A cikk a magas vérnyomásban szenvedő idős betegek orvosi véleményezésében, az antihipertenzív terápiás döntések (indikáció, támadáspont, célérték) kialakításában a „fiatalabb” korosztályokhoz képest még alaposabb orvosi mérlegelésre, a terápiás válaszok még gondosabb követésére figyelmeztet a sejt-, szervés össz-szervezeti szintű öregedés, a kapcsolódó regulációs zavarok, szubklinikai vagy már klinikailag manifesztálódott idült, progresszív kórfolyamatok, és a mindezekből integrálódó geriátriai szindrómák sokfajta terápiás csapdát tartogató kihívásai miatt. A vérnyomáscsökkentés egyrészt a 65 évesnél idősebbek esetében is alapvető védelmet jelent a cardiovascularis történések kivédésében, de akár az életet is megrövidítő beavatkozást jelenthet, ha az olyan betegnél történik, aki a nagy és középereinek nagyfokú rugalmasságvesztésén és következményesen kóros szintre emelkedett vérnyomásán túlmenően több előrehaladott társbetegségben, sőt már egy-két vagy akár több, összetett patológiai hátterű geriátriai szindrómában is szenved. Ezek a terápiás dilemmák igazán markánsan inkább a 80 évesnél idősebb korosztályban jelennek meg. Ez az a korosztály, amelyben a HYVET vizsgálat antihipertenzív terápiás aktivitásra serkentő, meggyőző eredményeit mindig a szelekció nélküli, a vérnyomás és a mortalitás viszonyát a teljes idős népességben hosszabban követő tanulmányok e tekintetben nagyfokú óvatosságra, potenciális magas vérnyomás/mortalitás paradoxonra intő üzeneteivel egybevetve kell aktuális betegeink esetében orvosi terápiás döntéseinket kialakítani és hatásait követni.

A peritonealis dialízis elméleti alapjairól, kezdetéről és a nemzetközi tapasztalatokról előző közleményemben számoltam be. A peritonealis dialízissel összefüggő hazai közlemények a múlt század ötvenes éveiben a módszer szerepével foglalkoztak a heveny veseelégtelenség kezelésében. Az első művesecentrumok az orvosegyetemi városokban (Szeged, 1955; Budapest, 1960; Pécs, 1964; Debrecen, 1970) és Miskolcon (1968) alakultak meg. A szűkös hemodialíziskapacitás ellenére a peritonealis dialízis intermittáló technikája nem terjedt el kellőképpen. A 70-es évek elején az ellátási körzetünkhöz tartozó, másfél millió lélekszámú öt megye területén felmérésünkkel adatot kaptunk a gondozandó vesebetegek és dialízist igénylők számát illetően. Ennek eredményeként a gondozóhálózat mielőbbi kialakítását és a dialíziskapacitás növelésére a megyei kórházakban a szatellita peritonealis dialízis megszervezését tartottuk szükségesnek, melynek megvalósítására közreműködésünkkel 10 osztályon került sor. A peritonealis dialízis országos elterjesztésének lelkes híve és szervezője Taraba professzor volt, aki korai eltávozásával munkájának eredményét, a CAPD hazai elterjedését már nem élhette meg. A nyolcvanas évek elején korán megjelentek az első hazai közlések a CAPD kedvező hatásával kapcsolatban. A gyógyszertárakban előállított oldatok és a korszerű összekötőrendszerek hiánya a peritonitis gyakori előfordulását eredményezte. Emellett a betegek és a kezelést elkezdő, felügyelő kollégák körében is élt az üveges oldatokkal végzett peritonealis dialízis kedvezőtlen emléke (hosszú kezelési idő, gyakori peritonitis). Ez eredményezte, hogy az 1991-ben végzett országos felmérésünk szerint a CAPD világszerte észlelhető elterjedésének hazai eredménye az volt, hogy az intermittáló módszerrel kezeltek száma nőtt meg jelentősen (a dializáltak több mint 10%-a), míg a CAPD-vel kezeltek aránya 2% alatt maradt. A CAPDvel összefüggő hazai tanulmányok, a Budapesti Szent Margit Kórházban, Gánton, majd később a dialízishálózatokban szervezett továbbképzések, valamint a Magyar Nephrologiai Társaság állásfoglalásai eredményezték, hogy az elmúlt évtizedben hatezer fölé növekedett a dialízissel egyensúlyban tartottak száma, akik között több mint 10% kezelését a CAPD/APD biztosítja.

Elsőként mutattuk ki, hogy az afferens arteriola distalis részét borító endothelium fenesztrált, ami szokatlan jelenség nagy nyomású erekben. A fenesztrumok a renintermelő granularis epithelioid sejteket fedik, valószínűsítve, hogy a relatíve nagy molekulasúlyú renin ezeken keresztül jut a plazmába. Kimutattuk azt is, hogy a fenesztrált szegmentumterület hossza: 1. korrelál a renin-angiotenzin aktivitásával, 2. változhat az életkorral, különböző ingerek hatására, mint például a szomjazás, és különböző betegségekben, 3. lehetővé teszi a folyadék filtrációját a glomerulus előtt, ami akár a GFR 30%-át is elérheti. Az afferens arteriolaris fenesztráció és az ezen keresztüli jelentős térfogatú filtráció a vese mikrocirkulációjának az egyik legprovokatívabb megfigyelése és számos korábban elfogadott fiziológiai tételt megkérdőjelez.

Az angiotenzin II (Ang II) az egyik leghatásosabb vasoconstrictor hatású molekula, amely az AT1-receptor aktiválása révén fokozza a vascularis ellenállást, ami megemelheti a szisztémás vérnyomást. A vascularis renin-angiotenzin rendszer (RAS) aktivitásának a fokozódása számos cardiovascularis betegség (például hypertonia, diabetes mellitus) patogenezisében fontos szerepet tölt be. Ugyanakkor az Ang II mediálta vasomotorválasz, valamint a vascularis AT1-receptor (AT1R-fehérjeés) -mRNS-expresszió életkorfüggése ez idáig nem pontosan ismert. Ezért újszülött, fiatal, középidős és öreg Wistar hím patkányokból izolált arteria carotisok Ang II-re adott falfeszülését mértük izometriás miográf (DMT-610M) segítségével. A vascularis AT1R-mRNS-expresszió életkorfüggő változását qRT-PCR-rel, míg a fehérjemennyiséget Western-blottal kvantifikáltuk. Eredményeink azt mutatják, hogy az életkorral az Ang II indukálta vascularis kontrakció harang alakú eloszlást mutat (újszülöttkortól felnőttkorig nő, majd aggastyánkorra csökken), amihez hasonló a vascularis AT1RmRNS- és fehérjeexpresszió mintázata is, ami azt jelzi, hogy az Ang II által szabályozott vascularis ellenállást és a szisztémás vérnyomást elsősorban genetikai programok határozzák meg.

Az összefoglaló közlemény a krónikus vesebetegek csökkent fizikai aktivitását, csökkent fizikai funkcióját ismerteti, amely már a vesebetegség korai stádiumaiban elkezdődik; ismerteti a fizikai edzés kedvező hatását a fizikai funkcióra és a fizikai aktivitásra, valamint a krónikus vesebetegség progressziójára. Végül, ajánlást fogalmaz meg a krónikus vesebetegek edzésével kapcsolatban. Konklúzióként, a bizonyítékok alapján a krónikus vesebetegeknek javasoljuk, hogy betegségük minden stádiumában fokozzák fizikai aktivitásukat.