Ideggyógyászati Szemle

[A fotoszenzitív epilepszia elektroklinikai és prognosztikus sajátosságai]

YAZAR Olgun Hülya1, GUL Gunay2, YAZAR Tamer3, EREN Fulya2, KUSCU Yandım Demet4, KIRBAS Dursun5

2018. JANUÁR 30.

Ideggyógyászati Szemle - 2018;71(01-02)

DOI: https://doi.org/10.18071/isz.71.0043

[Háttér - A fotoszenzitív epilepszia (PSE) egy olyan reflex epilepsziatípus, aminek a kórfejlődése jelenleg még nem tisztázott. A vizsgálat célja a PSE-vel diagnosztizált betegek klinikai és elektroencefalográfiás (EKG-) értékelése és prognózisuk meghatározása. Módszer - A retrospektív és átkeresztezett vizsgálatban 44, a nemzetközi osztályozás alapján PSE-vel diagnosztizált beteg vett részt. Rögzítették a betegek életkorát, nemét, tüneteit, klinikai és EKG-jellegzetességeit, valamint a terápiás válaszukat. Eredmények - A vizsgálatban 28 nő és 16 férfi beteg vett részt, életkoruk középértéke: 22,09±6,49 év. A betegek közül 17 fő idiopathiás fotoszenzitív occipitalis lebenyi epilepsziában (IPOLE), 11 fő juvenilis myoclonusos epilepsziában (JME), 11 fő egyéb PSE-ben és öt fő juvenilis absence epilepsziában (JAE) szenvedett; a leggyakoribb vizuális rohamkiváltó tényező a televízió és a napfény volt. Rohamtípus tekintetében a leggyakoribb a myoclonussal és absence-szel jelentkező, generalizált tónusos-clonusos roham (GTCS) volt. Tizenhét beteg esetében fordult elő a családban epilepszia. A leggyakrabban alkalmazott kezelés a valproinsav volt. Következtetés - A szakirodalomhoz hasonlóan a jelen vizsgálat is arra a megállapításra jutott, hogy a PSE meghatározott életkori csoportban, körülírt klinikai tünetekkel jelentkezik, és megfelelő terápiaválasztás esetén jó prognózissal bír. A remények szerint ezen epilepsziatípusok megfelelő jellemzése csökkenteni fogja a helytelen diagnózisok számát és a nem megfelelő kezelés gyakoriságát.]

AFFILIÁCIÓK

  1. Ordu University, Education and Research Hospital, Neurology, Ordu, Turkey
  2. Prof. Dr. Mazhar Osman Bakırköy Psychiatric and Neurological Diseases Education and Research Hospital, Istanbul, Turkey
  3. Ordu State Hospiral, Neurology, Ordu, Turkey
  4. MedAmerikan Medical Center, Istanbul, Turkey
  5. İstanbul University Institute of Forensic Medicine, Istanbul, Turkey

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Ideggyógyászati Szemle

Az egyszeri allergéndózis hatása az explicit-implicit emlékezetre parlagfű-allergiás sportoló és nem sportoló betegeken

TOKODI Margaréta, CSÁBI Eszter, KIRICSI Ágnes, SCHULTZ Rebeka, MOLNÁR H Andor, ROVÓ László, BELLA Zsolt

Célkitűzés - A rhinitis allergica népbetegség, amely a légúti tüneteken túl a fizikai és szellemi teljesítőképességre is hatással lehet. Vizsgálatunk célja a szénanátha hatásának vizsgálata az emlékezeti működésre. Módszerek - A nyílt, prospektív klinikai vizsgálatban két, egymástól pszichoszomatikusan markánsan elkülöníthető parlagfű-allergiás betegcsoportot, rendszeres sportolókat és kontrollcsoportként nem sportoló betegeket hasonlítottunk össze. Mindkét csoportban specifikus nazális provokációt végeztünk orrfelenként 30 IR/ml dózisú parlagfűallergénnel. Különböző emlékezeti működéseket mértünk allergénexpozíció előtt és után. Az explicit emlékezetre történetfel-idézést, az implicit emlékezet vizsgálatára pedig reakcióidő-feladatot alkalmaztunk. Eredmények - A két csoportot összehasonlítva az allergénprovokációt követően az explicit feladatban - a rövid és hosszú távú emlékezeti működésben - jobb eredményt mutattak a sportolók a kontrollcsoporthoz képest, az implicit feladat mutatóiban nem jelent meg különbség a csoportok között. Az explicit feladatokban a sportolócsoport önmagához képest szignifikáns javulást mutatott a provokációt követően. Következtetés - Összefoglalva, a nazális allergénprovokáció során felmerülő rövid távú zavaró tényezők, mint például szemviszketés, könnyezés, garatviszketés, tüsszögés, orrfolyás nem eredményeztek romlást az emlékezeti funkciókban. Az egyszeri, nagy dózisú allergén a parlagfű-allergiás betegeknél fokozott koncentrálást eredményezett, mely a sportolók körében még kifejezettebb volt.

Ideggyógyászati Szemle

[Az átlagos thrombocyta-térfogat változásának szerepe az akut ischaemiás stroke patogenezisében: ok vagy következmény?]

AYAS Özözen Zeynep, CAN Ufuk

[Bevezetés - A vérlemezkéknek alapvető szerepük van az ischaemiás stroke patogenezisében szerepet játszó vascularis betegségben. A vérlemezkék méretét az átlagos thrombocyta-térfogattal (MPV) mérjük, ami egyben a vérlemezkék aktivitását is jelzi. A thrombocyták méretük növekedésével párhuzamosan egyre több sötét (denz) granulumot, valamint több szerotonint és tromboglobulint (b-TG) tartalmaznak, mint a kis méretűek. A vizsgálat során akut stroke esetében mértük fel az MPV változását olyan betegeknél, akiknél rendelkezésre állt a stroke előtti, közbeni és az utána következő hét nap során mért MPV-érték. Vizsgáltuk az MPV változása, valamint az ischaemiás stroke lokalizációja, etiológiája és kockázati tényezői közötti viszonyt is. Módszerek - A vizsgálatba 67, klinikailag és radiológiailag igazolt ischaemiás stroke-beteget vontunk be. A stroke etio-lógiájának klasszifikációja a módosított Trial of Org 10 172 in Acute Stroke Treatment (TOAST) alapján, a lokalizáció meghatározása a módosított Bamford-klasszifikáció szerint történt, továbbá értékeltük a stroke kockázati tényezőit is. Elemeztük a thrombocytaszám és az MPV értékeit olyan betegek esetében, akik dokumentációjában rendelkezésre álltak a (más betegség kivizsgálása kapcsán mért) stroke előtti értékek, a tünetek jelentkezését követő 24 órán belül mért értékek, valamint a tünetek jelentkezése utáni hét nap során mért értékek egyaránt. Eredmények - A stroke-ot követően megnövekedett az MPV értéke (10,59±2,26) a 24 órán belül mért értékekkel (9,84±1,64) és a stroke előtt mért értékekkel (9,59±1,72) összehasonlítva (p<0,0001); az MPV-érték változása hét nappal a stroke után következett be (p<0,016). Következtetés - Bár a vérlemezkék száma nem változott, az MPV értéke megnövekedett hét nappal az akut ischaemiás stroke bekövetkezte után.]

Ideggyógyászati Szemle

[A hippocampus strukturális és funkcionális szerepe Parkinson-kórban]

GYÖRFI Orsolya, NAGY Helga, BOKOR Magdolna, KÉRI Szabolcs

[A hippocampus memórianyomok rögzülésében játszott szerepére epilepsziasebészeti céllal végzett kétoldali media-lis temporalis lobectomia hívta fel a figyelmet. A neuro- pszichológia klasszikus esetének számító felfedezés új utat nyitott a kognitív idegtudományokban. Közleményünk célja a hippocampus anatómiai és funkcionális kapcsolatrend-szerének bemutatása olyan alapvető kognitív folyamatokban, mint a tanulás és emléknyomok rögzítése, majd annak bemutatása, hogy ezek miként járulhatnak hozzá a Parkinson-kór nem motoros tüneteihez. A modern képalkotó eljárások új lehetőségeket nyújtanak a hippocampus szerepének megismerésére, különös tekintettel az alrégiók szerkezetének és szerepének tisztázására. Az alrégiók specifikus eltérései feltételezhetők nem csak neurodegeneratív kórképekben, hanem az öregedésben és a depresszióban is. Több tanulmány egybehangzó megfigyelése a hippocampus volumencsökkenésére hívja fel a figyelmet újonnan diagnosztizált Parkinson-kóros betegeknél, amely összefügg a memóriadeficittel. A megfigyelés hátterében a dopaminerg rendszer szinaptikus plaszticitást befolyásoló szerepe feltételezhető. A hippocampus térfogatcsökkenése prediktív értékű lehet a Parkinson-kórban jelentkező kognitív hanyatlás kapcsán.]

Ideggyógyászati Szemle

A kreativitás arculatai a bipoláris hangulatzavar tükrében

SZAKÁCS Réka

A kreativitás, mint az emberi teljesítmény legmagasabb szintű megnyilvánulási formája, és a bipoláris hangulatzavarok közötti kapcsolat a tudományos vizsgálatok és kutatások fókuszába került. Az irodalom, zene- és képzőművészet kimagasló alkotói között ugyanis lényegesen nagyobb arányban fordulnak elő affektív betegségek, különösen a bipoláris hangulatzavarok, mint az átlagnépességben, másfelől a bipoláris II. kórisméjű betegekben (hypomania és depresszió), illetve a bipolaritás legenyhébb formáját mutató személyekben (cyclothymia) magasabb az alkotókészség. Felmerül tehát, hogy a bipoláris hangulatzavarok egyes formái és hangulati állapotai, különös tekintettel a hypomaniára, kognitív, érzelmi-hangulati, motivációs előnnyel járnának a kreativitást illetően. A jelen esetismertetés célja egy kiemelkedő alkotókészségű, egyben bipoláris II. kedélyzavar kórismével kezelt beteg kreatív megnyilvánulási formáinak (irodalmi, vizuális művészeti, tudományos), illetve a kreatív teljesítménynek (irodalmi és tudományos publikációk, műalkotások, kiállítások száma, elismerések, díjazások) a bemutatása a klinikailag diagnosztizált hangulati állapotok tükrében. Az affektív állapotok elemzése során azt találtuk, hogy a hypomaniás epizódok szoros kapcsolatban állnak a vizuális művészeti (képző- és fotóművészeti) alkotókészséggel és elismert teljesítménnyel, valamint a tudományos produktivi-tással, míg az enyhe-középsúlyos depresszív állapotokban az irodalmi kreativitás a meghatározó. Súlyos depresszió és a kevert állapotok nem járnak kreatív tevékenységgel, és meglepő módon a jelentős hangulatingadozástól mentes, tartósan euthym hangulat is előnytelen az alkotóerő szempontjából. Úgy tűnik tehát, hogy a hangulati fekvés az alkotókészség zsilipjeként működik. Mindazonáltal valószínű, hogy a bipoláris hangulatzavar spektrum és az alkotókészséget meghatározó pszichés tényezők bonyolult interakciójáról van szó, ahol a hangulati állapot mellett a betegség egyéni variabilitásai, úgymint a gyógyszerelés, komorbid állapotok, betegséglefolyás is befolyásolják a kreativitást.

Ideggyógyászati Szemle

[Funkcionális neurotoxicitás és szöveti fémszintek patkányban titán-dioxid-nanorészecskék szubakut légúti adagolását követően]

HORVÁTH Tamara, VEZÉR Tünde, KOZMA Gábor, PAPP András

[Bevezetés és célkitűzés - A feltételezetten neurotoxikus hatású titán-dioxid-nanorészecskék kiterjedt alkalmazása emberi expozícióval járhat, ami többféle módon, többek közt belégzés útján mehet végbe. A jelen munkában kétféle méretű gömbszerű TiO2-nanorészecskével kezeltünk patkányokat, intratrachealis adagolással. Megvizsgáltuk, hogyan függ össze az elektrofiziológiai és magatartási módszerekkel kimutatott idegrendszeri funkcióváltozás a szöveti Ti-szintekkel és hogyan hat erre a részecskék mérete. Anyagok és módszerek - Fiatal felnőtt hím Wistar-patkányokat (hat csoport, 10-10 állat) kezeltünk heti öt napon, hat héten át, 10 és 100 nm körüli átmérőjű TiO2-nanorészecskékkel, 1% hidroxietil-cellulózt tartalmazó fosz-fátpufferelt fiziológiás oldatban szuszpendálva, 5 és 18 mg/ttkg dózisban. A vivőanyagos kontrollcsoportot a szuszpendáló közeggel, míg a kezeletlen kontrollokat fiziológiás sóoldattal instilláltuk. Az általános toxicitást a testtömeg naponta történt mérésével, illetve a kísérlet végén a szervtömegek meghatározásával mutattuk ki. A motoros funkciók károsodását a hathetes kezelés előtt és annak végén végzett kapaszkodási próbával vizsgáltuk. Végül uretános altatásban kérgi alapaktivitást és szenzoros kiváltott potenciálokat vezettünk el, majd az állatokat felboncoltuk és szövetmintákat vettünk fémszint-meghatározásra. Eredmények - A testtömeg-gyarapodás nem utalt általános toxicitásra, és relatív szervtömegre tett hatás csak a tüdőnél látszott. A kezelt állatokban azonban funkcionális károsodásra utaló változás volt a kapaszkodási próbánál a leesési időben, és a kérgi kiváltott potenciálok latenciájában. Ezen változások és a kérgi Ti-szint korrelációja a kétféle méretű nanorészecske esetében eltérő volt. Következtetés - Az eredmények újabb érvet szolgáltatnak a TiO2-nanorészecskék funkcionális neurotoxicitása mellett. A részecskeméret szerepe és a toxikus mechanizmus további vizsgálatokat igényel.]

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

Zonisamiddal szerzett klinikai tapasztalataink rezisztens generalizált epilepsziás betegek kezelésében

KELEMEN Anna, RÁSONYI György, NEUWIRTH Magdolna, BARCS Gábor, SZŰCS Anna, JAKUS Rita, FABÓ Dániel, JUHOS Vera, PÁLFY Beatrix, HALÁSZ Péter

Célkitűzés - Az Európai Unió tagállamaiban a zonisamidot parciális és másodlagosan generalizált rohamok kezelésére törzskönyvezték, ezért egyáltalán nem vizsgálták hatékonyságát generalizált epilepsziában. Célunk a rezisztens generalizált epilepsziás betegek kezelésében szerzett tapasztalataink feldolgozása volt. Módszerek - Prospektív, megfigyeléses vizsgálatunkban 47 (átlagéletkor 29 év, szórás 3-50 év) olyan generalizált epilepsziaszindrómában szenvedő beteget elemeztünk, akik rezisztensek voltak a generalizált epilepsziában ható gyógyszerekre: idiopathiás generalizált szindrómája (IGE) 15 betegnek (juvenilis myoclonusos epilepsziája négy, absenceepilepsziája négy, myoclonusos absence-epilepsziája két, nem besorolható IGE-je öt), progresszív myoclonusos epilepszia 1-es típusa (PME1) négy, súlyos gyermekkori myoclonusos epilepsziája (SMEI) három, „borderline SMEI” [generalizált lázgörcs plusz szindróma spektrum (GEFS+)] három, Lennox-Gastaut-szindrómája/másodlagosan generalizált epileptikus encephalopathiája 23 betegnek volt. A betegeket minimum hat hónapig követtük. Az átlagos dózis 360 mg/nap, 100-600 mg határértékek között mozgott. Minden beteg legalább egy és legtöbb három más antiepiletikum mellé kapta a zonisamidot. A hatásosság kritériumának a legalább 50%-os rohamszámcsökkenést határoztuk meg. Eredmények - A legjobb hatékonyságot az 1-es típusú progresszív myoclonusos epilepsziás betegek esetében sikerült elérni. Minden betegünk adott terápiás választ. A myoclonusos rohamok 80%-ban csökkentek, egyik betegünknek sem volt generalizált tónusos-clonusos rohama a megfigyelési idő alatt. A négy betegből két esetben sikerült elhagynunk a többi antiepileptikumot (beleértve a piracetamot is), úgyhogy zonisamid-monoterápián maradtak. Egyiküknél a zonisamid jó hatása a későbbiekben csökkent. Más epilepsziaszindrómákban a hatékonysági ráta változó volt: GEFS ± SME 62,5%, rezisztens IGE 62,5%, epilepsziás encephalopathiák 33,3%. Tolerancia hat esetben alakult ki. A mellékhatások enyhék voltak: több beteg panaszkodott étvágyvesztésre, súlycsökkenésre, álmosságra és zavartságra. Három beteg számolt be kognitív javulásról. Következtetés - A zonisamid széles spektrumú antiepileptikum, különböző epilepsziákban, különböző rohamtípusokban és különböző életkorú betegek esetében jelentős rohamszámcsökkenést értünk el. Kiemelkedően hatékonynak bizonyult PME-ben.

Ideggyógyászati Szemle

A bizonyítékon, illetve tapasztalaton alapuló orvosi szemlélet ütközései az epilepsziás betegek szakellátása során hozott egyes döntésekben

RAJNA Péter

Célkitûzés – A szerzô a vonatkozó szakirodalmi adatok és több évtizedes szakmai tapasztalata alapján kiemeli a bizonyítékon, illetve tapasztalaton alapuló betegellátási szemlélet mindennapos ütközési pontjait a felnôtt epilepszia-járóbetegellátás terepén. Kérdésfeltevés – Az epilepsziás betegek ellátása és gondozása során melyek azok a felelôsségteljes döntési feladatok, amelyekben a leghatékonyabb megoldáshoz a tudományos eredmények önmagukban nem szolgáltatnak elegendô alapot? A vizsgálat módszere – Az epilepszia-szakellátás érvényes hazai szakmai irányelvét alapul véve, annak szerkezete szerint haladva áttekinti a betegellátási folyamatot, és kiemeli a célkitûzésnek megfelelô kritikus feladatokat. Rámutat a döntési dilemmák szakmai alapjaira (azok hiányosságára vagy bizonytalanságára, vagy a terület kutatásának nehézségeire). Eredmények – A szerzô véleménye szerint a tapasztalaton alapuló szemlélet egyes vonatkozásokban felülírhatja a bizonyítékon alapulót az epilepsziabetegség definíciója, az epilepsziás roham besorolása, az etiológiai meghatározás, a genetikai háttér, a kiváltó és kockázati tényezôk, az akut rohamprovokáló tényezôk jelentô­sé­gé­nek megítélésében. Ez pedig befolyásolhatja a komplex diagnózisalkotást. A gyógyszeres kezelés során az elsô szer beállításánál, a terápiás algoritmusok közötti válasz­tásban, valamint a farmakoterápia során alkalmazott gondozási teendôkben is érvényesülhetnek az ajánlástól eltérô egyéni szempontok. De ezek megjelennek a nem gyógyszeres kezelési módok döntési folyamatában épp­úgy, mint a rehabilitáció és gondozás területén. Következtetések – A szakmai tapasztalat (és a betegérdek) érvényesítése a bizonyítékon alapuló orvosi szemlélet fel­tétlen kiegészítôje, az optimális eredmény érdekében azon­ban több esetben felül is írhatja a hivatalos ajánlásokat. Ezért lenne szükség arra, hogy a magas szintû betegellátás érdekében a problémás betegek hivatalosan, szervezett formában is eljuthassanak azokba a centralizált intézmé­nyekbe, amelyekben a felelôsségteljes döntések meg­hoza­talára alkalmas szakemberek állnak rendelkezésre.

Ideggyógyászati Szemle

Mentalizációs deficit neurológiai betegségekben: összefoglaló közlemény

HEROLD Róbert, VARGA Eszter, MIKE Andrea, TÉNYI Tamás, SIMON Mária, HAJNAL András, FEKETE Sándor, ILLÉS Zsolt

Bevezetés – A mentalizáció azt a készséget jelenti, hogy képesek vagyunk másoknak mentális állapotokat (intenciókat, vágyakat, gondolatokat, érzelmeket) tulajdonítani, és ez alapján viselkedésüket megjósolni. Ez a készség alapvetően meghatározza a szociális világban történő részvételünket, és fontos szerepet játszik a szociális integrációban, adaptációban. A központi idegrendszert érintő betegségek jelentős hányada érinti azokat az agyi struktúrákat vagy transzmitterrendszereket, melyek szerepet játszanak a mentalizációs folyamatokban. Ezek alapján valószínûsíthető, hogy egyes neurológiai betegségek mentalizációs deficittel társulnak, és ez a deficit hatással van e betegségek kimenetelére. A jelen közlemény célja a neurológiai betegségekkel kapcsolatos mentalizációs kutatások áttekintése. Módszer – Internetes adatbázis-keresés történt a témában megjelent közlemények azonosítására. Eredmény – A keresési követelményeknek 62 angol nyelvû közlemény felelt meg, melyek számos neurológiai megbetegedés esetén mentalizációs zavarról számoltak be (például epilepszia, Parkinson-kór, sclerosis multiplex, dementiák, traumás agysérülés). Megbeszélés – Az eredmények alapján kimondható, hogy számos neurológiai megbetegedés mentalizációs deficittel társul. Ez a deficit sokszor már a megbetegedések korai időszakában jelen van, és prognosztikai jelentőséggel bír, ami a korai felismerés és az adekvát rehabilitációs kezelések fontosságára hívja fel a figyelmet.

Ideggyógyászati Szemle

[A valproinsav, a carbamazepin és a levetiracetam hatása a Tp-e intervallumra, valamint a Tp-e/QT és a Tp-e/QTc arányra ]

YASAR Altun, ERDOGAN Yasar

[Cél - A P-hullám-diszperzió értékelése antiepileptikus kezelés (AETh) előtt és után, valamint a ventricularis repolarizáció kockázatának vizsgálata a Tpeak-Tend (Tp-e) intervallum és a Tp-e/QT arány használatával epilepsziás betegek körében. Módszerek - Hatvanhárom, AETh-ban részesülő beteget és 35 egészséges kontrollszemélyt vontunk be a vizsgálatba. Az epilepsziás betegek körében az EKG-vizsgálatot az AETh előtt és utána három hónappal végeztük. A Tp-e intervallumot és a Tp-e/QT arányt mindkét csoport esetében 12 elvezetéses EKG-berendezéssel mértük. Eredmények - A Tp-e intervallum hosszabbnak, a Tp-e/QT és a Tp-e/QTc arányok magasabbnak bizonyultak a betegcsoportban, mint a kontrollok között (p < 0,05, mind­egyik esetében), ugyanakkor a QTmax-arány szignifikánsan alacsonyabb volt a betegcsoportban. Három hónap AETh után a betegek körében szignifikáns mértékben növekedett a QTmax, a QTcmax, a QTcd, a Tp-e, a Tp-e/QT és a Tp-e/QTc (p < 0,05). Miután értékelték az AETh arrhythmiás hatását, három hónapos kezelés után különösen a valproinsavval kezeltek esetében észlelték a Tp-e intervallum, a Tp-e/QT és a Tp-e/QTc arányok szignifikáns növekedését (p < 0,05). A carbamazepinnel és a levetiracetammal kezeltek esetében nem különböztek szignifikáns mértékben a terápia előtti és utáni értékek. Következtetés - Az epilepszia arrhythmogen környezettel társulhat, és az AETh-ban részesülő betegeket szorosan monitorozni érdemes az arrhythmia kiszűrése érdekében.]