőbeteg-osztályos adatokat elemeztük. Eredmény - 2009-ben a magyarországi kórházak 1028 érintett személynél 1403 SAV-esetet jelentettek. Ez jóval magasabb a korábban közölt adatok alapján vártnál. A betegek 63,6%-a nő. Bennfekvése során az érintettek 12,2%-a halt meg. Az átlagos ápolási nap 6,47 nap volt. CT 763 személynél történt (74,2%). Hypertoniát a betegek 61,3%-ában jelentettek kísérőbetegségként. Az esetszám az életkorral nőtt az 51-60 éves korcsoportig, onnantól csökkent. A vérzésforrást 531 esetben jelölték meg. A leggyakoribb az arteria cerebri media (ACM) aneurysmája volt. Férfiakban gyakoribb az arteria communicans anterior, nőkben az ACM és az arteria carotis interna aneurysmája. A betegek 7,6%-ában fordult elő a SAV hátterében arteriovenosus malformatio. Az esetszám januárban és februárban volt a legnagyobb, áprilisban és augusztusban a legkisebb. Következtetés - A SAV gyakoribb Magyarországon, mint korábban gondoltuk.