Három mérföldkőnek tekinthető műtét teremtette meg a magyar veseátültetést. Az 1902-ben Ullmann Imre kutyaműtéteivel kezdődő transzplantáció a technikai kivitelezhetőséget, Németh András 1962-es élő donoros transzplantációja és Perner Ferenc 1973-as programindító műtéte pedig már a valós lehetőséget jelentették a magyar betegek számára. Azóta több mint 5000 veseátültetés történt, és a műtéteket ma már a négy egyetemi centrumban végzik. 2009-ben országosan 248 veseátültetés történt (Budapest: 148, Szeged: 51, Pécs: 39, Debrecen: 34), ebből 24 élő donoros, kilenc kombinált vese-hasnyálmirigy átültetés volt. Az egészségügy romló finanszírozási helyzete ellenére az átültetések száma stagnál egy 15 éves időszakon belül, ami azonban nemzetközi összehasonlításban jelentős visszaesést jelent. Országunkban alacsony az élő donoros átültetések aránya, nincsen lehetőség a keresztdonációra, inkompatibilis átültetésre, nem megoldott a hiperszenzibilizált betegek átültetése, nem létezik „old-for-old” program. Mindezen problémák megoldását is eredményezheti a csatlakozás az Eurotransplanthoz, amely a szakma egyértelmű kívánsága a pozitív szlovén és horvát példa nyomán.

A D3-vitamin napfény hatására a bőrben képződik, majd a májban, illetve a vesében válik aktív metabolittá (kalcitriol; 1,25-dihidroxi-D3-vitamin). A kalcitriol a receptorához kötődve aktiválja a D-vitaminhoz kötött folyamatokat. A klasszikus Dvitamin- receptor-agonista kezelés krónikus veseelégtelenséghez társuló hyperparathyreosisban szupprimálja a mellékpajzsmirigyet, befolyásolja a kalcium-foszfát szintet a bélrendszeri felszívódás és a csontból való kijutás révén. Számos D-vitamin-receptoragonistát fejlesztettek ki, amelyeket a klinikai gyakorlatban a hyperparathyreosis, az osteoporosis kezelésére és a psoriasis gyógyítására alkalmaztak. A szekunder hyperparathyreosis súlyos szövődménye a krónikus veseelégtelenségnek, amely komplex formában jelentkezik. Csökken az 1,25-dihidroxi-D-vitamin koncentrációja, következményesen a D-vitamin-receptor-aktiváció, jelentősen megváltozik a kalcium- és foszfátszint, mellékpajzsmirigy-hyperplasia alakul ki, megnő a parathormon- kiválasztás mértéke. A szekunder hyperparathyreosis kezelésére három gyógyszercsoportot fejlesztettek ki (nem szelektív és szelektív D-vitamin receptor-agonisták, kalcimimetikumok). Megfigyeléses vizsgálatokban kimutatták, hogy a hemodializált betegekben a teljes halálozás csökkent a D-vitamin-receptor-agonista adásának hatására. A túlélés esélyének növekedése a D-vitamin-receptor-agonisták nem klasszikus hatásához köthető. A D-vitamin-receptor-agonisták ezenkívül gyulladáscsökkentő, antithromboticus és antiproteinuriás hatással rendelkeznek, csökkentik a vascularis kalcifikáció mértékét, a simaizomsejtek proliferációját. Negatív korreláció mutatható ki a reninszinttel. Az epidemiológiai, preklinikai és klinikai adatok alapján is igazolódott, hogy a D-vitaminreceptor- aktivitás csökkenése emelkedő cardiovascularis kockázattal jár, a D-vitaminreceptor- agonisták pedig jelentősen csökkenthetik a cardialis károsodást. Az agonisták közül kiemelkedő a receptorszelektív parikalcitol.

A biotechnológiával előállított fehérje- vagy polipeptidalapú biológiai gyógyszerek jelentősen bonyolultabb szerkezetűek, mint a kis molekulatömegű szintetikus készítmények. A kémiai gyógyszerek esetében a generikum teljes azonosságot jelent, míg a biológiai gyógyszerek esetében csak hasonlóságot mondhatunk, mivel a gyártás során nem tudunk teljesen azonos gyógyszermolekulát előállítani. A térszerkezet, az izomerek és az oldalláncok mind különbözőséget jelentenek, ezért ezek biológiailag hasonló (biosimilar) gyógyszerek. A biológiailag hasonló gyógyszerek immunogenitása is rendkívül különböző, ezért az alkalmazásukkor más és más az ellenanyag-képződés kockázata. Az eritropoetin okozta ritka mellékhatás, a pure red cell aplasia életveszélyes állapot, ezért mindent meg kell tennünk a megelőzése érdekében. A biológiailag hasonló gyógyszereket nem helyettesíthetjük egymással, sőt a referenciakészítményeket sem cserélgethetjük, hogy az esetleges mellékhatások visszavezethetők és könnyen azonosíthatók legyenek egy-egy hatóanyagra vonatkozóan. Nagyon fontos, hogy a finanszírozási gyakorlat is támogassa ezeket a klinikai elveket, tehát új alkalmazásként preferálja az olcsóbb készítményt, de ne okozzon kényszerű cserét, egyszerű helyettesítést az árérzékenység miatt. A nagyon drága biológiailag aktív gyógyszerek esetén fontos az elérhetőség biztosítása minden beteg számára, de érthető az a törekvés is, hogy ez minél költséghatékonyabban történjen. A kémiai gyógyszerek generikus programjához hasonlóan a biológiailag hasonló gyógyszerek is fontosak a klinikai gyakorlat számára, de az alkalmazásukhoz megfelelő szabályozás és farmakovigilancia szükséges.

A krónikus vesebetegségeknek gyakori szövődménye a cardiovascularis elváltozások idő előtti megjelenése. A krónikus vesebetegségek elősegítik a hypertonia és a dyslipidaemia kialakulását, amelyek tovább gyorsítják a veseelégtelenség előrehaladását. A diabeteses nephropathia a veseelégtelenség vezető okaként ismert. A hypertonia, a dyslipidaemia és a diabetes együtt jelentik az endotheldiszfunkció és az atherosclerosis kialakulásának és progressziójának fő kockázati tényezőit. Krónikus vesebetegségben a gyulladásos mediátorok is gyakran emelkedettek és a renin-angiotenzin rendszer fokozottan aktivált. A kalcifikációt elősegítő tényezők túlsúlyba kerülnek a gátló faktorokkal szemben, amely fokozott vascularis kalcifikációhoz vezethet, és fontos oka a végstádiumú vesebetegséghez társuló érkárosodásoknak. Krónikus vesebetegségben a gyorsult atherosclerosis a koszorúsér-betegségek, a szívelégtelenség, a stroke és a perifériás érbetegségek gyakoribb előfordulásához vezet.

A szerzők bemutatják a magyarországi dialízisellátás statisztikai adatait a 2003-2009 közötti időszakban. Ezen periódusban a kérdőívalapú adatgyűjtést a Magyar Nephrologiai Társaság Dialízis Bizottsága végezte. A hat év alatt a dialízisprogramba került betegek száma 45,2%-kal (évente átlag 7,5%), az új betegek száma 51,2%-kal (évente 8,5%) növekedett. A hemodialízisprogramba belépők száma 39%-kal (évente 6,5%) emelkedett. Különösen nagy volt a peritonealisdialízis-programba került betegek számának növekedése: 80,6% (átlagban évente 13,4%). A dializáltak incidenciája 2003-ban 332/1 millió lakos volt, 2009-ben már 483/1 millió. A kezelt betegek pontprevalenciája év végén 2003-ban 437/1 millió lakos volt, 2009-ben 607/1 millióra emelkedett. A peritonealis dialízissel kezeltek számaránya 2009 végén az összes dializált 12,8%-a volt. Magyarország régiói között eltérések észlelhetők a betegek számában, a peritonealis dialízis penetranciájában és a vesepótló kezelések prevalenciájában. A végállapotú veseelégtelenséghez vezető betegségekben szenvedők között nő a diabetes és a hypertonia eredetű nephropathiások aránya, és csökken a glomerularis és tubulointerstitialis vesekárosodottaké. Az idősek száma és aránya évről évre folyamatosan nő. Csökken a vesetranszplantációs várólistán lévők aránya (a krónikus betegek 10,7%-a volt listán 2009 végén, míg 2003-ban még 20,0%-a). 2003-tól lassú csökkenés észlelhető a veseátültetések számában is. A krónikus dialíziskezelésben részesült betegek halálozása lassú emelkedést mutat. Magyarországon 2009 végén öt gyermek- és 58 felnőttdialízis-ellátóhely működött. A magyar dialíziscentrumok átlagosan 106 beteget kezelnek - szemben az optimálisnak tartott 60 fővel. A nefrológus szakorvosok száma 2003 és 2007 között emelkedett, azóta lassú csökkenést mutat. Hasonló a helyzet a nefrológus nővérek esetében is.