Az elmúlt évben e folyóirat hasábjain elgondol kodtató írások jelentek meg szakmánk helyzetéről. Összességében elszomorító képet festettek a jelenről és a jövendő kilátásokról. Az oktatás helyzetéről sem mutattak hízelgő képet: „Az egyetemi stáb sok tagja számára az oktatás valóban púp a háton a számos egyéb teendő mellett.”

Ebben az írásban két egymással összefüggő célképzet vezetett. Egyrészt az alvásdinamika, főleg az újabb mikrostrukturális összefüggések (köztük a saját kutatásaink), és ezek agyi hálózati alapjainak ismertetése, másrészt az ezzel összefonódó homeosztatikus szabályozás és az agyi plasztikus folyamatok újonnan feltárt viszonyrendszerének bemutatása. Az ismertetett adatok abba az irányba mutatnak, hogy a NREM-alvást az ismert hosszabb távú homeosztatikus és cirkadián tényezők mellett külső ingerekkel fennálló kapcsolaton és mikroébredéseken alapuló rendkívül flexibilis instant alvásvédő rendszer szabályozza és ennek elemei ugyanakkor részt vesznek az alvási δ-háztartásban. Az alvás EEG-jelenségeinek lényegesen nagyobb hányada adódik reaktibilis elemekből, mint korábban gondoltuk. Mind az alvás előtti ébrenlétben átélt események, mind az alvás alatti szenzoros ingerek, funkció- és lokalizációspecifikusan, plasztikusan formálják az alvási δ-teljesítményt és az alvás lefolyását, amely viszont sokrétűen meghatározza a másnapi kognitív teljesítőképességet.

A jövő hazai neurológiai ellátásának tervezéséhez szükséges a jelenlegi neurológiai ellátási rendszer mennyiségi és minőségi jellemzőinek és azok területi megoszlásának pontos ismerete. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Európában szokatlanul nagy és részletes 2009-es adatbázisa alapján mutatjuk be az ország neurológiai ellátásának jellemzőit. Vizsgáljuk a fekvő- és járóbeteg-ellátásban megforduló eset- és betegszámokat, valamint a fő diagnózisok BNO-10 szerinti megoszlását. A problémákat három csoportban tárgyaljuk: a kapacitások csökkenése, a kapacitások töredezettsége és a szakorvosok szélsőséges terhelése. Bemutatjuk a kórházi ágyszámokat, a heti szakorvosi óraszámokat és a szakorvosok számát. A kapacitások kihasználtságának vizsgálatakor kitérünk a kezelt személyek és esetek számára és a tevékenység jövedelmezőségére. A neurológus szakorvosok terhelését az egy szakorvosra jutó napi ellátandó esetszámmal, a szakorvos által az év folyamán ellátott rendelések számával, és a munka egy szakorvosra jutó arányával jellemezzük. A neurológiai kapacitások 2004-2009 között jelentősen csökkentek: 12 neurológiai osztály megszűnt és a további ágycsökkentéssel együtt a 3733 ágy 2812-re mérséklődött. Négy megyében - Bács-Kiskun, Heves, Tolna és Vas - csak egyetlen kórházban maradt neurológiai osztály. A ambuláns szakorvosi órákban összességében nem történt visszapótlás. Magyarországon 179 kórház és 419 - fekvőbeteg-ellátást nem végző - önálló rendelőintézet van. A 179 kórházból 55-ben van neurológiai fekvőbeteg-ellátás, míg 42 kórházban csak ambuláns neurológiai ellátás működik. Neurológiai járóbeteg- ellátás Magyarországon 185 intézetben (97 kórházban és 88 önálló rendelőintézetben) folyik. A nem optimális - heti 30 óra alatti - rendelések a kapacitások 57%-át teszik ki. A kapacitásokban a megyék között több mint ötszörös különbségek vannak: az egy neurológiai ágyra jutó lakosságszám 2167-13 017 között, az egy járóbeteg szakorvosi órára jutó lakosságszám 495-2663 között változik. Neurológus szakvizsgával 2009-ben 1310 orvos rendelkezett, az év során kizárólag neurológiai járó vagy fekvő szakellátásban legalább egy alkalommal viszont csak 834 szakorvos vett részt, és igen nagy a megterhelési különbség az egyes neurológus szakorvosok között. Egy átlagos heti 30 órás neurológiai praxis bruttó bevétele havi 871 ezer Ft. A neurológiai kapacitások az elmúlt években összességében jelentősen csökkentek és töredeződtek, nem igazodnak az ellátandó lakosságszámhoz, és vizsgáljövedelmezőségük nem biztosítja az önálló működés feltételeit. Az adatok ismeretében lesz lehetséges a konkrét teendők megfogalmazása és tervezhető jövőkép felvázolása.

Annak ellenére, hogy a hypercholesterinaemia nem kockázati tényezője a stroke-nak, a statinkezelés alkalmas a betegség gyakoriságának klinikailag is számottevő mértékű csökkentésére. A gyógyszeres intervenciós klinikai vizsgálatok eredményei szerint primer prevencióban a statinok konvencionális dózistartományban is hatékonyak, míg TIA vagy stroke után csak akkor, ha az LDL-koleszterin 1,8 mM alá csökkenthető. Ehhez általában intenzív antilipid kezelésre van szükség. Az antilipid szerek csoportjában, a statinok mellett a fibrátok, illetve a halolaj cerebrovascularis jótékony hatására utaló vizsgálatok is vannak (az előbbi esetében primer, az utóbbiéban szekunder prevenciós hatékonyság). Bizonyos vérnyomáscsökkentők és antidiabetikumok pleiotrop előnye is megállapítható az agyi vascularis történések szempontjából.

Célkitűzés - Az Európai Unió tagállamaiban a zonisamidot parciális és másodlagosan generalizált rohamok kezelésére törzskönyvezték, ezért egyáltalán nem vizsgálták hatékonyságát generalizált epilepsziában. Célunk a rezisztens generalizált epilepsziás betegek kezelésében szerzett tapasztalataink feldolgozása volt. Módszerek - Prospektív, megfigyeléses vizsgálatunkban 47 (átlagéletkor 29 év, szórás 3-50 év) olyan generalizált epilepsziaszindrómában szenvedő beteget elemeztünk, akik rezisztensek voltak a generalizált epilepsziában ható gyógyszerekre: idiopathiás generalizált szindrómája (IGE) 15 betegnek (juvenilis myoclonusos epilepsziája négy, absenceepilepsziája négy, myoclonusos absence-epilepsziája két, nem besorolható IGE-je öt), progresszív myoclonusos epilepszia 1-es típusa (PME1) négy, súlyos gyermekkori myoclonusos epilepsziája (SMEI) három, „borderline SMEI” [generalizált lázgörcs plusz szindróma spektrum (GEFS+)] három, Lennox-Gastaut-szindrómája/másodlagosan generalizált epileptikus encephalopathiája 23 betegnek volt. A betegeket minimum hat hónapig követtük. Az átlagos dózis 360 mg/nap, 100-600 mg határértékek között mozgott. Minden beteg legalább egy és legtöbb három más antiepiletikum mellé kapta a zonisamidot. A hatásosság kritériumának a legalább 50%-os rohamszámcsökkenést határoztuk meg. Eredmények - A legjobb hatékonyságot az 1-es típusú progresszív myoclonusos epilepsziás betegek esetében sikerült elérni. Minden betegünk adott terápiás választ. A myoclonusos rohamok 80%-ban csökkentek, egyik betegünknek sem volt generalizált tónusos-clonusos rohama a megfigyelési idő alatt. A négy betegből két esetben sikerült elhagynunk a többi antiepileptikumot (beleértve a piracetamot is), úgyhogy zonisamid-monoterápián maradtak. Egyiküknél a zonisamid jó hatása a későbbiekben csökkent. Más epilepsziaszindrómákban a hatékonysági ráta változó volt: GEFS ± SME 62,5%, rezisztens IGE 62,5%, epilepsziás encephalopathiák 33,3%. Tolerancia hat esetben alakult ki. A mellékhatások enyhék voltak: több beteg panaszkodott étvágyvesztésre, súlycsökkenésre, álmosságra és zavartságra. Három beteg számolt be kognitív javulásról. Következtetés - A zonisamid széles spektrumú antiepileptikum, különböző epilepsziákban, különböző rohamtípusokban és különböző életkorú betegek esetében jelentős rohamszámcsökkenést értünk el. Kiemelkedően hatékonynak bizonyult PME-ben.