A fejlett országokban az orvostudomány mind nagyobb kihívással néz szembe: a különböző krónikus betegségek egyre gyakoribb előfordulása, valamint a társadalom folyamatos öregedése jelentősen növeli a fejlett országok egészségügyi ellátási terheit. Napjainkban az alvászavarok is gyakran a krónikus betegségek közé sorolhatók, és egyre inkább ismertté válnak hosszú távú élettani és pszichoszociális következményeik, illetve az életminőségre gyakorolt hatásuk. Az utóbbi húsz évben egyre több közleményben foglalkoztak a krónikus vesebetegségben szenvedő, illetve végstádiumú veseelégtelenség miatt dialízissel kezelt betegek körében előforduló alvászavarokkal, köztük a nyugtalan láb szindrómával. A nyugtalan láb szindróma szekunder formája a leggyakrabban krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegekben jelentkezik. A dializált betegpopulációban a jelenlétét összefüggésbe hozták insomniával, rosszabb életminőséggel, depresszív és szorongásos tünetekkel, emelkedett cardiovascularis kockázattal. A nyugtalan láb szindrómában szenvedő betegek együttműködési készsége romlik, hajlamosak idő előtt megszakítani a dialíziskezelést, és valószínűleg részben ez utóbbi összefüggés magyarázhatja a kapcsolatát a halálozással ebben a betegcsoportban.

Az intravesicalisan alkalmazott ultrahang-kontrasztanyaggal végzett mictiós szonocisztográfia érzékeny, sugárterheléssel nem járó módszer a vesicoureteralis reflux ábrázolására. A második generációs kontrasztanyag, a SonoVue igen kis mennyiségével jól láthatók az ureterbe, illetve az üregrendszerbe visszaáramló mikrobuborékok, így a reflux fokozata (1-5.) a hagyományos, képerősítővel végzett mictiós cisztouretrográfiával azonos módon megállapítható. A közlemény részletesen ismerteti a vizsgálat kivitelezésének módját.

A népbetegségek elleni hatásos küzdelem egyik lehetősége a betegség megismertetése, veszélyének és kockázatainak tudatosítása. A másik lehetőség az orvosi, egészségügyi dolgozói szaktudás növelése és a betegek együttműködésének növelése. A Magyar Hypertonia Társaság 2005-ben indította el az „Éljen 140/90 alatt!” Programot, a hypertonia megelőzése és megfelelő kezelése érdekében. A Programba bekapcsolódó egészségeseknek feladatuk volt a normális és kóros vérnyomás megismerése, információszerzés a betegségről és a beteg hozzátartozók segítése. A Program első célkitűzése a betegeknek szánt „ÉRD EL a célvérnyomást!” üzenet volt. A rendszeres gyógyszerszedéssel az elért célérték megtartása volt az újabb feladat, ezért az üzenet a „TARTSD OTT!” volt. 2005-2007 között 5%-kal nőtt a célértéket elérő hypertoniás betegek aránya. 2008-ban a Program a praediabeteses, vagy cukorbeteg hypertoniások felmérését tűzte ki célul és a szövődmények elkerüléséről szólt, „ELÕZD MEG!” címmel. A Program részeként szerveztük meg a „Törődés napját” is, felhívva a figyelmet a hypertoniát kísérő társbetegségek jelentőségére. A „TUDATOS TÖRÕDÉS” alprogramban a lakossági figyelmet hívtuk fel a hypertoniabetegség egyik legsúlyosabb szövődményére, a stroke-ra. 2011-ben a „HYPERTONIA ÉVÉT” hirdettük meg, és a betegség eredményes kezelése érdekében lakossági oktatásokat, szakmai továbbképzéseket szervezünk a XXI. századi eszköztár bevetésével. Az „Éljen 140/90 alatt!” Program eddigi eredményei alapján megismertük a magyarországi hypertoniás betegek kockázatának mértékét, a hypertoniások jellegzetes társbetegségeit, szövődményeit és kezelésük sajátosságait. Hazánkban a hypertoniás betegek a nagy, illetve a nagyon nagy szív-ér rendszeri többletkockázatú csoportba tartoznak. Több mint 30%-uk praediabeteses. A nagyobb odafigyelés növeli a beteg-együttműködést, és ennek terápiás értékű többlet-vérnyomáscsökkenés az eredménye. A program 2011-ben is folytatódik, az eddigiek folytatása mellett újabb adatfelvétellel a Hypertonia Regiszterbe és a terápiás sajátosságok pontosabb megismerésével.

Varga Marina 1986-ban kapta meg diplomáját a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán. Tudományos diákköri munkáját az I. sz. Sebészeti Klinikán dr. Alánt Oszkár kutatócsoportjában végezte, ahol a szigetsejt- transzplantáció kísérletes kidolgozásával foglalkozott. Szakdolgozatát is ebből a témából írta. Az egyetem elvégzése után a transzplantáció fertőzéses szövődményeinek megoldása érdekelte, ezért 1986-tól 1995-ig az Országos Közegészségügyi Intézet (később Országos Epidemiológiai Központ) Virológiai Osztályán dolgozott, ahol hazánkban - egyedülálló módon - a transzplantált betegek virális infekcióinak diagnosztikájával foglalkoztak. Az Országos Epidemiológiai Központban szerzett tapasztalat segítségével 1994-ben a Transzplantációs és Sebészeti Klinikán olyan víruslaboratóriumot sikerült kialakítania, amely megfelelő diagnosztikai hátteret biztosít a transzplantált betegek ellátásához. 2009 óta a laboratórium vezetője. Szakvizsgát szerzett 1994-ben (orvosi mikrobiológia) és 2001-ben (orvosi laboratóriumi diagnosztika). Angol és orosz közép- és felsőfokú nyelvvizsgákkal rendelkezik. 2009-ben védte meg PhD-értekezését (témavezető: prof. dr. Reusz György). Összesen 36 tudományos közlemény és két könyvfejezet szerzője. 1996-ban és 2005-ben az Orvosi Hetilap Markusovszkij-díjában, 2006-ban a Májkutatási Alapítvány díjában részesült. A medikusoktatás keretein belül magyar és angol diákok kórélettani laboratóriumi gyakorlati oktatásában vesz részt, és tantermi előadást is tartott. Négy szakdolgozat témavezetője volt. A Magyar Mikrobiológiai Társaság, a Magyar Infektológiai Társaság, a Magyar Transzplantációs Társaság és a Magyar Laboratóriumi Diagnosztikai Társaság tagja, a társaságok éves kongresszusain rendszeres előadó.

A szervezet vízforgalma normális körülmények között pontosan szabályozott. Néha azonban az antidiuretikus hormon indokolatlanul túlzott mértékben termelődik, és ha nem korlátozott a folyadékfogyasztás, vízmérgezés fejlődhet ki. Különösen paradox ez a vízhajtók szedése mellett. A 87 éves, leromlott állapotú, káliumvesztésben is szenvedő nőbetegben kánikulai időszakban klinikai vízintoxikációval járó hyponatraemia fejlődött ki a magas vérnyomás normalizálása céljából adott tiazid diuretikum (chlorthalidon) krónikus alkalmazása folyamán. A klinikai képen kívül a diagnózist a nagyon súlyos hyponatraemia alapozta meg, és a viszonylag magas vizeletozmolalitás mellett igen alacsony plazmaozmolalitás támasztotta alá. Az állapot a hyponatraemiának az ajánlások szerinti kezelése ellenére „túlkorrigálódva” végzetes hypernatraemiába ment át. Amíg a hipoozmolalitás fennállt, a beteg izotóniássó-infúziókat kapott káliumpótlással, majd amikor hiperozmolalitás alakult ki, hipotóniás infúziókat. A szerzők megvitatják a hyponatraemia szakirodalmát, különös tekintettel az olyan terápiás dilemmákra, mint a „lassú” vagy „gyors” korrekció, valamint a „túlkorrekció” esetén végezhető gyógyeljárások.